Cirill isten átka

A keleti ortodoxia és a cirill betűk melletti kitartás két olyan dolog, amely évszázadok óta meghatározza civilizációnk alakulását. A bizánci Weltanschauung olyan terhet jelent tudatalatti világunk számára, amely mindig arra kényszerített minket, hogy erős uralkodókról álmodjunk. A nyelv, amin gondolkodunk, a cirill betűk formájában fejeződik ki, és ezek a díszek közvetítik számunkra a kézzelfogható valóságot. Ez a sorsunk, ami elől nem menekülhetünk.
Egy régi mondás szerint a hely, ahol ülünk, meghatározza gondolkodásunk szögét. Hasonlóképpen, a nyelv, amelyen beszélünk, gondolkodunk és írunk, megteremti világnézetünket. Úgy gondolom, hogy a cirill betűk annyira mélyen bele vannak ágyazódva önmagunkról alkotott képünkbe, hogy befolyásolják az enyém-tiéd kategóriáinak meghatározását.
Számos alkalommal voltam kénytelen külföldi barátaimnak magyarázni a cirill betűket: ők valami érdekes és archaikus, ugyanakkor érthetetlen dologként tekintenek rá, az arab betűszövéshez hasonlítva. A világ globalizálódik, még a japánok is egyre többet használják a latin ábécét. A cirill világ i s e gyre z sugorodik és halványul az információ korában beköszönő változások nyomása alatt. Egy évvel ezelőtt önkéntelenül ejtettem ki a következő szavakat: – Isten három büntetést rótt ki ránk: a Keletet, az uralkodókat és a cirill betűket. – A „Kelet” itt a bizánci utat jelenti a lehető legtágabb értelemben, valamint országunk keleti részét. Az uralkodókat illetően nincs mit hozzáfűznöm vagy tisztáznom, azt hiszem. És a betű, amely levágott minket az európai életről, és ördögi tréfát űzött tudományos és műszaki fejlődésünkből, arra kényszerítve minket, hogy mindig késésben legyünk, majd sietve és sikertelenül zárkózzunk fel a felvilágosodás, a romantika vagy a modernizmus korszakához. Még mindig próbálunk felzárkózni a kortárs világhoz, és mindig mi vagyunk az utolsók, akik a célvonalhoz érnek.
Tényleg azt gondolom, hogy metafizikai értelemben a betű egy börtön, amely bezárja gondolatainkat. Bármiről írhatunk cirill betűkkel, aztán mégis rájövünk, hogy Igorról, Szviatoszlavról, Pamvóról, Nesztorról, Bohdanról, Szamijlóról és a többiekről írtunk végig.
Nemrégiben Montenegró emlékeztetett erre – azaz egy temető az ország északi részén, Bijelo Polje városában. Azért jöttem ide, hogy meglátogassam a Risto Ratković-ot, és naponta volt néhány órám, hogy felfedezzem a környéket. A városnézés kihagyhatatlan része Szent Miklós temploma, amelyet a tizenhatodik században építettek. A templom lenyűgöző, de az azt körülvevő temető még beszédesebb.
Mint az köztudott, Szerbia lassan elhagyja a cirill betűket, és az élet minden területén, még az iskolákban is latinra vált. Montenegró szomszédjánál is jóval előbbre jár ebben. A táblák, feliratok, éttermek étlapjai és útjelző táblák abszolút többsége latin betűket használ. Csak a temetők, sírkövek és keresztek viselnek cirill betűket. Úgy tűnik, ha egész életét is egy másik, európaiasított dimenzióban éli le, az ember akkor is visszatér saját lényegéhez a halál színe előtt. Mert – hadd mondjam el még egyszer – a cirill betűk elől nem menekülhet senki a végén. Olyan, mint egy anyajegy a bőrön, mint valami népek és nemzetek fölé kiterjesztett átok.
A latinra váltás folyamata országunkban is minden kényszerítés nélkül zajlik: például, senki nem érzi megerőltetőnek egy szöveges üzenet megírását latin betűkkel, és a címzett számára sem jelent problémát egy ilyen üzenet elolvasása. Kétlem, hogy a következő évtizedekben bárki Ukrajnában eltökélné magát a fokozatos átállásra a latinra. Mégis, miért kellene érthetőbbnek lennünk Európa számára, ha megvan a regionális nyelvünk?
Mindeközben a szerbek és a montenegróiak – akik nálunk is patriarchálisabbak – lassan búcsút vesznek a cirill betűk rendszerétől, amelyhez annyira hozzászoktak, és amelyet annyira hagyományosnak találnak. Vajon azért, mert rájöttek, hogy egyetlen nemzet sincs, amely egyszerre elégedett és sikeres, és ugyanakkor Cirill és tanítványai termékeit és módszereit használja? (angolból fordította Horváth Benji)