A provokáció grammatikája – beszámoló Borsodi L. László könyvbemutatójáról

Figyelemreméltó, provokatív című kritikakötet látott napvilágot nemrég, amely már  terjedelmével is meglepetést okozhat az olvasóknak. Ehhez hasonló összegzéssel nyitotta meg Biró Annamária Borsodi L. László Irodalomgrammatikák című kötetének bemutatóját a 11. Adventi Könyvvásáron. A könyv az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadásában jelent meg, ötven írást foglal magába, melyek közel negyven kortárs költő munkáit elemzik és értelmezik, alapos, elmélyült figyelemmel, a kritikai gondolkodás szigorával. A bemutatóra december 11-én került sor a Központi Szálló épületében, ahol a szerzővel Biró Annamária, a kiadó vezetője, valamint Józsa Anna-Barbara egyetemi hallgató beszélgetett.

Borsodi L. László már könyve bevezetőjében hangsúlyozza, hogy a cím tudatosan kockázatos és vitatható választás, kissé talán riasztó is, hosszas keresgélés után mégis emellett döntött. Egyrészt, mert mint fogalmaz, gondolatébresztőként is működik, másrészt  szerette volna érzékeltetni, mi zajlik le benne kritikaírás közben. A konceptuális indíttatást Borsodi elmondása szerint Markó Béla Isten veled, grammatika című verse adta.

Biró Annamária a kötet belső szerkezetére irányította a figyelmet, arra, miként rendeződnek egymás mellé azok a szövegek, amelyek eredetileg nem egy egység részeként születtek. Arra volt kíváncsi, mi alapján kerültek alcímek alá a különböző kritikák, és milyen logika szervezi őket egy kötetté. Borsodi válaszában elmondta, hogy alapvetően irodalomelméleti szempontokat követett: fogalmi apparátusok mentén keresett kapcsolódási pontokat, és maga a csoportosítás is egyfajta szándékos provokációként működik, hiszen új olvasási irányokat kínálhat.

A beszélgetés egyik nagy lélegzetvételt kívánó pillanata volt, amikor Józsa Anna-Barbara arra kérdezett rá, hogy Borsodi szerint milyen irányba tart az irodalom. A szerző kifejtette, hogy lát tendenciákat, szerinte a lírában megfigyelhető a szerepteremtés és a maszkhasználat állandósulása mint nyelvi eljárás. Előző kritikakötete óta a költészetben érzékelhetően markánsabban jelennek meg a közéleti kérdések, a társadalmi felelőséggel terhelt megszólalásmódok. Megjegyzi azt is, hogy a líra kezd elmozdulni az epika felé, és ez esetenként még a lírai kód levetkőzése árán is megtörténik. Mindkét kötetben kisebb hangsúllyal szerepelnek az epikai művekről szóló kritikák, amit a szerző személyes okokkal magyaráz: költősége nagy hatással van kritikai figyelmére.

Borsodi L. László a beszélgetés során kitért az idővel kapcsolatos nehézségeire is. Elmondása szerint korábban jóval több lehetősége volt az elmélyült munkára. Ma azonban, ahogy fogalmazott, „úri passzióból” már nem ír. Ha erős indíttatást érez egy könyv kapcsán, először azt kérdezi meg magától, hogy lesz-e olyan közeg, amely befogadja, és közölni is akarja a szövegét. Ezt nyers őszinteséggel vállalta.

A beszélgetés során felmerült a kérdés, hogy számára mit jelent a kritika fogalma. Esterházy szavait idézve válaszolt: „A kritika fontos része az irodalomnak, egymásra vannak utalva. Irodalom nélkül nincs kritika, kritika nélkül nem látja magát az irodalom.” Felhívta a figyelmet arra, hogy kevés a kifejezetten kritikus alkat, aki nincs költőként vagy szépíróként is jelen. Emiatt hiányozhat az a határozottabb, szigorúbb kritikai hang, amely nem hozza magával az alkotói én empatikus reflexeit. Ő maga is elismerte, hogy időnként elégedetlen azzal, mennyire erőteljesen szűrődik át kritikáiba a költői énje; a hang olykor kevésbé markáns, mint szeretné. A kritika hangnemét ugyanakkor másodlagos kérdésnek tartja: amíg megalapozott, addig megvan a létjogosultsága. Felvetette azt is, hogy egyáltalán ki olvas kritikát, és ki venné kézbe ezeket kötetként. Ennek kapcsán humorosan jegyezte meg: tisztában van vele, hogy kritikakötetet kevesen választanak esti kikapcsolódásként.

A beszélgetés később az ismerősi viszonyok és a kritika kapcsolatát érintette. Borsodi szerint az ember hiába szeretné elkerülni, hogy olyan szerző művéről írjon, akit személyesen is ismer, mert ez szinte lehetetlen helyzet. Ilyenkor arra kell törekedni, hogy a szöveget el tudja választani a barátságtól, és a szakmai figyelem ne keveredjen össze a személyes kapcsolatokkal.

Az este egy könnyedebb, mégis találó kérdéssel közeledett a lezáráshoz: milyen „recept” alapján készül egy Borsodi-féle kritika? A szerző mosolyogva annyit mondott, hogy nincsenek benne világmegváltó ambíciók; mindig maga a szöveg dönti el, hogyan közelít hozzá. Arra törekszik, hogy a kritikai hang „látensen működjön”, jelen legyen, de ne fedje el a mű saját erejét.

Zárásképp Biró Annamária felidézte Borsodi egyik fontos kijelentését: a kritika akkor működik, ha önreflexív. Innen kiindulva tette fel a kérdést: ő maga milyen kritikát olvasna szívesen a saját könyvéről? Borsodi nevetve felelte: „hát, jót!” Majd komolyabbra váltva hozzátette: a kötet célja elsősorban az, hogy provokatív legyen, és párbeszédeket indítson el az olvasók között. Kíváncsi, hogy ezek a dialógusok megszületnek-e.

‍