Buonarroti

Jovián György: Tanulmány a bontáshoz
Az edzések során viszonylag hamar elérkezett a pillanat, amikor az engem körbevevő terek architektúrája már sokkal jobban foglalkoztatott az előttem álló feladatnál. Minden fordulónak, minden beugrónak, a pályák határát szegélyező rozsdabarna falaknak, a betonból emelt parányi mauzóleumoknak és a savval telt árkoknak egyaránt különös jelentőséget tulajdonítottam. Sejtettem, hogy a játék mögött olyan tervezők állnak, akiknek sokadrangú kérdés a pályákon folyó harc, a rémálom-fokozat teljesíthetősége és az elegendő lőszer. A tervezők magára a térre figyeltek, és állhatatos munkával teremtették meg a Pokol harmóniumát. Ghiberti huszonnyolc évig dolgozott a Keresztelőkápolna kapuján, és ez mélyebben megrendített, mint amit a kapun láttam. Hasonló megrendülés fogott el minden alkalommal, amikor az első pályára léptem: a maga könnyed jellegtelenségében ez mégis beavatás, az érzéki bizonyosság próbaköve volt, ráadásul a közelgő versenyen is ezen a pályán kell majd megküzdenünk egymással. Az első néhány szint lágy hibriditását – imitált emberi környezet, fémborítás, kijelzők – hamar felváltják a démonológia amorf szeánszeseményei. Mindazonáltal nem hagyhatom, hogy a további pályák túlzott esztétikai hatást gyakoroljanak rám, és az érdek nélküli szemlélődés tévútjaira csábítsanak. Elvégre a Pokolban járok: a terek szépsége pusztán imitáció, olyan egykor volt terek utánzata, amelyek a szörnyek pusztításának következtében végleg a múlt ködébe vesztek.
Az első hat pálya éppen a kettőség miatt okoz depressziót. Tranzitív, lunáris, bázisos közegben járunk, nincsenek csomópontok, alternatívák, érvényes asszociációk. Először talán az ötödik szint hoz némi megkönnyebbülést, amikor az óriáscsarnok sarkában csücsülő hidraulikus Pókagytröszt, merengésében megzavarva golyószóróval viszonozza rakétáimat. Ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy ez a hely többé nem az én otthonom. Ámde ez még mindig csak feddés, egy tanár intése: Pókagytröszt szende őrszemként figyeli ténykedésem, utamra enged, ormótlan tömege nem torlaszol el semmilyen folyosót. Díszítés csupán, jelzése annak, hogy később mi következik. A szépséget, ami semmi egyéb nem volt, mint a szépség önmagában, üresnek éreztem. Ez a pálya így egyszerre jelent megkönnyebbülést és csalódást, amely tapasztalatokban könnyen felismertem a Purgatórium okozta megkönnyebbülést és csalódást. Ha már szenvedni vagyok kénytelen, rajta hát, szenvedjünk. Közben a pálya szintkülönbségei is elgondolkodtatóak: soha ennyit még nem ingáztam le-föl a Sátán lokomotívján. Először alászállás Pókagytröszt mellett a kék lemezkulcsért, aztán vissza a magasba, majd onnan kirándulás – nyitott égbolt! – a toxinoktól bugyogó aknák közé, ahol bikafejű démonhercegek fogadnak. Miután kecsesen elkerülöm tűzgömbjeiket, és felrobbantom őket a rakétákkal, elbízom magam, és óvatlanul fordulok be a következő sarkon, ahol egy emberarcú bivaly felöklel. Agyara úgy hatol keresztül a bőrömön, miként Longinus dárdája döfte át Krisztus urunkat. Ez a seb azonban nem halálos, leölöm a bivalyt, és továbbmegyek a mozgósziget felé. Iparkodni kell, mielőtt a fattyak felébrednek. A sárga lemezkulcs megszerzése után mindez gyerekjáték. Egyedül a dögpecsét közelében felbukkanó tűzokádó Gorgók ébresztenek újfent nyugtalanságot. De nem csupán ez a két nőalak rendített meg, hanem mindaz, amit magáról Michelangelóról megtudtam.
A következő szint, a hatodik pálya, újabb küszöb. Átvezetés a Pokol következő körébe. Dundi incubusok trónolnak húsból font emelvényeiken, és köpködik rám a gézt a karjaik helyére varrt aknavetőkből. Egyszerű térkép, ideális megoldása mégis szokatlan bonyodalmakkal és elmélyült tervezéssel jár. Sérülés nélkül semmit sem lehet megúszni. Nekem még az is tetszett, hogy Michelangelónak fiatalkorában betörték az orrát, mintha ezzel ütötték volna szobrásszá.
A trükkök erdejében újabb ízelítőt kapok abból, hogy a nyers erőnél fontosabb a helyzetfelismerés és az időzítés. Mert igaz, ahogy egy színielőadásnak van első felvonása, ugyanúgy lehetséges beosonni negyven pokolbáró és egy Kiberdémon közé, hogy kikaparjuk magunknak a vörös lemezkulcsot. Nem azért nem ölsz, mert taszít a gyilkolás, hanem mert többé nincs rá szükséged. Akkor leszel az úr a Pokolban, ha a démonok meg sem tudnak érinteni. Ha emelt fővel ugrándozol keresztül a lángoló gömböcök és zsigeri tentákulumok kusza erdején. Szerettem Michelangelo büszkeségét, szerettem, hogy nem félt harcba szállni II. Gyula pápával, amikor sértetten elszökött Rómából. Ilyenkor igazán fontos emlékeztetni magunkat arra, hogy I-ten nem hiába kanyarított minden pályára kijáratot. Aki időt nyer, életet nyer; a legnagyobb csaták helyszínét még a küzdelem befejezése előtt ajánlatos otthagyni. Következik a pihenő a hatodik kör magasságában: egy elavult játszótéren várod ki, amíg az állatparkban leölik egymást a haramiák. Soha nem felejtettem el Carrara közelében töltött magányos nyolc hónapját, amikor a pápa síremlékéhez vágatta ki a márványtömböket, és hirtelen elfogta a kísértés, hogy ott a tájban faragjon ki roppant szobrokat, amelyeket kint a messzi tengeren a hajókról is láthatnának.
A térkezelés egyik valószerűtlen mozzanata, hogy a hegyeken túl is látszanak hegyek. (Vajon állíthatjuk-e, hogy emiatt maga az így létrejött tér is valószerűtlen?) Az imaginárius határ valósággá válik, amint nekirontasz a láthatatlan vászonnak: idegen gravitáció tart vissza. Kitörnék Mount Erebus delirált territóriumaiból, nem érdekelnek többé a gyilokjárók, néhány perc pihenésre volna szükségem, hátha másféle szárnyasok rejtőznek a közeli barlangokban – Tekeli-li! –, de nem tehetem. A gravitáció, a négy erő közül a leginkább konzervatív, a legunalmasabb, ami mégis legyőzi a többit, visszatart. (Ismerjük mint jelenséget, de nem értjük mint törvényt.)
Gyakorolj, fiam!
Ebédelünk. Ez a szünet, ez a megérdemelt pihenés a másik szobában. Régi, ólmosra szikkadt morzsák a kenyértartó előterében. Lyukacsos, cipőbetétre emlékeztető pizzaalapra kerül a szendvicskrém, majd egy perccel később a lapkasajt. Egy ideje már kevesen laknak ebben a lakásban, de ezen ekkor még nem gondolkozom.
Viszlát, Mount Erebus! Jó volt látni fivéreid hósipkáit, fürdőzni káliumtengereidben! Egy napon visszatérek.
A borzalmak csak ezután következnek. Amikor már azt hinném, hogy magam mögött hagytam az ismerőssé vált kriptákat, ismét közöttük találom magam. Ezúttal egy metropolisz díszletei terülnek szét az ég száraz előbőre alatt. Ismét megjelennek az incubusok, a kisebb hidraulikus pókok – ionágyúik elől nehéz kitérni –, az egyszeri csótányok, a szárnyasok. Újratermelődnek. A pokolban nincs halál, aki meghal, csupán kipukkad, hogy valamivel odébb ismét felvegye förtelmes alakját. A tér alakul, akik belakják, állandóak. Vézna Hold süt le ránk, a csillagok kihunytak. Egyre súlyosabb sérüléseket szenvedek. Egy betontömbökből emelt kockaerdő mögül meztelen nekromanta vonaglik felém, összetapasztja humuszkezét, és felrobbantja a szívemet. Ez a kis halál. A táj közben a legszebb arcát mutatja: a savfürdő melletti fövenyt a legkülönfélébb démonok lepik el. Sosem láttam még ekkora csődületet. Az Utolsó ítélet nyolcévi munkával készült, és bár a mű nagyságát teljes egészében csak később értettem meg, perzselt a szégyen, amiért a nyolcvanéves mesternek meg kellett érnie, hogy meztelenségük miatt alakjait letakarták.
Itt senki nem visel ruhát. A testek kitüremkednek önmagukból, a démonok jellemzően tüdejükből, veséjük környékéből pöffentik ki tűzgömbjeiket, átkaikat. Kín küzd a kínlódás ellen. Sokat elviselek, de nem mindent. Ő volt az első, aki értelmezte számomra a fájdalmat, amely nem merül ki önmagában, hanem létrehoz valami másoknak szólót, időállót. Sajátos fájdalom ez, nem a testből fakadó, amelyet mindenki ismer. Lassan vacsorázni kéne, de nincs mit. Apám tévézik, én játszom, néha oldalra nézek, fülelek a csatorna zörejeire – természetfilm megy, a hangyászsünök életét mutatják be –, néha az ablak felé fordulok, a párkány üres, a szemközti ház üres, a démonok szaporodnak. Alumíniumpor szegélyezi a párosajkakat.
Sokat kell várni egy igazi főnökharcra, de ami késik, nem múlik. Plazmaágyúval lövöm a hegyomlásnyi Kiberdémont – ő Pókagytröszt másodunokatestvére –, de alig tudok kárt tenni benne. Néha megfordul, lép egyet balra, lép egyet jobbra, elindul a homályba, ahonnan jött, mintha meggondolná magát. Mintha ez az egész nem is érdekelné. Nem volt hajlandó elismerni a fájdalmat. Mindent megpróbálok, körbetáncolom, kétszáz töltényt szórok rá a félautomata fegyveremből, de ő meg sem rezdül. Lép egyet erre, lép egyet arra, mintha csak gúnyt űzne belőlem. Dülöngél a fjordok mentén, amelyek öröktől magukon viselik a tenger sós ujjainak érintését, és néha felpillant, gyönyörködik a látványban. Az ég látványában, ami nem az ég, hanem a föld alja. A világ alulnézetből. Egy idegen I-ten vezeti a tekintetét, egy idegen I-tennek hódol. Imádja önnön freskóit, imádja a halált. Michelangelo érzékenysége nem tűrt el semmilyen megaláztatást, ez bírta rá, hogy csakis a legnehezebb feladatokat vállalja el.
Egyre gazdagodik a jelen, zsugorodik a jövő. Váltakoznak a hónapok. Kalács sül odabent? Nem számít. Csak az számít, hogy eljutottunk a prófétákhoz. Valamikor a huszonkettedik pályánál jelentek meg először, de felbukkanásaik onnantól egyre gyakoribbak. Terelnek. Üzennek. Meg akarnak ölni, igen, de előtte még beszélnek hozzád. Mondanak ezt-azt, kibújnak a falakból, mint döglött baglyok a fakéregből. Nem lehet többé hinni a szellemekben, mert léteznek. Ghoulok finom sikolyai szánkáznak a folyosókon. Temérdek gnóm ücsörög az öltözőszekrények előtti padokon. Repkedő agyvelők. És a csőcselék közepette, a távolban ott várakoznak a mesterek, a mindent tudók. Nem tudni, hogy az életedre törnek, vagy útjelzőként vannak-e idenyomorítva. Bóják csupán a halandóság tengerén? Nem zsidó mivoltukban találkoztam a prófétákkal, nem szavaikban bukkantam rájuk. Michelangelo ábrázolásában léptek elém. És ismét a terek, a forrongó galaxisok, a velodrom vasárnapjai, azok a délutánok, amikor minden lelátó üres. Kukoricahéj a műanyagszékek között, csuhé a lefolyók körül. Tégy érzővé, kegyelmes ég! Telik az idő, rohadnak a dögök, sehol a vég. De valami történik. Már nem csak ellenem áskálódnak a kisemberek. Tétován celebrálják a sötét Úr eljövetelét, a behatolókkal alig törődnek.
A hangyászsünök egy évben akár húszmillió hangyát is magukba tudnak szivornyázni. Élettartamuk kivételes, nézzük meg, milyen ügyesen mozognak a környezetükben. Meglepően gyorsak és intelligensek.
Talárban mozognak a bomlasztó papok. Jobban megismertem ezeket a festett alakokat, mint az embereket. Az utolsó előtti pályák. A beavatáson túli beavatás. Röpködő szemgolyók a látszatok horizontján. Sárgás bolygók. A terek még egyszer, visszavonhatatlanul eltorzulnak. Hallottam persze arról a merész, perspektivikus rövidülésről, ami e figurák némelyikén megcsodálható, a delphoi, a líbiai szibillák szépségéről, de ezt úgy fogtam fel, mint egy olvasmányt.
Végül a bűn ikonja, a vétkek foglalata. Tükörterem. A hanyatló Versaille: mindig az anyagra vágytam, de mindig csak dolgokat érintettem. És veled szemközt a pokoltűz ura, ez a koponyába vájt, kavargó lávató, ez a lustán fortyogó kemenceablak, ugyanezt mondja visszafelé: mindig a dolgokra vágytam, de csak az anyagot érintettem. Minden köpetéből szörny születik. Ezeket kell lelassítani, felszökni a mozgóliftre, és onnan megsorozni a közép-szagittális túlfejlődött részét a rakétavetővel. Nem egyszer, nem kétszer, de háromszor. Bele kell rúgni a zigótákba, fel kell falni őket, meg kell aláznod magad, hogy megalázd az ellenséged. Még egy hét a versenyig. Új természetfilm fut az éjféli műsorsávban. Remegnek a csellengő koponyák, imbolyognak az emeletek között a pókocskák. Mindenki téged keres. Fel kéne mutatni valamit, egy igazolást, szárnyakat kéne növeszteni, de nincs semmi, csak két kristálygömb a teraszos földpusztulás két végén, pillanatnyi megkönnyebbülés, az életerő visszaállt a kezdeti értékére. Van egy vasút, ami nem áll meg. Van egy vasút, aminek te leszel az utolsó utasa. Pisztollyal kergetsz el egy trogloditát, hagyod, hogy egy másik hátulról beléd marjon. Nem szabad megállni, nem szabad lelassulni. Hagyod, hogy cafatokra tépjenek. Ideális a közérzeted: egy életerőpont maradt a százból. Már mindegy. A nagysághoz az áldozaton keresztül vezet az út, viszlát, pókok, szevasztok, naplopók! Alattad parányivá szűkülnek a döglődő némberek. Húskamionok szaladnak át egymáson, lángra kap minden eleven csomó. Csak most célozz, most még egyszer, harmadszorra, utoljára. Most. Egy sikoly, a többi lágy zümmögés.
Minden elpusztul. Végigtekintesz a holtakon. A betonba olvadt sokaságon. Ez a perc a tűnődésé. Éjjel kettőre jár, kihalt a környék. A gépház duruzsol, az egyik csavar kilóg a tetejéből, nem számít. Tegnap hangyákat találtál a takaródban. Nem számít. Mindig lehet máshol aludni. Ma este mindenki máshol alszik. A lény üvölt és lángol. Az ikonok lángolnak a hóban. De amit akkor sodró áradatnak éreztem, ahol zavaros kábulatban, olyan dolgok között úsztam, amelyeket még képtelen voltam megkülönböztetni, az most egymástól élesen eltérő, lenyűgöző és kristálytiszta formákba rendeződött.