Bukarestből Bukarestbe

Ioana Pârvulescu Az élet pénteken kezdődik című regényének első fejezetében az Universul főszerkesztője, Neculai Procopiu, valamint Pavel Mirto újságíró – miközben éppen a lap másnapi, 1897. december 20-án megjelenő számát készítik elő – eseteket említenek fel, amelyek során álmokban, illetve víziókban látott múltbéli vagy jövőbeni események végül igaznak bizonyultak. A török katona által az eperfa alá elásott, majd az álombéli rejtekhelyről valóban előkerülő kincsről, valamint a leendő férje kilétét már gyerekkorában megjósló rokon lányról szóló történetek kapcsán a zsurnaliszta eképpen összegzi főnökének elméletét: „Azt állítod, hogy minden, ami volt, és ami még ezután lesz, az most is, a jelenben is megtörténhet.”
Éppen Pavel Mirto regénybeli állításával lehetne a legtömörebben összefoglalni azt a szabadságélményt, amelyet Ioana Pârvulescu első regénye ébreszt az olvasóban. Az élet pénteken kezdődik ugyanis mintha kivezetne abból a mindennapi létállapotból, amelyben az idő adott körülmény, megmásíthatatlan tényező, amely – éppen befolyásolhatatlansága okán – gondolatunkra sem érdemes. Ellenkezőleg: Pârvulescu munkájában az idő a regény játékterévé, ha nem egyenesen a főszereplőjévé lesz, és ehhez az időjátékhoz Bukarest szolgáltat színteret. Indokolt a választás: e sorok írójában legalábbis olyan érzést keltett a román főváros első bejárása, mintha egy város párhuzamos verziói között kalandozott volna, amelyek egyszerre volnának lehetségesek egy-egy alternatív jelenváltozatban. Aki már megtapasztalta, milyen érzés a Casa Poporului betonmasszívumától néhányszáz méterre az Antim monostor előterébe lépni a szocreál blokkházak száradó ruháktól tarkálló erkélyei alatt, és a Calea Victorieiről a Lipscani macskaköveire fordulva átsétált már a nyolcvanas évekből a Belle Époque világába, az tudja, miről beszélek.
Ioana Pârvulescu abba az időbe kalauzolja el az olvasót, amikor jelenünk Lipscani negyede még nem a múltból átmentett időkapszula, hanem a bukaresti mindennapok jellegzetes miliője volt. Abba az időbe, amikor a napilapok cikkeit még rendszerint rajzok illusztrálták, fényképfelvételek csak nagyritkán, amikor a párbajozás esetleges betiltásának ügye izgatta a leginkább a közvéleményt, és egy Röntgen nevű osztrák orvos „csodatévő sugarai” szolgáltatták a legfrissebb tudományos szenzációt.
Ahogyan Vergilius fogadja útitársául Dantét az Isteni színjátékban, úgy szegődik Pârvulescu olvasója a korunkbeli újságíró, Dan Creţu mellé, hogy az ő társaságában fedezhesse fel a bő száz esztendővel ezelőtti Bukarest világát. Szerencsére nem tudjuk meg, hogyan csöppent vissza jelenünkből Dan a 19. század végének világába, és ez a hiány nagyon is beleillik a regény logikájába. Dan Creţu ugyanis nem főszereplő. Magyarázat nélkül hagyott időugrása csupán apropó arra, hogy az olvasó belakhassa a korabeli román fővárost. A Pârvulescu-műnek ugyanis nem más, mint a századforduló és az akkori Bukarest a főhőse, Dan pedig csupán egyike azon szereplőknek, akiknek a sorsára csak hosszabb-rövidebb pillanatig nyit ablakot a regény, és akik valójában ugyanazon a szerepen osztoznak: más és más perspektívát szolgáltatnak ahhoz, hogy az írónő bemutathassa a várost. A nézőpontok folyamatos váltakoztatása roppant dinamikussá teszi a regényt, kiváltképp, hogy Pârvulescu az elbeszélő személyét is rendszeresen váltogatja. Hol egy mindentudó narrátor mellé szegődve követjük Costache Boerescu rendőrfőnököt, amint megpróbálja kideríteni a Băneasa-erdő mellett lelőtt fiatalember tragédiájának hátterét, hol pedig a főorvos romantikus lelkületű, húsz éves lánya, Iulia Margulis egyes szám első személyű elbeszéléséből értesülünk az 1897-es esztendő utolsó napjainak történéseiről – Iulia nem mellékesen Thackeray Vanity Fair-jét olvassa, ami indokolt választás, lévén, hogy Pârvulescu is az angol szerző bábosához hasonlóan mozgatja szereplőit a századfordulós Bukarest színpadán –, a recenzens számára azonban a legizgalmasabb nézőpontot az Universul küldönceként szolgáló kisfiú, Nicu szolgáltatja. A beteg anyjával élő, éles nyelvű és elméjű fiúcska Panait Istrati szegény sorsú és talpraesett gyerekhőseit – a Codin Adrianját és a Cosma Irimiáját – idézi. A Romain Roland által „balkáni Gorkij”-nak nevezett klasszikussal vonható párhuzamoknak azonban ezzel nincs vége. Pârvulescu stílusát ugyanis szintén jellemzi a sokatmondó részleteknek szentelt aprólékos figyelem és a barokkos történetáradás kettőssége, és ahogyan a nagy előd is krimiket megszégyenítő, izgalmas olvasmánnyá tudta varázsolni a Bărăganon guruló, szélhajtotta bogáncsok leírását, úgy képes Az élet pénteken kezdődik szerzője is magával ragadó szuggesztivitással írni arról például, hogyan olvadoznak a bukaresti házakról lógó jégcsapok a december végi napsütésben. Ioana Pârvulescu írói hátországában a klasszikus elődök mellett a posztmodern is teljes természetességgel megfér: a remek jellemrajzként szolgáló párbeszédek és monológok mellett leveleket és újságcikkeket is teljes természetességgel emel be a szövegbe, ráadásul Caragiale Elveszett levelének Pârvulescu-féle rokonaként itt egy kettétépett levél jut főszerephez a cselekmény bonyolításában, az újságcikkeket pedig keletkezésük során ismerhetjük meg, aprólékosan nyomon követve azt is, mit javít és húz a szövegben a szerző.
A fiktív levelek, újságcikkek és -hirdetések szerepeltetése egyetlen pillanatig sem válik mesterkéltté, hanem méginkább plasztikussá teszi az olvasó számára kínált századfordulós Bukarest-élményt. Az élet pénteken kezdődik ugyanis nem törekszik többre ennél, de nem is éri be kevesebbel, és a regény elegáns könnyedséggel abszolválja a célt. Olyannyira, hogy a végén semmiféle hiányérzetet nem hagy az olvasóban, hogy nem derül egyértelműen fény az agyonlőtt arisztokrata ifjú halálának és a lopott ikon eltűnésének körülményeire, és arról sem tudunk meg semmi kézzelfoghatót, milyen rejtélyes erők repíthették vissza Dan Creţut az 1897-es esztendő utolsó napjaiba. Elég az, hogy a kötet végére érve mi is úgy érezzük, mintha Dannal tartottunk volna utazása során egy már régen nem létező Bukarestbe, amelynek hajdani fényei azért még ma is felragyognak abban az apró, múltba nyíló ablakban, a Calea Victoriei és a Calea Moşilor között.


Ioana Pârvulescu: Az élet pénteken kezdődik. Fordította: Koszta Gabri­ella. Typotex Világirodalom, 2015.