.svg)
„Hiába, e föld kerekén: mindenkit elvisz a halál”, szólt Villon. „Vagyok, mint a falevél, hányódom a szélben” – írta az Archipoeta.
Írja és tudja mindezeket Bréda is.
Egykori tanítvány, mesterré lett inas, tanár, író, tanulmányszerző, ivócimbora, testvér? Kicsoda Bréda? Kicsoda Brédisz, Franci, Feri, François? Kérdezzük, miközben ő, aki Európa nagyjaival levelezett, koldusaival parolázott, már ül a felhők közt Szókratésszal, vagy ott lovagol Nagy Sándor közelében, a piramisok árnyékában, úton az örök menyegző felé.
Kicsoda Bréda? Cicerót parafrazálva olyan forma, ami korábbi önmagánál. Lélek, a világban való erős jelenlét. Valaki, aki itt jár közöttünk e földi, e lenti világban, miközben sohasem szakad el a fentitől. Plótinosz írja: „Ami pedig az emberi lelkeket illeti, ezek, amikor Dionüszosz tükrében megpillantották önnön képmásukat, felülről rávetették magukat és ott termettek benne, ugyanakkor azonban ők sem szakadtak el kezdetüktől: a szellemtől”. Bréda is ekként érkezett közénk, más, nagy szellemekhez hasonlatosan, akiknek – teszem hozzá, Swedenborgot idézve – „egyedüli törekvésük az ismeretek szerzése, mert azok örömüket abban találják. Ezeknek a szellemeknek azért megengedett, hogy ide s tova járhassanak, és ezen a naprendszeren kívül más naprendszerbe átmehessenek, és így maguknak ismereteket szerezzenek”.
Szellemi nagysága ellenére sorsa jó ideig az Antracitéhoz volt hasonlatos, hiszen „az antracitról sokáig azt hitték, hogy hasznavehetetlen és nem is bányászták, különösen nem fűtési célokra”.
Bréda azonban végül – és jó előre – befűtött nekünk: dohányfüsttel, rummal, szavakkal, jelekkel, jelenésekkel és mindazzal, amit felmutatott, amit megtanított nekünk: hogy a hülyékre ne hallgassunk soha, és legyünk eszünknél, lakjunk egyszerre több térben, több időben, több naprendszerben, vegyük magunkat komolyan is olykor, mert a létezés színházában megállás nélkül komédiákat játszanak.
Mert színészek vagyunk és nézők, díszletmunkások és rendezők, az összes lehetséges világban, térben és időben, a szellem szabad szavainak naprendszereiben, Bruno és Dante, Lukianosz és Aranyszájú Szent János utódai, elődei.
Csak fantázia és konok akarat, szellemi erő kérdése az egész, az éber, higanyszürkén fénylő belső tekinteté, a falakat emelő és falakat lebontó, a békét hirdető szereteté.
Mert Bréda a kocsmában tanította az alázatot és az egyetemen a lázadást, e gyakran feje tetejére álló világban mindig az újak pártján állva hirdette az építés, az egymásba kapaszkodva tornyot emelés hagyományát, a hagyományt, mely szerint mindent mindig újra lehet kezdeni, fehér lappal, bármi volt is korábban. Tudta, hogy meghalunk, ezért élt, tudott élni, ezért meghalt.
Kilépett a színről, hogy Déva, Bánffyhunyad, Párizs és Kolozsvár után már Isten városának falairól tartsa felénk a kelyhet.
Aktor és auktor, szerző és szereplő, jelzés az itt és mostban, emlék a jövőben, utazó a sivatagban, aki tudja, hogy csak az alázat, a hűség és a hála ösvényein juthatunk TÚL.
Életműve, amelyből annyi minden zeng át hozzánk, zárt kerek egész, levéllé lett, amely a jövőből üzen nekünk a mindenkori itt és mostba.
Utolsó, a színészetről szóló könyvének tizedik, záró fejezetét már nem e naprendszerben írja meg. A zárókő elhelyeződik mégis. Nem itt, nem az időben. „Tuggyuk mi”, hol.
Nyugodj békében, Bréda. Serkenj fel győzedelmesen!
(Elhangzott a Házsongárdi temetőben, 2018. május 19-én)
Bréda Ferenc )1956-2018). Fotó: Szentes Zágon
A monostori tömbház tetején. Fotó: Szentes Zágon
A Nepotu' lui Thoreau körön 2010-ben.
A Bretter Körön 2014-ben,
