Bodor Ádám 80

Csata Hermina: Alternatív térkép

Bodor Ádám 80. születésnapja alkalmából arra kértük szerzőinket, az általunk megadott négy Bodor-passzus valamelyikének felhasználásával és továbbírásával köszöntsék az írót. Ezzel a tematikus összeállítással is köszönti a szerkesztőség a nyolcvan éves Bodor Ádámot!
Egy ember ült valahol a város szélén, valami bokrok alatt, és várt. Késő este volt, majdnem vaksötét, csak a töltés fölött világított egy kicsit az ég. Nem lehetett látni a feje formáját, a lélegzését ebben a lapulásban. Olyan volt, mint egy darab valami, amit letettek és otthagytak. Amikor meghallotta, hogy távol a kis állomáson fütyül a vonat, megmozdult. Felállt. Úgy mozgott, mint akárki más, aki ültéből feláll és továbbindul. Felment lassan a törmelékköveken, és a sínek előtt letérdelt. Ráhajtotta a nyakát. Hideg volt, de nem érezte. Várt. (A vonat)
Menyhárt doktor, ami nevét illeti, lehet orvos, lehet jogászdoktor, mindenesetre egy hajón teljesít szolgálatot. Azzal, hogy nevét elárultuk, kissé elébe vágtunk az eseményeknek, neve ugyanis a történet vége felé magától kiderül: ráért volna akkor megtudni. (Kikötő, este)
Azon a napon, amikor apámat utoljára láttam, mert három férfi autóba ültette, és magával vitte, megfogtam a Nopritz Andrea mellét. Előbb csak a blúzon át, aztán benyúltam a gombok között, és addig babráltam rajta, amíg azt mondta: elég. (Az Eufrátesz Babilonnál)
A pincér, tálcáján egy adag marhabélszínnel és uborkasalátával, már majdnem magányos vendége asztalához ért, hogy az ételt elébe helyezze, amikor minden előkészület nélkül, hirtelen megállt. Úgy nézett ki, mint akit mentében lefényképeztek. Mint egy kivágott filmkocka. Félbeszakadt mozdulatában a tálca arcához közel maradt: fejét oldalra hajtva bámult a két tányérra. Rendesen kisütött marhabélszín volt, rendesen kimért körítéssel, szabályosan tálalt uborkasalátával. Mégis azt nézte. (Kivágott filmkocka)



MOLNÁR VILMOS

Egy jó hely

Egy ember ült valahol a város szélén, valami bokrok alatt, és várt. Késő este volt, majdnem vaksötét, csak a töltés fölött világított egy kicsit az ég. Nem lehetett látni a feje formáját, a lélegzését ebben a lapulásban. Olyan volt, mint egy darab valami, amit letettek és otthagytak. Amikor meghallotta, hogy távol a kis állomáson fütyül a vonat, megmozdult. Felállt. Úgy mozgott, mint akárki más, aki ültéből feláll és továbbindul. Felment lassan a törmelékköveken, és a sínek előtt letérdelt.
Ráhajtotta a nyakát. Hideg volt, de nem érezte. Várt.
A vonat még nem jött, s az ember kicsit tekergette nyakát a sínen, mint aki kényelmesebb pozíciót keres neki. De effélét nem könnyű találni egy kemény, hideg acélöntvényen. Rájöhetett maga is, egy idő után nem mocorgott tovább.
− Valahogy így csinálhatta – közölte halkan orra előtt a talpfával. − Mondják, a teste nem trancsírozódott szét. Lenyisszantott feje viszont jócskán elgurult. Mondanak ezt is, azt is.
A talpfa nem mutatott érdeklődést, és az ember most a fejét helyezte a sínre. Úgy csinálta, hogy füle a finoman rezonáló acélra kerüljön. Még nem volt látható a szerelvény, de a sín már kiválóan közvetítette, hogy rövidesen itt lesz. Érdekes élmény sínre tapasztott füllel figyelni egy vonat közeledtét. Bár nem mindenki érez kedvet kipróbálni.
Amikor a mozdony fénysugarat lövellő reflektorral előtűnt a kanyarból, az ember felállt a sínről. Egy nagyot lépett hátra. Többet aztán nem. Nem lehetett biztonságos távolságnak nevezni, de senki nem járt arra, aki rászólhatott volna.
A késő esti kocsárdi kursza a délutáni váltásból kijövőket viszi hazafelé. Megáll minden kis állomáson, megállóhelynél. Nem arról híres, hogy nagy sebességgel száguldozna. De egy lépés távolságra a sínektől még így is félelmetes robogásnak tűnt, ahogy a vagonok fülsiketítő kattogással elhúztak az ember előtt. Haját és kigombolt ballonkabátját vadul tépte a dübörgő vasparipa kavarta szél, de nem mozdult. Ökölbe szorított kezét kabátja zsebébe süllyesztette, s szemrebbenés nélkül meredt az elsuhanó szerelvényre.
A kocsárdi kursza már eltűnt az éjszakában, de az ember még mindig ott állt egy lépésre a sínektől. Görcsösen összeszorított kezét lassan előhúzta zsebéből. Erőlködnie kellett, hogy ujjait szétnyissa. Jobb tenyerében valami trutymót érzett. Kezét orra elé emelte, szagolgatta. Virágillata volt, ibolya vagy mi. Nemrég még takaros csokrocska lehetett. De mostanra egészen széttrancsírozódott a markában. Csodálkozva nézte, mint aki nem érti, hogyan került az oda. Ujjaival szórakozottan golyócskát gyúrt a ramatyból. A sínekre nézett, de a golyóbist nem helyezte rá, hanem nagy ívben elhajította valahová a sötétbe.
Az ember lassan botorkálva lejött a töltésről. A sínek mentén keskeny ösvény kígyózott a kis állomás felé. Bár jól ismerte, mégis óvatosan lépkedett rajta a sötétben. Az egyetlen fénypont az éjszakában a távoli kis állomás előtt világító lámpa volt. Ahogy a mindenféle törmelék között kanyargó ösvényen közeledett feléje, néha szem elől tévesztette. De tudta, csak az állomás melletti vasúti depó épülete takarja el időnként.
A vasúti depó sötét tömbje mogorván silbakolt a sínek mellett. Valamikor szenet tároltak benne, meg mindenféle egyebet. De már jó ideje nem nyitogatta senki az ajtaját, jókora lakat lógott rajta. A depó hátánál, az épület falától némi távolságra, használt autógumik kupacai magasodtak. A fal és a gumik közötti részt a kiugró tetőzet védte az esőtől, a gumik halma óvta a széltől. Alkalmatos hely volt erősen. Napvilágnál jól szemmel lehetett tartani onnan egyfelől az állomást, másfelől a vasútvonalat. A szemmel tartó közben észrevétlen maradhatott. Jó hely volt, de csak kevesen tudtak róla.
Az ember elhaladt a vasúti depó előtt. Nem nézett se jobbra, se balra, ment egyenesen előre. Már maga mögött hagyta az épületet, mikor a depó hátánál a sötétből utánaszólt valaki:
− Prezsmer úr, ha’ – mondta egy borízű hang – jöjjön ide kicsit az öreg Szávulyhoz. Mesélnék én magának valamit a kocsárdi kurszáról. Meg még valakiről. Tudom, érdekelni fogja.
A Prezsmer név hallatára az ember egy pillanatra megtorpant. Épp csak egy pillanatra. Mint akit nem így hívnak, csak rácsodálkozik kicsit a névre. Vagy mint akit így hívnak, csak nem esik jól neki, hogy felismerték.
De nem ment oda, nem is fordult hátra. Soha nem kedvelte a meséket. A kocsárdi kurszáról szólókat pláne. Ki lehet ez az okos, aki tudni véli, mi érdekli őt? Tudomása szerint nincs, soha nem is volt Szávuly nevű ismerőse. Sem rokona vagy ilyesmije. A kásás hang valahogy mégis olyan ismerősnek tetszett. Olyan szávulyosnak.
Nem baj. Az ember tudta, a következő vonattal úgyis el fog utazni. De valamikor, sok év múlva, ismét felkeresi ezeket a tájakat. Szépen elsétál megint a sínek mellett. Lehet, bekukkant a depó mögé is. Addigra nem valószínű, hogy ez a Szávuly vagy ki még mindig ott húzza meg magát. De valaki biztosan lesz a depó mögött. Mióta az eszét tudja, mindig dekkolt ott valaki. Egyszerűen túl jó hely volt ahhoz, hogy kihagyják.
Akkor pedig szeme közé néz majd ennek a Szávulynak. Vagy annak, aki akkor épp ott rontja a levegőt. Akinek Szávuly addigra biztosan továbbadta hülye meséit a kocsárdi kurszáról. A folklór búvópatakként megnyilvánuló csodája. Szávuly vagy nem Szávuly − nem érdekes. Részéről lehet nyugodtan akárki. Tiszta erőből majd jól tökön rúgja.



ANTAL BALÁZS

A szavak súlya

Bodor Ádám mondataira,Bodor Ádám születésnapjára
Ha valaki a sínek túloldalán jött, és a szemét meregetve éppen jól odanézett, legfeljebb annyit láthatott, hogy egy ember ült valahol a város szélén, valami bokrok alatt, és várt. Késő este volt, majdnem vaksötét, csak a töltés fölött világított egy kicsit az ég. Nem lehetett látni a feje formáját, a lélegzését ebben a lapulásban. Olyan volt, mint egy darab valami, amit letettek és otthagytak. Amikor meghallotta, hogy távol a kis állomáson fütyül a vonat, megmozdult. Felállt. Úgy mozgott, mint akárki más, aki ültéből feláll és továbbindul. Felment lassan a törmelékköveken, és a sínek előtt letérdelt.
Ráhajtotta a nyakát. Hideg volt, de nem érezte. Várt.
Az a valaki, aki a város felől jött a sínek mellett, én voltam. Először azt hittem, hogy már elkéstem. Azután megláttam mögötte a másik kettőt. Akkorra valahol hátul a hármójuk mögötti térségen meggyújtották a fényszórót. És a fényben már láttam a negyediket is, hozzám közelébb, ahogy a löttyedt hókupacok közé pössent a töltés tövén, viccesen görbe lábbal döntve a derekát. Amikor meglátott, ijedten rántotta odébb a kukszerét.
Mire odaértem, az alak már nem térdelt. Az a kettő, aki vele jött, előbb felállította, a sínek közé irányította, aztán egész egyszerűen addig mutogatott neki, ameddig le nem feküdt végül ott éppen keresztben. A nyaka a sínpár egyik felén, a dereka tája meg a másikon. Mintha csak azt akarnák meglátni, vajon végigér-e.
A magasabbik idősebb, szemüveges ember, fehér bajuszos, a fején széles karimájú fekete kalap, amilyet a nagygazdák hordanak. Az alacsonyabbiknak a silány kis sildes sapkája alól kilógott a füle a fagyba. Mokány kis fekete bajuszkája úgy setétlett az orra alatt, mint a cipőkefe. Te ki vagy, kérdezte. Maga az a Vencel, biccentettem vissza. Bólintott, azt mondta, Mindjárt jövök, és az ujjával odamutatott a térség felé. A többiekre.
Az elhagyott, régi állomásépület előtt vagy tízen, tizenöten fagyoskodtak. Éppen csak kiléptem a sínek közül, de nem mentem hozzájuk közel. Első ránézésre nem ismertem senkit. Második ránézés meg valahogy nem nagyon akarózott. Mert talán a végén mégis lelnék valaki ismerőst.
A tag még mindig ott feküdt a síneken keresztben. Azok ketten a vágányt méregették. A lejtőt, a lapályt. Törhették a kövek a hátát. Arra meg nem is akartam gondolni, hogy milyen rideg lehet a sínvas. A nyaka csupaszon virított a hitvány semmi kis kabátja kikeshedt gallérja fölött. Vékonyka nyaka volt. Bár mindenestül olyan aprócskaformának látszott. Törékenynek a vastag téli ruhát viselő emberek mellett. Csak a durván nyírott haja volt amolyan dúsabb bugaforma. Rágyújtottam. A fenyves a domboldal mellől fehér párát lehelt a kivilágított tisztásra. Alig slukkoltam vagy kettőt, mikor rám szólt a kefebajszos Vencel a töltésről, hogy menjek már még odébb. És akkor odébb mentem.
Ha még tíz percig eltart, itt szarom össze magam, mondta egy nőnemű valaki az állomásépület elől. Önkéntelenül néztem meg az órám. Még egy ok, hogy ne menjek túl közel hozzájuk. Büdös lesz egykettőre.
Nemsoká beereszkedett a lejtőn a kis motorvonat, amelyik akkortájt fütyült, amikor odaértem. Az volt az embernek az érzése, hogy mindjárt kileheli a lelkét ott helyben, mert már nem bírja tovább. Miközben jóformán csak gurulnia kellett. Azok hárman lejöttek a töltésről. Amíg a szerelvény elhaladt, a fehér bajuszos szélesen mutogatva magyarázott valamit Vencelnek. Az meg csak bólogatott. A harmadik valakicsodát sehol nem láttam. Aztán észrevettem odébb a személykocsik ablakán kilobbanó fényben guggolva, hogy a kerekeket nézi, mint akit megbűvöltek.
A fehér bajuszos meg a Vencel nevű tag úgy álltak meg ott a közelemben, hogy mindent hallottam. Meg láttam. Az idősebb férfi a zsebébe túrt, de mindjárt, kicsit ügyetlenül, ki is húzta a kezét, azután nekilátott, hogy letornássza a kesztyűt az ujjairól. Jó finom, meleg bőrkesztyűje volt. Még abban a gyenge fényben is feltűnt. Puszta kézzel már mindjárt elő tudta halászni a tárcáját, a tárcájából a bankókat.
Amíg Vencel megszámolta és feljegyezte a pénzt, az ember levette a fejéről a hetyke kis fekete kalapját, ami olyanforma volt, mint az amerikai marhahajcsároké, csak ennek nem kanyarították be a karimáját, és forgatni kezdte a kezében. Valamikor masiniszta akartam lenni én is, mondta. Igen, kérdezett vissza Vencel, miközben körmölt. Majdnem az is lettem. De, mutatott a kormos ujja bötykével valahova a szemére, a szeme előtt a párás lencsékre, Emiatt nem lehettem. Vencel bólintott, Értem, mondta. Az ember vállat vont. Pedig különben abban az időben még a vasat is megettem. De ma már, rázta meg a fejét és lebiggyesztette a szája szélét. Vencel kezében megállt a toll a papír fölött. Ma már micsoda? Ma már nem eszem meg, mondta a gazdaember. A fejébe nyomta újra a kalapját. Ilyenkor kezdem újra bánni, hogy nem engedték, mondta még, Kivenném a részem az ország védelméből.
Amikor megkapta a szelvényt a megtett összegről, a fehér bajuszos lassan eloldalgott, és akkor Vencel odaintett. Visszaballagtunk a sínekhez. Na, várj egy kicsit, mondta. Elővett valahonnét egy tollformájú kislámpát, és annak a fényénél tüzetesen megvizsgálta a pofázmányom. Még a száját is eltátotta közben. Aha, mondta végül és kialudt a fény a kezében.
Errefele M43-ok közlekednek, mondtam. A nyílt térségen a nyakunkba fútt a szél. Azt én nem tudhatom, mondta kisvártatva Vencel. Az négyszázötven lóerőt jelent, mondtam tovább, Meg több, mint negyven tonnát. Éntőlem, vont vállat. Ami mind itt fog teljesen felgyorsulni, amikor ledübörög az aljba, mondtam tovább. Mondjuk, hogy tizenhárom százalékos a lejtő. Hallgattunk. Lefektessük, intett az embernek, de megállítottam, Nem kell. A felfestett jelet amúgyis láttam.
Ha megmondom előre, hogy itt lesz, arra mennyit ad, mutattam a talpfák közé a kövekre. Hol, kérdezte Vencel. Itt, mutattam neki megint. A szokásosat. De én nem a szokásosat mondom, mondtam, Hanem hogy éppen itt. Rám nézett. Micsodája, kérdezte. Megmutatom centire, micsodája hol, bólintottam. Nincs ilyen biznic, ingatta a fejét. Hogyhogy nincs? Nem szokott, mondta, Mert ezt például ki jegyzi meg? Hogy te mit mutatol. Van nálam kréta, mondtam. Jól néznék ki, ha mindenki jelölgethetné a maga tippjeit nekem azzal a krétával, vonta meg a vállát.
Odanéztem a tagra. Ott álldogált lehajtott fejjel mellettünk, mint akit már elveszejtettek. Nem saccolom többnek sokkal ötvenöt kilónál, méregettem csak úgy szemre, Hatvannál semmiképp se. Igaz, abból a feje a legnehezebb. Vencel megint csak ingatta a fejét, és végignézett a sínpálya hosszán. Felsóhajtott. Az ilyesmit nem lehet kiszámolni. Hogyne lehetne, mondtam neki. Csak úgy, hogy nem, vont vállat Vencel. Ez tisztán a szerencse dolga. A fizikában én jobban bízom, mondtam megint, A matematikában. Az a te dolgod.
Nem így szoktak az ilyesmihez hozzáállni, mondtam neki. Hát pedig így szoktak, vont vállat Vencel. Csak tudom tán, feleltem. Hát én is csak hadd tudjam már, biccentett erre ő. Nem először csinálok ilyen bizniszt, mondtam. Énvelem ugyan először, vonta meg a vállát. Megszívta az orrát, ellökte a csikket a kezéből. Néztem, hova repül. Látod, hogy nem látod?, mutatott utána. Mit gondolsz te, mi lesz itt? Nem láttál még ilyet. Hát éppen látni láttam, szóltam közbe. Ilyen setétségben a felit se leljük meg. Akkor majd mi a fene lesz, he? Itt fogol hisztizni rajtam, hogy merre hány centi. Hogy Ákhábel rakja tebeléd, mondtam magamban.
Mondok valamit, tartotta fel a kezét, minthogyha végső érvvel rukkolna elő most akkor mindjárt, Ha már szokatlant akarsz. A fütyi fizet a legjobban. Hogyha megmondod, melyik sínen lesz. Nem értettem. Eltalálhatod a kezit-lábát, a fejit, az is hozhat valamicskét neked. De itt most mindenki nagyban játszik. És mindenki a fütyölőjére tett. Nem is olyan sok pénzből most meggazdagodhat akárki. Nem értettem meg könnyen. Odanéztem a tagra és végigmértem. Ahhoz nekem látnom kéne. Mit kéne látnod? Hát azt a bizonyos részit nekije. No azt nem, ingatta a fejét Vencel, Nem vagyunk állatok, nem alázhatjuk meg. Pedig akkor tudnám megmondani, mondtam. Hogyhogy, kérdezett vissza. Akkor tudnám megmondani pontosan. Kiszámolni, hogy hol lesz. Ezt el ne kezd nekem megint, fordította az ég felé a két szemét, Nem kell túlokoskodni. A sín közé esik, vagy nem. Vagy a sínre, ha igazán nagy szorzót akarsz. Nem elég ez? Nem fogjuk méricskélni. Vagy ott van, vagy nincs ott. Ennyit még be tudunk világítani. Ha nincs ott, nem keresgéljük ám a sötét erdőben. Gondolom, nem olyan nagy neki, hogy könnyen meglátnánk, kacsintott. De azt csinálsz, amit akarsz, tartotta fel a két kezét, Nem muszáj a pucura tenned. Csak mondom, hogy ez fizet a legjobban. Meg hogy mindenki mást is egyedül ez érdekel. A többi olyan, na érted, uncsi. Már értettem.
No hogy legyen, kérdezte aztán, El kell dönteni. Most akkor nekem újra kell gondolnom az egészet, mondtam, Nem fog örülni a társam a bizonytalannak. Mi számokkal dolgozunk mindig, mondtam. Aha, bólintott, Nem mindig. Oszt a társad az ki, kérdezte még. Legyen a sínen akkor, feleltem. Mije? Megmondjál nekem mindent pontosan, hogy gondolod. Nagy tétje van most minden egyes szónak. Mondhatnám, súlya. Szóval? A kolbászkája. Ha egyszer az fizet a legjobban, mondtam. Annál már csak az, hogy egyben marad, nevetett. Ezt megmosolyogtam én is. Na akkor meggondoltad? Igen. Legyen így. A jobb sínen a város felől. Kiszámoltam a pénzt, Vencel meg zsebre vágta, felírta és ideadta a szelvényt.
A telep, amelyikhez az állomás tartozott, vagy tíz éve néptelenedett el. Aztán egyszercsak a vonatoknak sem volt már mért megállni itt. Azután eltűntek innen a vasutasok. És most meg már az egész hely szabad préda mindenféle kétes ügyletek lebonyolításához. Amivel itt a parasztok próbálkoznak. Meg az úri népek.
Az épületből vidám zene szólt, egy öreg parasztember nagy butykost cipelve hozzám is odasündörgött. Egy kis szíverősítő az izgalmak előtt, ajánlotta. Nem kértem. Vannak fínom leánykáink is ám, mondta még hunyorogva, Vagy amire szüksége volna az úrnak. Nekem semmire, mondtam neki. Amikor végre eloldalgott, még mindig maradt egy kis időm. Rágyújtottam.
Már semmi sem látszott a lámpák fénykörén túlról. Megnéztem az órám. Még vissza is kellett érnem. Vencel már újabb kuncsafttal foglalkozott. Az ember meg csak ott álldogált magában a sínek mellett. Tilos volt beszédbe elegyedni vele. Vagy akár csak cigarettával kínálni. Még mit nem? Különben akkor megbundázhatná akárkicsoda a végeredményt. Hogy hova hajintsa el majd fektéből a fütyülőjét például, azt bárki előre megtárgyalhatná vele.
Furcsa fejformája volt. Bár háttal állt a fénynek és messze tőle. Mégis, ennyiből is látszott rajta az idegenség. A szögletek, a nyers vonások, a visszavágva is dúsnak tetsző hajzat a keleti fajták képét idézték fel bennem az atlaszból. Hogy a bőre mennyivel sötétebb, az most nem látszott. A hitvány kabáton az ősi gyepűőrség emblémája, búcsúajándék a mezsgyék önkéntes felkentjeitől a hideg napokra. Ez a szerencsétlen azt hitte, mivelünk punnyadt fehérekkel könnyű kibaszni, és most meg mégis itt van, mert nyilván választott a maga élete meg a családja szabadsága között. Vagy valami hasonló véglet mentén. És neki nem kutyaviadal jutott. Nem volt akkora szerencséje. Pedig ki tudja, milyen messziről kínlódta magát el idáig, hozzánk, a szép Európába.
Ahogy figyeltem, egyszercsak megmozdult. Körülnézett, félig, óvatosan, azután a cserjék felé indult. Lassan, de határozottan. Közvetlen nem őrizték, ám attól még nem lehetett meglógni. A kutyás őrök láncot alkottak az elhagyott kis állomás körül. De csak a bokrok közé húzódott, nem akart menekülni. Tétován lépkedtem arra magam is, önkéntelen, mint aki a láthatatlan magasságot bámulja. Nem is mentem hozzá nagyon közel. Végül mégiscsak megláttam, ahogy ott kuporog guggolva, csupasz pecsája bőre barnán világított a tüskés bokrok között a rávetülő fényben, talán mert megizzadt a nagy erőlködéstől.
Istenem, rájött a szükség. Mint ahogy másra is rá akaródzott jönni a közönségből. És akkor hirtelen rádöbbentem. Pont mikor az újabb vonatfütty felhangzott. De ez már erőteljes volt. Egy M43-é. Átsüvöltötte még a zenét is. Azonnal meg kellett találnom Vencelt.
Jó kis kibaszás ez, mondtam neki, amikor utolértem. Megragadtam a karját, hogy figyeljen. Vencel megállt. Majdnem nevetek is, mondtam. Nem volt a közvetlen közelben senki, hogy halljon bennünket a víg zenebonában, mert még nem halkították le. De most akkor vissza az egész, mondtam most már a lehető legkomolyabban. Nem nagyon akart engedni a szorításnak, úgyhogy rántottam egyet a kabátján, ropogott a markomban a jó bőr. Nem lesz a síneken a fütyülője, sziszegtem neki. Széttárta a karját, A fogadás lezárult, mondta. Nem hinném, ingattam a fejem. De bizony, megtétettek a tétek, bólogatott. Szerintem baszhatod, ha megtudják, hogy ez nő. Úgy rándult össze rögtön, mint egy riadt állat. Figyeltek minket. Nem gondolhatott semmi rosszaságra.
Szerinted mi lesz, ha elkiáltom magam, kérdeztem tőle még mindig sziszegve. Oké, csak nyugodjál le, mondta gyorsan és a zsebébe túrt. Háttal mindenkinek, hogy a kezét ne lássák. Nem kell kiabálni. Azonnal leizzadt. Itt a pénzed. Meg még egy kis kamat. Nesze. A kezembe nyomta. Talán odébb is megy mindjárt, hogyha mozdulok. De én nem mozdultam. Most már eressz, mondta. A szeme még nem nyugodott meg. Micsoda kibaszás ez, ingattam a fejem. Többet akarsz, kérdezte. Mindkettőnket szorított az idő.
Felteszem rá, mondtam. Állt, nézett. A fogadás lezárult, mondta. Az előbb már mondtam, hogy nem hinném, ingattam újra a fejem. Mit akarsz még, kérdezte elgyötörten. Már a lámpa is átváltott. Felteszem rá, mondtam újra. Hogyhogy rá? Hogy egyben marad. Csak nézett hitetlenül, azután felnevetett, Na ne már. Komolyan beszélek. Erre még sose fogadott senki. Hogy a fenében maradhatna egyben? Az már nem a te gondod. Na az biztos. De utána nincs duma, mondta. Ha nem akarsz trükközni, válaszoltam. Felnevetett. Visszavette a pénzt és felírta. Elvettem tőle a cetlit. Különben se lesz már bizonyíték, mondta még.
Akkor kezdett nagy puha pelyhekben hullni a hó. Az emberek tudták, hogy ez már az a vonat lesz. A fogadás lezárult, hamarosan kiderül, kinek kedvez a szerencse. A nő, akit férfinek hittek, végigfeküdt a síneken. Mindenki izgatottan toporgott meg helyezkedett. Ha túl közel mennek, baszhatják a ruhájukat. Ha hátul maradnak, nem csak, hogy nem látnak mindent, de akár át is verhetik őket. Elvégre ki tudja, micsoda apró porcikácskáról van szó.
Csak engem nem izgatott már az egész itteni cirkusz. Rohantam vissza a sínek mellett a város felé, hogy még elérjem a vonatot az utolsó, Külső nevű megállóhely előtt. Várt a masiniszta a befektetésünkről szóló papírunkkal a piros mozdonyunkban. Ami azt illeti, már nagyon várt.

Kocsis Ildikó Emese: Ég és föld között


VINCZE FERENC

A köpönyeg

Egy ember ült valahol a város szélén, valami bokrok alatt, és várt. Késő este volt, majdnem vaksötét, csak a töltés fölött világított egy kicsit az ég. Nem lehetett látni a feje formáját, a lélegzését ebben a lapulásban. Olyan volt, mint egy darab valami, amit letettek és otthagytak. Amikor meghallotta, hogy távol a kis állomáson fütyül a vonat, megmozdult. Felállt. Úgy mozgott, mint akárki más, aki ültéből feláll és továbbindul. Felment lassan a törmelékköveken, és a sínek előtt letérdelt.
Ráhajtotta a nyakát. Hideg volt, de nem érezte. Várt.
Percek múltak, de a vonat még mindig nem indult. Térdét nyomták a kavicsok, némelyik élesen áthatolt a nadrágján, szinte befúrta magát bőrébe. Kitartott. Fejét továbbra is a sínre hajtotta, két kezébe közben szintén befurakodtak a töltés apró törmelékövei.
Hosszú percek teltek így.
Kényelmetlen volt ez a várakozás. Nem így képzelte. Gyorsnak, pillanatnyinak, villanásnyinak. Bármilyennek, de nem ilyennek. A vonat újra fütyült, de aztán nem történt semmi.
Nem tudta, mennyi idő telhetett el, míg ebben a felettébb alkalmatlan pozitúrában a hideg sínekre hajtott nyakkal várakozott. Egyszer csak hirtelen felemelte a fejét. Megunta. Lassan, elgémberedett tagjait óvatosan nyújtóztatva felemelkedett. Nem nézett semerre, átegyensúlyozott a sínek közti talpfákon, majd a töltés másik oldalán lesétált. Az apró törmelékköveken meg-megcsúszott. Amikor leért, elnézett még a távoli állomás irányába, ahonnan csak nem jött meg a várva várt vonat, majd elindult kifele a városból.
Nem volt nála semmi. Még kabátját is otthon hagyta, hátha jó lesz majd valakinek. Ingzsebében volt még egy szál cigaretta. Elővette, nadrágzsebéből kihúzta a gyufát és rágyújtott. A füst furcsán tekergőzött az ég felé. Ekkor jutott eszébe, hogy nem is szívta el az utolsó szál cigit. Pedig utolsónak tartogatta. Még erről is megfeledkezett nagy igyekezetében. Ennek most a füstöt eregetve felettébb megörült.
A töltés mellett haladt, és pár perc alatt kiért a városból. Szinte teljesen sötét volt már, csupán az egyik utolsó utcából szivárgott felé az egyik utcalámpa koszossárga fénye. Még egyszer visszapillantott. A távolban ismét fütyült a vonat. Az alig megvilágított kisváros tompán csillogott az éjszakában. Ahogy továbbindult, a töltésen valami elterülő feketeségre lett figyelmes. Az a valami ott lapult fent a sínek mellett, mint pár perccel korábban ő lapult sötét alaktalan valamiként a sínekre hajolva.
Továbbment. Viszont pár lépés után megtorpant és visszanézett. A valami továbbra is ott lapult mozdulatlanul. Nemcsak fejével, de egész testével fordult ekkor vissza, és tovább figyelte a sötétlő mozdulatlanságot. Annyira koncentrált, hogy egészen belefájdult a szeme a nézésbe. Néha úgy érezte, nem bír már különbséget tenni sötétség és sötétlés között. Talán csak hallucinál, gondolta egy idő után, de ekkor, mindig ekkor, újra kivehetővé vált a mozdulatlan és alaktalan valami.
Ki tudja, mennyi ideje álldogált ott a töltés alján a sötétben. Mindenesetre soknak érezte az eltelt időt. És ekkor irigykedni kezdett. Nagyon jól tartotta magát a mozdulatlan valami, mivel egyetlen mozdulatot sem tett. Egy pisszenésnyi hang sem hagyta el a torkát. Bár csak ő tudott volna ilyen dermedten térdelni az állomástól nem messze sínre hajtott nyakkal. Nem tudott, állapította meg lemondóan, és elpöckölte a csonkig szívott cigarettát.
Még nézte egy darabig, majd hirtelen elhatározással ismét felkapaszkodott a töltésre. Az apró törmelékköveken ismét meg-megcsúszott, de végül felért. A valami továbbra is mozdulatlan maradt, pedig bizonyára hallania kellett fújtatását és érkezését. Ahogy állt ott pár méternyire a sötétlő mozdulatlanságtól, a korábbi irigységet kezdte felváltani a düh. Legalábbis összekeveredtek, és már bánta, hogy nem volt nála még egy szál cigaretta, mivel ismét rágyújtott volna. Ott toporgott pár méternyire tehát, és meresztette a szemét, de továbbra sem tudta kivenni, ki vagy mi hever vagy fekszik a síneken.
Kis idő múltán rászánta magát. Jó estét, mondta határozottan, s egyúttal közelebb is lépett. Mintha mi sem történt volna, továbbra is csak hevert ott a sötétlő mozdulatlanság. Bizonyára hallania kellett a köszönést, állapította meg, és bizonyára annyira erőlködik a fura és felettébb kellemetlen pozitúra fenntartásán, hogy meg sem hallja az üdvözlést. Jó estét, lépett bátorságát összeszedve közelebb, és közben le is hajolt, hogy a köszönést egy óvatos vállérintéssel nyomatékosítsa. Hogy a sínen heverő köpönyeg nem válaszolt, valahol érthető volt. A férfi előbb végigtapogatta a ruhadarabot még ott fektében, aztán felemelte. Apró törmelékkövek hulltak le róla, s hogy az összestől megszabaduljon, vagy kétszer rendesen meg is rázta a köpönyeget.
Csak ekkor vette rendesebben szemügyre, már amennyire a sötétben ez tenni lehetett. Hosszú, gyaníthatóan barna vagy sötétzöld köpönyeget tartott a kezében, mindkét oldalán egy-egy zsebbel, vékony gallérral, nagy, sima és kerek gombokkal. Elindult visszafelé, s mikor az utolsó utcából odaszűrődő lámpa fénye erősebbé vált, ismét megállt, és megint szemügyre vette a portékát. A térdig érő köpönyeg, jól sejtette, barna volt, kicsit kopott, de teljesen ép, sehol sem foszlott szét az anyag, és hónaljában sem tátongtak lyukak. Előbb színéből ítélve munkásköpenynek gondolta, aztán ahogy forgatta, felrémlett neki, hogy a munkások nem viselnek köpönyeget. A munkafelügyelők annál inkább. Vagy esetleg a tanügyi káderek szoktak volt még ilyen típusú, gyakran méret után készített darabot viselni. Valamelyik nap a főutcán lévő italbolt tulajdonosa is egy ilyen köpönyegben feszített. Kívül durva, strapabíró anyaga volt, belülre leheletvékony bélést varrtak, mely könnyebbé tette a belebújást. Belül is végigsimította kezével, amikor valami megzördült. A köpönyeg belső zsebében egy csomag cigaretta lapult. A szinte teljesen összegyűrődött csomagban egyetlen szál árválkodott.
Ekkor a férfi hirtelen ötlettől vezérelve belebújt a köpönyegbe. Vállban egészen passzolt, azonban a begombolás során rájött, hajdani gazdája nála jóval vékonyabb lehetett. Begombolva derékban és hasban eléggé kellemetlen volt viselni, minden mozdulatnál érezte a szorító kényelmetlen érzést. Mint mikor szűk a bőre az embernek. De ezért csak nem akarta levetni, inkább kigombolta, majd leült a sínek közt az egyik talpfára. Otthonosan nyúlt a köpönyeg belső zsebébe, előhúzta a cigarettáscsomagot, majd kivette a megmaradt utolsó szálat és rágyújtott. A füst bodorodva tekergőzött az ég felé.
Amikor meghallotta, hogy távol a kis állomáson újra fütyül a vonat, megmozdult. Elpöckölte a cigit, és felállt. Úgy mozgott, mint akárki más, aki ültéből feláll és továbbindul. Tett néhány lépést lassan a törmelékköveken a város felé, és a sínek előtt újra letérdelt.
Ráhajtotta a nyakát. Hideg volt, de nem érezte. Várt.



KIRÁLY FARKAS

Füstbe mentek

Annak a napnak hajnalán, amikor a környékbeli bányászok első alkalommal indultak botokkal felszerelve teherkocsik platóján a városba, Holencsuk képzelt alezredes öt óra negyvenkettőkor, mint minden reggel, kilépett a fülkéből. Ragaszkodott a pontossághoz, talán túlzottan is, pedig a vagon nem gördült volna sehova vele. A vasúti kocsi nem volt mozdonyra vagy semmiféle vontatószerkezetre csatlakozva, sín sem futott alatta, kerekei sem voltak, és vasutas sem lépett padlójára azóta, hogy tréleren felhozták ide, a hegység szívébe, s daruval lepakolták a felhagyott kőbánya legfelső teraszára. A százados a folyosón balra fordult, a kocsi végébe ment, kinyitotta annak ajtaját, lelépkedett a három lépcsőfokon, krákogott, egyet köpött, megigazította a sapkáját, és indult volna a dolgait intézni. Ám halasztania kellett, mivel a vagon körül előforduló méretes kövek egyikének szélén egy meglehetősen vegyes – a bányászruhák és a hegyivadászok ruházatából összeválogatott, vagy inkább találomra összeszedett – öltözetű férfi ült, és láthatóan őrá várt. Amint meglátta, előre köszönt:
– Jó napot, százados.
– Alezredes – felelte Holencsuk.
– Á, én civil vagyok – válaszolt az idegen.
– Mármint én vagyok alezredes.
– Nos, ahogy óhajtja – fricskázta el a másik a csikket. Szűrős cigi volt, gyanús portéka azon a vidéken, fel is tűnt Holencsuknak.
– Mi járatban? – kérdezte katonásan az idegentől.
– Boksát raknék.
Holencsuk meglepődött. Mi a fenének rakna valaki itt boksát? Főleg olyan ember, aki szűrős cigarettával flancol? Nem kell a szén senkinek… Az utolsó szénégetők, Kopf, Veka meg Patrubán már évekkel ezelőtt leléptek a völgyből.
– Valóban? És minek azt?
– Szükség lesz rá, higgye el nekem – győzködte az idegen.
– Ugyan miért? – kérdezte Holencsuk, és hirtelen arra gondolt, hogy esetleg megvonják a bányászoktól az ingyenes áramot az új vezérek…
– Bízzon bennem – kínálta cigarettával a másik.
Elfogadta. Talán egy pillanattal tovább forgatta és szagolgatta, mint illett volna.
– Mindenről tudni fog – emelte arcmagasságukba a benzines gyújtót a jövevény.
Mindkét cigaretta felparázslott. Az idegen a lépcső korlátjára tette a doboz Marlborót, felkapta a zsákját, és elköszönt:
– Akkor én mennék is. Minden jót!
Meglepte a finom dohány aromája, az idegen bőkezűséggel vegyes arroganciája, ezért csak akkor kiáltott utána, amikor az már bő tizenöt lépésnyire eltávolodott:
– Mit is mondott, mi a neve?
– Nem mondtam – fordult felé amaz.
– Valamilyen nevet azért mondjon.
– Hányadika van ma?
– 28. Január 28.
– Hmm. Akkor a nevem Vajda.
*
Nagyjából öt nappal később látta meg Holencsuk felemelkedni a füstöt. A Nyestek vizének szurdokából indult, s a nyomott légben inkább ellaposodott a táj felett, mintsem a magasba szállt volna. A füst hamarosan bökdösni kezdte a Holencsuk vagonjának helyet adó dombot is. Égett hús és bőr szagát tömködte a bánya kövei közti résekbe a hömpöly, ezért az alezredes úgy döntött, meglátogatja a szénégetőket: talán valami hiba csúszott a boksarakásba.
Egy óra múlva már a szénégetők lakául szolgáló, kerekeit rég elgurított lakókocsi ajtaján zörgetett. Az ekkorra subás paraszttá változott idegen a háta mögül üdvözölte:
– Isten hozta! Bukur vagyok, a szénégető.
Holencsuk kissé zavarba jött:
– Úgy emlékeztem, hogy Vajdának hívják.
– Hja, naponta változik a helyzet. Én is századosnak tudtam magát, s mégis őrnagy.
– Alezredes.
– Látja, pont erre gondolok – válaszolta vidáman a subás, majd széles gesztussal invitálta a tisztet: – Arra tessék.
A boksa szakszerűen volt megrakva, már amennyire Holencsuk ezt meg tudta állapítani. Kopf, Veka meg Patrubán azt magyarázta annak idején, hogy a farakást avarral, erdei haraszttal fedik be, amire félarasznyi földréteget terítenek. A boksa legtetején egylábnyi átmérőjű lyukat hagynak, majd a gyújtólyukon át begyújtják a gyújtóbelet. Mindezt az idegen meg a dinkának látszó segédje is megtette.
– És ki ez a legény? – kérdezte.
– Én csak Izének hívom – válaszolta a borostáját zörögtetve Bukur. – Találtam. Hé, Izé, gyere ide – intett a kölyöknek.
A fiú odaszaladt.
– Mondd el szépen a századosnak, hogy ki vagy.
A srác mutatta: nem tud beszélni.
– Kivágták a nyelvét gyerekkorában – szólt Bukur. Erre a legény meglökte a főnökét, aki bokán rúgta, majd egy seggberúgással utalta arrébb Izét.
Holencsuknak nem akaródzott sokáig időzni, ezért rátért látogatása okára:
– Igazából az érdekel… – kezdte, de az idegen a szavába vágott:
– Á, a bűz, persze. Az erdészek hoztak néhány hullott állatot. Természetvédelmi szempontból szükséges elégetni a fertőzött vadat, ezért megengedtem, hogy bedobálják a boksába.
Holencsuk jól tudta, hogy az erdészek fegyverestől-mindenestől hónapokkal korábban elszöktek…
*
Még háromszor-négyszer ellenőrizte a szénégetőket. Nem sikerült megkedvelnie őket. Leginkább az zavarta, hogy ha kezével letakarta bal szemét, mindig csak a főnököt látta, aki mindig más néven nevezte magát. Ha viszont a jobb szemét takarta le, vagy csak behunyta, mert a jobb szemével ezt meg tudta tenni, csak Izét látta, a néma segédet, akinek még név sem jutott a világból, csak egy mutatás, csak ennyi: Izé. Holencsuk hátán éveken keresztül futkosott a hideg, ha a Nyestek vizének völgyében volt elintéznivalója. Az égett hús és bőr szaga pedig megült a zuzmókon meg a mohákon, és megtöltötte a vargányák pórusait, valahányszor a bottal felszerelt bányászokat visszahozták a városból a teherkocsik platóján.
*
Aztán egy hajnalban, öt-negyvenegykor valaki dörömbölni kezdett Holencsuk vagonjának ajtaján.
– Százados! Százados! – verte Izé az ajtót.
– Alezredes – nyitotta rá az ajtót Holencsuk.
– A főnök küldi magának ezt – mondta a néma Izé, és felmutatott egy táskarádiót. – Be van állítva, csak hallgassa – tette hozzá, és beszaladt a fák közé.
Aznap még egyszer utoljára kigyalogolt a boksákhoz. Az idegen saját meg Izé cókmókját pakolta egy rendszám nélküli öreg IMS-be. Ismét bemutatkozott: Holencsuk vagyok. Az nem lehet, mert az én vagyok. Lehet, nem lehet, ki tudja, mondta, majd beült a vén terepjáróba, és lassan, de magabiztosan távozott.
Nem sok nappal azután, hogy a bányászokat utoljára vitték haza a városból, egy vegyesen vájárnak meg hegyivadásznak öltözött ember ült valahol a város szélén, valami bokrok alatt, és várt. Késő este volt, majdnem vaksötét, csak a töltés fölött világított egy kicsit az ég. Nem lehetett látni a feje formáját, a lélegzését ebben a lapulásban. Olyan volt, mint egy darab valami, amit letettek és otthagytak. Amikor meghallotta, hogy távol a kis állomáson fütyül a vonat, megmozdult. Felállt. Úgy mozgott, mint akárki más, aki ültéből feláll és továbbindul. Felment lassan a törmelékköveken, és a sínek előtt letérdelt. Ráhajtotta a nyakát. Hideg volt, de nem érezte. Várt.
*
Szénégetéssel azóta sem próbálkozott senki a Nyestek vizének völgyében. Évekkel később, azt beszélik, megtelepedtek ott az emberevők.



SZAKÁCS ISTVÁN PÉTER

Visszatérni

Egy ember ült valahol a város szélén, valami bokrok alatt, és várt. Késő este volt, majdnem vaksötét, csak a töltés fölött világított egy kicsit az ég. Nem lehetett látni a feje formáját, a lélegzését ebben a lapulásban. Olyan volt, mint egy darab valami, amit letettek és otthagytak. Amikor meghallotta, hogy távol a kis állomáson fütyül a vonat, megmozdult. Felállt. Úgy mozgott, mint akárki más, aki ültéből feláll és továbbindul. Felment lassan a törmelékköveken, és a sínek előtt letérdelt. Ráhajtotta a nyakát. Hideg volt, de nem érezte. Várt.
Este ruhástól feküdt le. Álláig felhúzta a pokrócot, pedig már senki sem ellenőrizte őket. A durva szövet szúrta a bőrét. Később, amikor a többiek már elcsendesedtek, fölkecmergett a fekhelyéről, feszesre húzta a lepedőt, s a pokrócot szabályosan összehajtogatva rátette. Fölhúzta nehéz, ormótlan bakancsát. Körülnézett. A rácsos ablakokon beszüremlő holdfény sárgás tócsákba gyűlt a linóleum padlón. Elindult a vaságyak közti keskeny átjárón. Kezét előrenyújtva, óvatosan lépegetett. Félt, hogy az elnyűtt testek kipárolgásából szövődött láthatatlan hálóba gabalyodik, s reggel majd úgy találnak rá a levegőben fennakadva. Az ajtó fölött az egyetlen égve hagyott villanykörte fáradt szemként hunyorgott a homályban. Visszanézett az alacsony, boltíves teremre. Észre sem fogják venni, hogy már nincs ott. Kint az éles levegő az arcába vágott. A szakadozott viharkabát csuklyáját kopasz fejére húzta, s átsietett a parkon. Az óriásira nőtt, halott fák tövében a jégzománcos fű kísértetiesen fénylett. A kapusszoba előtt önkéntelenül megállt, és belesett az ablakon. Márk arccal nyitott füzetére dőlve, részegen horkolt az asztalnál. Az üres pálinkás üveg ott hevert a lába mellett, a piszkos padlón.
Mielőtt kilépett volna a földbe süppedt, kovácsoltvas kapun, megtapogatta kabátja bal felső részét. A kartonlap ott lapult a szíve fölött, a bélésbe varrva. Elindult az állomás irányába. Léptei tompán koppantak az egyenetlen kockaköveken. Egy kóbor kutya a nyomába szegődött. Ijesztően sovány volt. Csontjai már-már átszúrták rövidszőrű, vörhenyes bundáját.
– Hát te mit akarsz tőlem? – fordult feléje. Hangja rekedt volt, szakadozott, nehézkesen forgott a nyelve. Mint aki már rég elszokott a beszédtől.
A kutya is megállt. Felemelt fejjel figyelte. Nagy szeme nedvesen csillogott. Aztán szűkölve a közeli kapualj felé iramodott.
– Semmit – nézett a kutya után. – Megijesztettelek. Már senki sem akar tőlem semmit.
Az állomás fehér, földszintes épületében csend honolt. A pénztárfülkében ücsörgő, egyenruhás emberke rezzenéstelen arccal figyelte, amint kopott pénztárcájából egyesével előkotorászta a réz és alumínium pénzérméket.
– Ez már nem érvényes – bökött tintafoltos ujjával az egyikre. – Ez pedig még nem – göcögött, egy másikra mutatva.
– Elnézést – motyogta zavartan. – Rég nem fizettem már…
A visszautasított érmék helyett másokat adott. Azt a kettőt, a jeggyel együtt a pénztárcájába csúsztatta.
– Bármelyik vagonba ülhet – szólt utána az egyenruhás emberke. – Nálunk nincs első- vagy másodosztály. S a jegyét sem fogják már ellenőrizni.
A váróterem órájára pillantott. Még huszonkét perc volt a vonat indulásáig. Leült a néptelen, petróleumszagú helyiségben, szemben a megsárgult menetrenddel. Csak ez az egy járat indult innen, a végállomásról. Lehetetlen volt eltéveszteni. Egy ideig a váróterem képeit nézegette. Az ódon óratornyot. A lépcsős sikátorokat. A tölgyekkel szegélyezett, várbeli terecskét. Aztán már nem bírta tovább, és kiment a peronra. Szemben, a sötétségbe dermedt domb tetejéről fénynyalábok pásztázták az eget. Föl-alá sétált a vágány mellett. Léptei türelmetlenül kopogtak a kicsorbult betonlapon. A sínpárt figyelte, a repedezett talpfák közt tenyésző gyomot. Végre befutott a vonat. A szerelvény mozdonyból és két vagonból állt. Fölszállt a másodikba, s leült az ablak mellé. Körbekémlelt. A vagonban senki sem volt rajta kívül. Rongyos átalvetők, szakadozott hátizsákok, ütött-kopott bőröndök árválkodtak a fémvázas csomagtartókon. Neki nem volt mit föltennie melléjük. A csuklyát lehúzta a fejéről. Mozdonyfütty hallatszott, a szerelvény megrándult, majd lassan, csikorogva kigördült az állomásról. Homlokát a nyirkos üveglaphoz nyomva figyelte, mint marad el az állomás földszintes épülete s mögötte a park, kiszáradt fáival és romos kastélyával. Az üresen maradt ágyra gondolt, a katonásan összehajtogatott pokrócra, mely alatt hosszú idő óta álmodott már erről az utazásról. A vonat felgyorsult. A vagon falára akasztott térképre nézett. Tekintete tétován követte a szeszélyesen kanyargó vonalakat. Ne félj, mondta neki Ádám. Ez a vonat egyenesen odavisz. Jó haver ez az Ádám. Sok évvel ezelőtt került közéjük. Egy dalról beszélt neki. Visszatérés az ártatlanságba. Valami ilyesmi a címe. Arról szól, magyarázta, hogy minden visszanyerheti eredeti alakját, visszajuthat romlatlan állapotába. A partot ért tajtékból hullám lesz újra, a kivágott fa fölegyenesedik a földről, a széttört üvegpalack darabjai összeforrnak. Ez az elkallódott emberekre is érvényes lehet. Akik elvesztek az idő útvesztőjében. Vissza kell menni a kiindulási ponthoz. Ez az egyetlen esélyed, hogy újrakezdhesd. Őt keresd, vett ki a párnája alól egy névvel ellátott fényképet. A kartonlapra ragasztott, megbarnult fotográfiáról ismeretlen, fiatal nő tekintett rá. A neve sem mondott semmit. Értelmetlen betűhalmaz volt csupán. Ádám szavai még ott visszhangoztak a fülében, amikor hirtelen iszonyú fáradtság nehezedett rá. Hátradőlt a kemény ülésen. Sok volt ez a mai nap neki, annyi tétlenségre ítélt év után. A feje a mellkasára csuklott. Mikor magához tért, már reggel volt. Hunyorogva nézett ki a szürkeségbe. Sáros szántóföldeket látott, csenevész bokrokkal benőtt, alacsony dombokat. Végre föltűnt a város is. Előbb a hajdani ipari zóna beton és fém maradványai, majd a külváros lepusztult tömbházai. Kormos falak, fénytelen ablakok, homályba vesző lépcsőházak. A vaskorlátos erkélyekre teregetett ruhák bágyadtan lebegtek a folyó felől fújdogáló szélben. A vonat lassított. Ódon, emeletes villák mellett döcögtek el. Mintha senki sem lakott volna már bennük. A kicsorbult kőlépcsőket benőtte a moha. A magas ablakokat korhadt zsalugáterek takarták. Kétarcú istenek, angyalok és démonok meredtek a homlokzatok málladozó reliefjeiről a semmibe. Egy rozoga vashídon haladtak át. Az éles kerekek fülsiketítően csattogtak. A levegőben rozsdapor szálldosott, lent szürkén örvénylett a víz. Aztán feltűnt az állomás fehér, földszintes épülete. Fekete hárászkendős asszonyok várakoztak a peronon fázósan összebújva. A kijáratnál hátát a falnak támasztva féllábú koldus ült. Lecsatolt falába koszos kalapja mellett hevert a földön. Tanácstalanul körülnézett, aztán vaktában elindult. Sokáig bolyongott az állomás körüli sáros útvesztőben, kezében a kartonlapra ragasztott, régi fényképpel.
– Nem, nem ismerjük – vonogatták a vállukat a járókelők a fotográfia láttán.
– Menjen a városházára – tanácsolta neki egy idős, tanár kinézetű férfi. – Ott majd biztosan utána tudnak nézni.
Hosszas keresgélés és többszöri tudakozódás után végre rátalált a sárga lábasházra.
– Első emelet, 32-es ajtó – mondta a kapus teli szájjal, anélkül, hogy felnézett volna újságpapírosra tett tízóraijáról.
Léptei zaját elnyelte a seszínű szőnyeg. A lakossági nyilvántartó osztályon egy apró kontyos, szemüveges nő átvette tőle a fényképet és az alája firkantott névre pillantott.
– Kérem, várjon kint. Ha idevaló a keresett személy, biztosan azonosítani tudjuk. Nekünk mindenkiről vannak adataink.
Kint, az ablak mellett leült egy székre. A folyosón senki sem járt. Mintha most látná először, alaposan szemügyre vette ormótlan, fekete bakancsát, kirojtosodott, szürke nadrágját, kopott, mustárzöld viharkabátját. Bogos ujjaival többször is végigsimított a fénykép helyén, az elszakított cérnaszálakat sodorgatta. Később az ablakhoz lépett. Szemben, a roskatag emeletes házak fölött kör alakú csillagvizsgáló állt a dombtetőn. Tűnődve nézte a beomlott tetejű, fehér épületet. Egy idő után megunta a céltalan nézelődést, és elindult a folyosón. Az első elágazás után azonban visszafordult. Félt, hogy eltéved az egymást keresztező, néma folyosókon. Visszaült a helyére. Fegyelmezetten várakozott. Végre kinyílt az ajtó.
– Sajnálom – nyomta a kezébe a megbarnult fényképet az apró kontyos, szemüveges nő. – A keresett személy nem szerepel a nyilvántartásban.
Komoran bolyongott a városban. Már semmire sem figyelt. Az sem vigasztalta, hogy visszakapta féltve őrzött fényképét. Nem ér semmit magára, gondolta. Árnya csupán annak a fiatal, ismeretlen nőnek.
Alkonyodott már, amikor betért egy városszéli kocsmába. A boltíves, alacsony helyiségben két elnyűtt arcú fazon iszogatott. A mennyezetről rácsos lámpatestek lógtak, sárgás fényt okádva a piszkos mozaikpadlóra. A mély ablaküregekben cipőkbe ültetett virágok porosodtak. Egy deci fehér rumot rendelt a pultnál.
– Nálunk előre kell fizetni, haver – figyelmeztette a kövér csapos. – Főleg, ha ilyen egzotikus piát akarsz.
– Tessék – tette eléje kopott pénztárcáját. – Vegye ki belőle az árát.
– Épp, hogy futja – adta vissza a pénztárcát vigyorogva a csapos.
Elővette a fényképet, s maga felé fordítva a poharához támasztotta. Az alkohol gyorsan a fejébe szállt. Mintha víz árasztotta volna el, az arcok elmosódottan lebegtek az alacsony helyiségben. Az ismeretlen fiatal nőé is. Mintha ott lett volna vele. A két vendég a pulthoz tántorgott. A fiatal nő láttán hátrahőköltek, s egymást lökdösve kitámolyogtak a kocsmából.
– A kurva anyját! – nézett a csapos is a képre, s halálsápadtan hátrált ki a pult mögötti függönyös benyílón.
Bárgyún nézett körül az üres helyiségben, majd a fényképet viharkabátja zsebébe tette, s kilépett ő is az éjszakába. Az éles levegő az arcába vágott. A csuklyát kopasz fejére húzva, lassan elindult. Sokáig bolyongott a zegzugos sikátorokban. Végre kiért egy sík, bokros területre. A felhőkön átszüremlő ónos fényben megcsillant a sínpár. Leült a bokrok tövébe. Lassan kitisztult a feje. Amikor meghallotta, hogy távol, az állomáson fütyül a vonat, fölkapaszkodott a magasított töltésre, letérdelt, és fejét a sínre hajtotta. Várt. A fém alig érezhetően vibrált alatta. Egy kanyar után föltűnt a vonat. Éles fájdalom nyilallt a tarkójába. Hátranézett. A féllábú koldus volt az. Ott állt mögötte, mankóját fenyegetően a magasba tartva.
– Takarodj innen! – mordult rá, foghíjas ínyét kivillantva, s újból a fejére sújtott. – Még bajt hozol ránk!
A sín remegése fölerősödött, a két fényszóró hatalmas szempárként meredt rá. A koldus lehajolt, s rángatni kezdte.
– Nem hallod?! Húzz már el a fenébe! – zihálta. – Semmi keresnivalód itt!
A vonat már egészen közel volt. Fülsiketítően zakatolt. Az erős fény elvakította. Nagyot lökött a kolduson. Összegabalyodva hengeredtek le a töltésről. A szerelvény pokoli csattogással robogott el felettük.
Föltápászkodik a mozdulatlan test mellől. Elindul az éjszakában. Lassan, botladozva megy. Már csak a törmelékkő halkuló ropogását hallani a sötétben. Aztán csend lesz. Mintha senki sem járna arrafelé.