Bodnár Loretta versei

Bodnár Loretta fotója.

Sohasem

Nem emlékeztem rá, hogy hajnalban a hajamnál fogva

rángattál ki a nappaliba, és kérted rajtam számon, mit tettem.

Úgy felejtettem el, ahogy a születését felejti el az ember,

egyszerű szégyenérzetből.

A nappali mégis inkább nézett ki úgy, mintha temetni készültünk volna,

órákig lapátoltam a földet a szőnyegről fekete zsákokba a növények után,

amiket éjszaka a földhöz vágtam.

Mert nem jöttél haza,

pedig te akartad, hogy otthonnak hívjuk ezt a helyet.

Annyit tudtam mondani, hogy sajnálom,

pedig hosszas magyarázkodó mondatokkal

fontam volna körül a testem legszíveseben,

hogy szúrós indaként védjenek meg a szavaidtól,

amik ütlegelő kezeknek tűntek,

és bár nem ütöttél meg, inkább tetted volna,

mert amikor azt tetted, szerettél.

Megint menekülnöm kell, tudom jól, de meg is kérsz rá,

bár a veszély tárgya olyan képlékeny, mint a sötétség a szobában,

ahol beszélsz és beszélek.

Aztán újra napok telnek el így, beszélsz és beszélek,

eszünk, iszunk, alszunk, kérlek, hogy szoríts meg.

Már megint csak együtt tudunk menekülni,

és nem tudunk mást együtt, csak menekülni.

Így növök fel napról napra melletted,

és hordozom a szégyenérzetét annak a gyereknek,

aki sohasem fog megszületni,

mégis minden egyes alkalommal, ahogy rádnézek,

elnevezem.

most jó

ez a madár napok óta eteti fiókáit

a tengerből nehezen kihalászott műanyaggal,

az én anyám is pontosan így szeretett,

azt hiszem, ezért nem tudok haragudni rád sem.

az olyanoknak, mint mi, a tenger úgyis csak azért van,

hogy azt higgyük, valahol lehet jó is,

hogy megérkezzünk, a vízbe rohanjunk,

és versenyezzünk, melyikünk üvölti hangosabban,

hogy most jó,

aztán később már inkább csak azon,

melyikünk arca torzul el kevésbé, ha a sós víz a szájához ér.

madártetetem úszik felénk a víz tetején,

te felkapod, és a számba tömöd,

én meg boldognak látszom.

nem veszünk a part mentén semmit, fogadtuk meg,

mindent túláraznak,

aztán mégis.

Kérlek, ne fogadjunk meg többé egymásnak semmit.

a csomagjaink őrizetlenül hevernek a homokban,

sohase volt semmink, mégis félek, hogy ellopják.

nem utolsó vacsora

anyának estére fájt a háta

megfordult

és én láttam

a fémesen csillogó szárnyakat

kinőni belőle

az evőeszközök eltűntek

főnix

mostanában unom a szexet, túl jó.

más farkát veszem a számba, nem a sajátom,

mégis egy örök körforgásba kerültem,

csak a hajam színe változik néha,

mindegyik a kedvenced.

unom a lángokat, kipirul az arcom tőlük,

elegem van már belőle, hogy füstszagom van

és hogy az égési sérülések a hátadon anyád arcképét rajzolják ki,

de mindig van egy újabb gondolat, amit tűzre dobhatunk,

egy újabb kínzási módszer rózsaszín papíron, kézzel írva

és egy csokor szegfű közé tűzve.

legyen vége, ordítanám állandóan,

de kényszeresen odakerül az elejére egy ne,

a hangom testes madáré,

bárcsak költözőmadár lenne.

a kígyómérget csak más kígyók mérge gyógyítja,

muszáj emlékeztetnem magam erre újra és újra,

vonatjegyek és hálóingek címkéjének sarkába jegyzetelve,

kár, hogy sohasem fogadok meg tanácsokat, főleg magamtól nem.

már megint vonszol a tekinteted,

már megint jó lesz, túl jó,

és ha vége, újra olyanok jutnak majd eszembe,

mint a szobor a kút helyén, amibe a kislány esett.

elviszlek majd oda egyszer,

nem fogod élvezni, sőt utálni fogod,

menjünk.

Hull a

Vörösen izzó napok voltak ezek,

bár valószínűleg csak a ronda vörös tapéta miatt emlékszem így,

a vérszagot is foghatnám erre, mégis inkább hiszem azt,

az belőlem áradhatott,

az ablakokat bámultam, amikről leszerelték a kilincset,

vajon ki akart innen annyira menekülni,

hogy ott is jó lett volna,

és vajon ki nem hagyta neki?

Kérdezted, mi lelt, azt mondtam, fázom,

hatalmas hőség volt, sosem tudtam hazudni neked,

túl korán jött ez az ősz, még a kettővel ezelőttin se tettem túl magam,

és évről évre szegtem meg a fogadalmaim,

talán ezért vagyok még mindig itt veled,

téged nem szeglek meg, vagy legalábbis nem túl gyakran,

ránknehezedik a délutáni fény, és rágyújtok,

hisz ez egy őszi vers, és nem szól semmiről,

csak hogy ősz van és vagyunk, de meddig.

Bodnár Loretta 2000-ben született Miskolcon. Jelenleg Budapesten él, néha fotózik és ír közben. Lapszámunk 10–13. oldalait az ő fotóival illusztráltuk.

‍