Blanka

Varga Borbála: Eső
Egész délután kézen fogva róttuk a portugál egyetemi központ dombon fekvő óváro­sának szűk sikátorait. Az ódon falak közül diákokra jellemző, bohém nemtörődömség áradt, egy-egy málló vakolatú épület erkélyének kovácsoltvas korlátjáról elnyűtt, fűzőjüknél összekötött tornacipők vagy ócska zsebrádiók lógtak, korhadó faajtók mögül kezdő rockbandák csörömpölése szűrődött ki, és lépten-nyomon utcán sörözgető, hangoskodó csoportokba botlottunk.
Három hónapnyi távkapcsolat után voltunk ismét együtt, ennyi ideje érkeztem cserediákként Portugáliába. Úgy döntöttünk, mielőtt hazamennék, meglátogat, és bebarangoljuk az országot, végigkalauzolom őt az általam ismert részeken, a többit pedig közösen fedezzük fel. Coimbra dimbes-dombos, zavaros vízű folyócska fölé magasodó városa az utóbbiak közé tartozott.
Esteledett. Kihalt, narancsos fényben szendergő, macskaköves kaptatón kanyargóztunk felfelé. Fadót akartunk hallgatni, de nem a mázas, megjátszott világfájdalommal turistáknak előadott fajtát, hanem a valódit, amit lepukkant kiskocsmákban a környékről összesereglett nyugdíjasok és csavargók füstös, szeszgőzös alkonyokon énekelnek együtt a zenekarral. Ehhez kerestünk megfelelő helyet, nem sok sikerrel.
Éles kanyarhoz értünk. A sarki ház telegraffitizett tűzfalán kopár fa sötét árnya nyújtózott az ég felé, törzsénél virágfejű nőalak kellette magát. Megálltunk egy pillanatra. A völgyben izzó hasú, sötét felhők alatt, pislákoló lámpafényben pihent a város. Ádám előkapta a fényképezőgépét, én pedig a falnak támaszkodva élveztem a látványt. Néhány perc múlva a szemem sarkából észrevettem, hogy már engem fényképez, de nem fordultam felé, csak kicsit feljebb emeltem az állam, és elégedettségtől kisimult arccal bámultam a messzeségbe.
– Blanka, most nézz rám – szólalt meg a lencse mögül.
– Mit mondtál? – kaptam fel a fejem.
– Hogy nézz rám.
– De hogy szólítottál?
– A neveden – mosolygott sután.
– Valami egyebet értettem – mondtam elbizonytalanodva.
– Beszéljek hangosabban? – kiabált túlzottan artikulálva, mint egy nagyothallónak, majd közelebb jött, és nevetve nyomott puszit a fejem búbjára.
– Igen, légy szíves – kiabáltam én is, és kacarászva indultunk tovább.
Elhagyatott utcákon haladtunk, penésztől feketéllő kőfalak repedéseiből oroszlánszáj kukucskált, fűvel benőtt tetejükről pedig hatalmas kaktuszok csüngtek, éretlen termésüket kínálgatva. Csak néhány foltos, közönyösen ásítozó macska keresztezte utunkat. Nem bántam volna, ha végre visszatalálunk a zajos turistaútvonalra, a kivilágított, éttermek szegélyezte lépcsősorhoz.
Már a dombtetőhöz közeledtünk, mikor jazz távoli foszlányai ütötték meg a fülünket, s a hangot követve egy parányi térre értünk. A zene a sarki kocsmából szólt, aminek teraszát a mellette levő templom lépcsői, és egy koszos, foszladozó kárpitozású, virágos kanapé képezte. A bejáratnál ténfergő csövesek hangosan vitatkoztak, de a lépcsőnél dohányzó, angolul társalgó korunkbeliek csoportja barátságosnak tűnt, ezért úgy döntöttünk, ott maradunk. Míg Ádám sörért ment, én rágyújtottam, és szóba elegyedtem velük.
Javában futottuk már a szokványos ismerkedési köröket, mikor megérkezett Ádám két sörrel teli műanyagpohárral a kezében. Bemutatkozott ő is, és hamarosan a délutáni napsugarak melegét sugárzó gránitlapokra telepedve csevegtünk újdonsült ismerőseinkkel, akik között akadt litván genetikus-palánta, idejét fényképezéssel múlató olasz nihilista, lengyel közgazdász és amatőr lélekbúvár.
– A magamfajta neurotikus kocsmatöltelékeknek befellegzett – panaszkodott Francisco –, ismét az illúziók korát éljük. Az egyetemen manapság fürtökben teremnek a harcos aktivisták és világmegváltó önkéntesek. Mi bezzeg csak füvezni és csajozni jártunk órára.
– Füvezni otthon is lehet – jegyezte meg Jeva, szőke tincseit igazgatva.
– De csajozni nem.
– Én akkor sem értem, hogyan lehet célok nélkül élni.
– Látod, erről beszélek – fordult Francisco Ádámhoz.
– A világ felgyorsult, ezért a generációk közti szakadék is hamarabb jelentkezik – mondta ő a zsebeit tapogatva. – Blanka, van egy tüzed?
Felfortyantam hirtelen, ismét Blankának szólított, most már tisztán hallottam. A gyújtót szúrós tekintettel nyújtottam át, neki viszont fel se tűnt, hanyag mozdulattal vette el, és kedélyesen folytatta:
– Már nemcsak a gyerekeiket nem értik az emberek, néhány évnyi korkülönbség is áthidalhatatlan.
Dühített, hogy észre sem vette a nyelvbotlását, legszívesebben azonnal számonkértem volna, de nem akartam elrontani a hangulatot. Épp azon rágódtam, ki lehet az a lány, mikor Jan üveget nyomott a kezembe.
– Ez mi?
– Bízz bennem – vigyorgott.
Meghúztam, mézes pálinkára emlékeztető borzadály volt benne. Savanyú képet vághattam, mert Jan röhögni kezdett, aztán körbejárt az ital.
– Menjünk be, éhen halok! – türelmetlenkedett Jeva. – Tartsatok velünk! Ez lerobbant kócerájnak tűnik, de itt készítik a legfinomabb melegszendvicset.
Ádámmal összenéztünk, aztán rábólintottunk. Befelé menet szemrehányón figyeltem, laza volt és vidám, miközben én őrlődtem. Nem hagyott nyugodni az elszólása, de úgy éreztem, nem megfelelő a pillanat, hogy ezzel előhozakodjak.
Dohos félhomály fogadott odabent, többnyire spicces vénemberek könyököltek kopott asztalokra, azonban derűsen borozgató fiatal szülők is akadtak, akiknek gyerekei a korhadt padlón tologatták játékautóikat. Az ősz, csapzott hajú pincér, akinek duzzadt, vörös orra árulkodott, hogy maga sem veti meg az alkoholt, báros és szakács is volt egyszemélyben. Figyelmeztetett, az étel nem lesz kész egyhamar.
Hogy a várakozást megkönnyítsük, a vacsorát egy méter tequilával kezdtük. A másodiknál már a kétségeim teljesen feloldódtak, jó hangulatban falatoztunk és fecsegtünk. Francisco bizonyult a legbőbeszédűbbnek.
– Napfelkelte után és naplemente előtt egy órán át buják és teltek a színek – gesztikulált élénken –, déltájban viszont tompák, ráadásul sehol egy árnyék. A déli fotók érdektelenek, mint egy vézna, csúnyácska kamaszlány.

– Ez túlzás – jegyezte meg Jan, miközben a szendvicséből csöpögő szószt próbálta kiszivattyúzni.
– Igaz. De az ember mindig túloz, hogy nagyobb nyomatékot adjon a mondanivalójának.
– Mikor az ember általánosít – csücsörítette ajkát Jeva sokatmondóan –, valójában magáról beszél.
– Valójában mindig mindenki magáról beszél! Mind önzők és nárcisztikusak vagyunk, csak ezt leplezzük a cserébe kapott szeretetért.
Hirtelen a lábunk elé pattant egy labda, amivel a szomszéd asztalnál játszó két kisfiú gurigázott egy ideje. Ádám kézbe vette és odanyújtotta az érte szaladó csöppségnek.
– Hogy hívnak? – kérdezte tőle angolul, de válasz helyett csak egy értetlen pillantást kapott.
– Ádám – mutatott magára –, Blanka – bökött rám az ujjával, majd a kisfiúra nézett. – Te?
Döbbenten hallgattam, nem hittem a fülemnek.
– Miguel – mondta a kisfiú megilletődve, majd kikapta kezéből a labdát és eltotyogott.
Cikáztak bennem a gondolatok, fürkésztem Ádám arcán a zavartság jeleit, de semmi. Nem bírtam tovább a tépelődést, szóltam, hogy jöjjön velem egy cigire.
– Ki a franc az a Blanka? – rontottam neki a kérdéssel, amint kiértünk.
– Mi van? – nézett rám elámulva.
– Jól hallod!
– Tréfálsz?
– Neked ez viccesnek tűnik? Ma már háromszor szólítottál Blankának!
Egy pillanatig elképedve állt.
– Hiszen így hívnak.
– Tessék? – akadt el a lélegzetem.
– Így hívnak – ismételte alig hallhatóan.
– Engem... – nem tudtam befejezni a mondatot.Szótlanul meredtünk egymásra, rémülten kutattuk a másik tekintetében a tébolyt.


Borcsa Imola 1990-ben született Kézdivásárhelyen. A kolozsvári Iuliu Haţieganu Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen végzett 2014-ben. Jelenleg Kolozsváron él.