Birkózni a tériszonnyal

Laboda Róbert: Én csak néztem. Madách Kiadó, Pozsony, 2016.

Laboda Róbert második kötetét mélyen átitatja egy erős személyesség. Folyamatosan mesél, mindegyre történeteket, hangulatokat idéz fel, próbál nyelvet adni nekik, hátha ezáltal könnyebben feldolgozhatókká válnak. Ezáltal az elbeszélő segítségére lehetnek identitásának megalkotásában. Mert amiről hallgatni nem lehet, arról beszélni kell. Rövid, kimért mondatokat használ, mintha mindegyre zihálna, mintha beszéd közben szivattyúzná elő a mélyből a múltat. Gondosan ügyel arra, hogy minden történetben elegendő teret és kapaszkodási lehetőséget biztosítson az olvasó számára, a versek közt számos átjárási lehetőséget, kapcsolódási pontot képez meg, motívumrendszere tudatosan épül fel.
Amint már a címben is utal rá, kiemelt hangsúly kerül a vizualitásra, alaposan épül fel minden kontextus, figyelmet szentel a legapróbb részleteknek is. A kötet egyik vezérmotívuma a gyerekkor homályos, mégis meghatározó emlékei, melyek mindegyre fölbukkannak a felszínen, így elkerülhetetlenül szembe kell nézni velük.
A másik kiemelt irány a szülők és nagyszülők személyéhez és örökségéhez való viszonyulási lehetőség. Mindegyre ott pulzál egyfajta családtörténet megismerésének kényszere, holott az elbeszélő tisztában van azzal, hogy a történet teljes megismerése lehetetlen, hiszen valahol mindegyre bekacsint az emlékezet árulása.
Szintén jelentős hangsúly kerül az otthon körülírására és annak állandó változásaira. Ide fészkelik be maguk a hovatartozás kérdései, a folyamatos kétely, hogy az otthon milyen részt a család, milyen részt az emberek és milyen részt a táj jelenlétében jön létre. A versekben megjelenő környezet és a benne megjelenő személyek egyenragú felek, egyaránt hatással vannak egymásra, egyik nem létezhet a másik nélkül.
Laboda aktív párbeszédet folytat a vallásosság és a halál problémaköreivel is, amikor a családtagok és a természet egyaránt elkerülhetetlenül el kell viseljék az idő viszontagságait, és a történet elsodor magával egy családregény képei közé Palócföldre, az Ipoly partjára.