Bevezetés a „pokol teológiájába” (Karácsonyi Zsolt fordításában)

Introducere în „teologia iadului”

Folytatás előző lapszámunkból

III. Richárdtól eltérően, akit hidegen hagynak áldozatainak szenvedései, a velencei zászlós, ha csak részben is, bár együttérzés nélkül, de osztozik azok megrázkódtatásaiban, akiknek gyötrelmet okoz. Fejlődése korántsem zajlik könnyedén, nyugodt előrehaladásként, hanem szaltókkal, megrázkódtatásokkal és olykor fájdalmas rángásokkal is. Gondoljunk csak a csábítás nagyjelenetére a harmadik felvonásból, amikor a mór dühödten kérve az azonnali, kézzelfogható bizonyítékot Desdemona hűtlenségére, csábítottból csábítóvá válik, és Jago, akiről úgy tűnt, hogy bábszínészként magabiztosan mozgatja a szegény marionett-Othello zsinegeit, a maga során ugyancsak átváltozik egy olyan erő által mozgatott bábbá, amit már nem tud uralni:

Othello:       Tanút, pimasz, hogy Desdemona szajha!
Bizonyítékot, kézzel foghatót –
Vagy esküszöm a lelkem üdvire:
Kutyának lenned jobb lett volna, mint
Velem packáznod!

Jago: Idáig jutottunk?

Othello: Magam lássam! Vagy bizonyítsd be hát,
De akkor úgy, hogy egy mákszemnyi kétség
Ne férjen hozzá! Másképp jaj neked!

Jago: Nagy jó uram!

Othello: Ha rágalmaztad, csak, hogy meggyötörj,
Ne is könyörögj, ne szánd-bánd a bűnöd:
Tetézd a szörnyűséget szörnyűséggel,
Hogy sírjon a menny, reszkessen a föld:
Ennél már úgy sincs gyötrőbb kárhozat!

Jago: Jaj, irgalom! Isten segíts!¹

(III, 3)

Hogy az ilyen kríziseket legyőzze és elkerülje, hogy saját határoltsága csapdájába essen – vagyis a „növekedési” készségeinek hiányosságaiba, szemben az előhívott gyűlölettel, amely szinte magától fejlődik személyisége mélyrétegeiben, és őt magát is összezúzzással fenyegeti, ha nem gyűjt erőt a megzabolázására, hogy mindegyre a gyűlölet szükségszerűségei szerint cselekedjen –, és elkerülje, hogy váratlanul az általa aláásott emberi építmény romjai alá kerüljön, Jagónak az elkövetkező és a végső érdekében kell kimérnie minden egyes csapást, nem késlekedve, egyszóval, hogy kiteljesítse pusztító akaratát.

Szemben hajlamaival, melyekről bizonyságot tett sötét létrejövetelének kezdeti szakaszában, már nem az áldozat hosszú agóniájának ízlelgetését részesíti előnyben, hanem a villámszerű zuhanás, az egy pillanat alatt lejátszódó összeomlás élvezetét. Fejlődésének csúcspontján Jago egyértelműen hérosztrátoszi esetet jelent, amely, mint jeleztem korábban, elsősorban az Othello–Desdemona páros által megtestesített harmónia- és szerelem-mestermű elpusztításában nyilvánul meg.

E szenvedélyes, pusztító akarat első jele, homályosabb formában, egy Roderigónak adott válaszában jelenik meg:

Megértem már a földön a négyszer hét esztendőt, de mondhatom, mióta a fejem lágya benőtt, nem találtam még olyan emberre, aki tudta volna, mi jó neki, mi nem.

(I, 3)

Jago már igen korán meggyőződött arról: az emberek nem szeretik önmagukat eléggé ahhoz, hogy védekezni tudjanak a gonosz, a halál, a felbomlás csírái ellen, amelyek elméjük és szívük mélyén indulnak erjedésnek. Ha tévedne ebben (márpedig nem csalatkozik, egyetlen olyan alkalommal sem, amikor tudása a szeretet hiányából ered), akkor nem látnánk Othellót, amint hallucinálva halad a pusztulás felé, és önmagán uralkodni képtelenül kéri, hogy az őt bentről elemésztő tűz továbbra is táplálékot találjon; Desdemonát és Cassiót sem láthatnánk a gonosz csábításának olyannyira kitéve.

„Mi ésszel élünk, nem varázserővel” – mondja egy adott pillanatban a zászlós, de döbbenten tapasztalja, hogy az erő, amely őt formálja, s amely másokat zúz össze, valamiképpen a „varázserőhöz” is kapcsolódik, mert meghaladja az elmét, a logikát, az előreláthatót, és félelmetes hatékonyságra tesz szert attól a pillanattól kezdve, amikor az áldozat hozzájárul, s bármilyen kismértékben, de ráharap a csalijára. Szimptomatikus a tény, hogy az a Hérosztrátosz-­komplexus, amelyet ő ösztönszerűen alkalmaz, csak akkor válik tudatossá és következetes gyakorlattá, amikor Othello „áldását” adja rá:

Isten veled, boldogságom, nyugalmam!

Isten veletek, bokrétás hadak,

Virtust nevelő véres háborúk,

Horkantó mének, zengő trombiták,

Sikongó sípok, döbbentő dobok!

Isten veled, királyi lobogó,

Vitézi pompa, véren vett dicsőség!

Ó, halhatatlan Zeust túldübörgő,

Halálosztó ágyúm – Isten veled!

Othellónak leáldozott a napja!

(III, 3)

A mór bukása igazolja Jago elhívatását, a gonosz hierarchiájában a „teremtők” közé emeli – akik homályos, legyőzhetetlen késztetéseket követve, az aljasság újabb és újabb arcait hozzák létre, és dühöngve növelik a világban levő alantasságot.

A Hérosztrátosz-komplexus egyedi formája, melyet megjelenít, képessé teszi arra, hogy a bomlás élő halálosságával öljön, hogy az emberi lény szellemi középpontját támadja, meggyalázva és megváltoztatva annak misztériumait, s csak akkor helyezve el a kegyelemdöfést, amikor a bomlás folyamata már teljesen lezajlott, lehetetlenné téve a jó vagy a szép újjászületését.

„Pusztítóbb, mint a tenger, pestis, éhség” (V, 2) – arra kényszeríti áldozatait, hogy öntudatuknál maradva legyenek jelen a katasztrófánál, melyet ő okoz, olyannyira, hogy mondhatni inkább saját haláluk víziójától pusztulnak el. Othello mérhetetlen időkig szenvedi saját pusztulását, és egyénisége minden egyes darabjának leomlásakor, az élet felső értelmébe vetett hitéből valami – amelynek Desdemona a földi szublimációja és képe – eltorzul, az iszonytató, a visszataszító alakját ölti, és átitatódik önnön megrontásának és romlásának előérzetével:

Nagy Ég,

Ha úgy megpróbálnál, hogy kín, gyalázat

Fedetlen főmre záporként zuhogna,

S a nyomorúság ajkamig tolúlna;

Ha vasra vernél s hitem gúzsba kötnéd –

Még mindig lelnék szívem rejtekén

Egy csepp türelmet… ó, de így, de így

Céltáblaként kitűzve, míg a gúny

Rám szegzi lassan rezdületlen ujját…

S még ezt is, ezt is el tudnám viselni!

De jaj, hogy éppen onnan űzzenek ki,

Hol titkon elvermeltem szívemet,

Hol sorsom dől el: élet vagy halál;

Hol tápláló forrásom felzubog –

Vagy sárba fúl… Jaj, posvány lett a forrás!

Egymásbabújt bakzó békák tanyája.

Ó türelem! ne nézd ezt angyal-arccal:

Te rózsa-ajkú, zsenge kérubin,

Légy szörnyűvé, mint a pokol!

(IV, 2)

Desdemona megfojtásával a mór saját fenségének és erejének lakhelyét áldozza fel, a személyét az élet lényegével összekötő templomot – és jóval többet ennél: egy olyan lény megismételhetetlen csodáját, ami nem ő volt, nem is a felesége, de ami mégis kettejükből született és ideális szférájába vonta mindkettejüket (a tökéletes szerelem testet öltött szimbólumaként). Othello széthasítja a tökéletes szerelmi lényt, és megsemmisíti így az egyetlen értéket, ami addig Jago gyűlöletének és pusztító akaratának ellensúlyát képezte, szabad teret engedve a rendellenesség, a sötétség és a káosz erőinek:

Nem bírom! Szörnyű óra!

Nap, hold, mért nem borultok vaksötétbe!

Hogy nem hasad ketté az iszonyattól

A földgolyó!

(V, 2)

Szélsőséges esetben a hérosztrátoszi komplexus demiurgosz-­ellenes, akár az abszolút politikai hatalom, aki csak ellentétes, perverz értelemben használja a kreatív erőt, és csakis fonák módon tud örülni neki.

Jagónak végül megadatik a dicsőség perce, ahol már nincs fennség, ami árnyékba vonhatná, ahol egyedül, ellenfelek nélkül marad; a többiek siránkozása, gyászos jajveszékelése és az általános zűrzavar az ő győzelmi ünnepe. A győzelme valóban teljes és egyértelmű: a negativitás apoteózisa, amely a maga rövid idejével is messze túltesz III. Richárd egyhangú élvezetén.

Ebben a borzalom jele alatt lezáruló tragédiában semmi sem lesz kijavítva, megváltva, életre keltve; Jagót csak Jago utókora követi, egy komor és reménytelen világ, amelyben az egyetlen, az emberi igazság délibábjában megvillanó „javulási” lehetőség tulajdonképpen csak elnyújtja a katasztrófát és alkalmazza annak eszközeit:

Hát e bitang?…

Ami ravasz tortúra van a földön,

Kegyetlen gyötrő, lassan gyilkoló –

Jusson ki néki mind!

(V, 2)

Arra ítélve, hogy kegyetlen kínzások között pusztuljon el, Jagónak még egyszer igaza van, mert a válasz, amit a tettei által traumatizáltak adnak, a jogi travesztiát felöltő formája ellenére, ugyancsak az övé, „a pokol teológiája” (II, 3), amit végső örökségként hagyott rájuk.

‍

KARÁCSONYI ZSOLT fordítása

Jegyzet

1      Itt és a továbbiakban is Mészöly Dezső fordításában idézem Shakespeare szövegét. Lásd: William Shakespeare: Othello. In William Shakespeare: Öt dráma 2., Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999.

‍