Betegek

Hans magára maradt. Először a barátnője hagyta ott, mert nem tudta elviselni, hogy sose mehettek ki a városba. Később a barátok is eltünedeztek, miután Hans kitiltotta őket a lakásból, javasolva, hogy csak online érintkezzenek. Végül pedig a szomszéd utcában lakó öccse sem hozta már a bevásárlást; azt mondta, ha Hans annyira retteg, akkor inkább a futárokat ugráltassa.

Hans csak a vállát vonogatta. Amúgy is szeretett egyedül lenni, ezekben az időkben meg aztán különösen. Német szerzőket olvasott, és hosszú posztokat írt arról, hogy ki mivel tartozik a közösségnek. Az olyan kommentekre, melyek szerint túlgondolja a dolgot, mindig azt válaszolta, majd meglátjuk, ki nevet a végén.

Aztán elkapta a vírust. Nem voltak erős tünetei, egy hét alatt kiheverte az egészet. Közben persze sok jókívánságot kapott a Face­bookon, és az öccse is megkérdezte, segítsen-e valamiben. Hans mindenkinek megírta, köszöni szépen, egy kicsit ugyan erőtlen még, de semmi szükség rá, hogy meglátogassák.

Pár nappal azután, hogy telefonon keresztül gyógyultnak minősítették, megérkezett az igazolvány is. A barátok örültek, hogy most már végre Hans is velük tarthat a moziba, a színházba, a múzeumba, vagy épp csak a közeli bárba. De ő nemet mondott. A többiek értetlenül kérdezték, mitől tart, hiszen már túlesett rajta. Hans erre rosszallóan magyarázni kezdte a példamutató magatartás fontosságát az ilyen helyzetekben, majd mikor látta, hogy ezzel nem győzött meg senkit, hozzátette, különben is gyengének érzi a tüdejét.

Hans naphosszat egyedül volt, de nem bánta. Újra nekifogott a versírásnak. Kitalált egy alteregót, egy remetét, aki egy szűk cellában él; az ő szemén keresztül próbálta megmutatni a magányt, a vágyak és a kötelesség harcát, a kívül és a belül ellentétét. Sokat írt, és nem is rosszul. A szerkesztő, akinek elküldte a verseket, szinte azonnal válaszolt. Ez egy kicsit meg is lepte Hansot, hisz korábbi költeményeit sosem fogadták ilyen lelkesen. Most dicsérték, hogy milyen kreatívan csomagolja az aktualitást az örök érvényűbe. Mint írták, csak így tovább.

Teltek a hónapok az ötödik emeleten, a megannyi kis kéziratból pedig kötet lett. A kiadó bemutatót szervezett az egyik belvárosi kávéházban. Hansot természetesen díszvendégként várták. Tervezte is, hogy elmegy, hisz egy szobafogságban töltött nyár után ennyit talán mégiscsak szabad. Előkereste a kinti cipőjét, és mivel a lift nem működött, legyalogolt a lépcsőn. A földszintre érve gyanús lett neki, hogy egy kicsit liheg. Hiába, gondolta, a tüdeje azóta sem tökéletes.

Kilépett a kapun. Odakint langyos, kora őszi este volt, a narancssárgás napfény barátságosan csillogott a szemközti épület ablakain. Ha az utcán járt vagy épp a buszon ült, Hans szeretett rádiót hallgatni a mobilján. A megállóban várva ezúttal is elővette a fülhallgatóját. Épp híreket mondtak, és egy aggódó hang közölte, hogy az adatok megint romlanak. A busz begördült a megállóba, de Hans már nem akart felszállni.

A lépcsőházba visszaérve eszébe jutott, hogy a lift nem működik. Bosszúsan nézett a felfelé vezető lépcsősorra, mintha egy meredek hegyoldal aljában állt volna. Emlékezett rá, hogy mit mondtak a tévés orvosok. Akinek baja van, jobb, ha nem erőlteti meg magát, mert annak könnyen valami nagyobb baj lehet a vége. Hans leült a legalsó lépcsőfokra; várta, hátha jön valaki, és megjavítja a liftet.

Lassan besötétedett, csupán Hans mobiljának kijelzője világított tompán. A szerkesztő e-mailben kérdezte, hol késik már. Hans visszaírt, hogy szerinte ez az egész értelmetlen, hovatovább veszélyes. A szerkesztő nem válaszolt; biztosan elkezdődött a program. Másfél órával később, amikor Hans még mindig a sötétben kuporgott, érkezett egy kép. A szerkesztő szelfit készített a közönséggel. Ott voltak Hans barátai, az öccse, sőt még a volt barátnője is. A kísérőszöveg szerint mind nagyon hiányolták őt. Hans nézte azt a sok ismerős, vidám arcot, ahogy olyan borzasztó közel hajolnak egymáshoz, és csak arra tudott gondolni, hogy ezek mind betegek.

Dénes Gergő 1998-ban született. Gyerekkorát Oroszlányban töltötte, Tatán végezte a középiskolát. Jelenleg az ELTE Bölcsészettudományi Karán hallgat filozófiát. Az Apokrif Online szerkesztője.

‍