.svg)
A személyes beszéd lehetőségei
– Kicsit zavarban vagyok az interjú műfajával kapcsolatban. Úgy érzékelem, hogy van egy hagyományosabb, kultikus funkciója ennek, ami nekem nem annyira szimpatikus. Talán mert a kultikus elemek nagyon könnyen válhatnak fogyasztói reflexekké, ha nem kérdezünk vissza rájuk. Mi például a tárgya ennek az interjúnak? Saját magamat kellene tárggyá tennem, azaz portrévá változtatnom?
– Rendben, akkor bele tudnánk menni mélyebben az interjú kérdésébe, irodalomtörténeti hátterébe, jelentőségébe?
– Most megfogtál, mert ennek utána kellene nézni. Azt hiszem, hogy az interjú fenntart egy szerepet, amihez valamilyen automatikus tekintély kapcsolódik. Meg kellene kérdeznünk, hogy ki beszélhet és miért épp ő, miért van erre lehetősége vagy képessége, illetve ki kérdez vagy kérdezhet, vagy tud kérdezni. És persze azt is, hogy miről. Főként, ha egyfajta legitimációs válsága is van az értelmiségi szerepnek, a humánértelmiséginek. Egyre kevésbé tudjuk, hogy társadalmilag mi a funkciója ennek a dolognak.
– Egyfajta legitimációs aktus lenne ez? Része lenne az értelmiségi önmeghatározásának? Lehet valamiféle felmutatásról beszélni itt?
– Igen, egyfajta legitimációhoz járul hozzá, mint egyébként periférikus műfaj az irodalomtörténetben. Mi az, amit folyton író emberek nem tudnak vagy nem akarnak elmondani a művészet, a kritika, a tanulmány, az elemzés nyelvén, amiről csak interjúban lehetne beszélni? Valószínűleg az interjúnak egyfajta közönségkapcsolási funkciója van, ahol a szerző jelenléte személyesebben érzékelhető.
– Vajon a szerző halálának kijelentésből kinövő attitűd, paradigma mennyire rejtette el az embert a szöveg mögé? Mi a tétje annak a posztmodern után, hogy még mindig készülnek interjúk?
– Azt hiszem, hogy nem feltétlenül ideológiai döntésről volt szó, amikor Roland Barthes a 60-as években a szerző haláláról beszélt, bár ezt sem zárom ki. És nem is pusztán irodalomtörténeti, úgy értve, hogy a szerzői életrajz, a portré kultikus tiszteletétől a szöveg és az olvasó felé fordult figyelem. Onnan kell elindulnunk, hogy ez egy történelmi fejlemény volt. Kicserélhetőekké váltunk, azt érzékeltük, hogy a saját személyünk, képünk, szavaink leválnak rólunk és önálló életet kezdenek élni a virtualizáció birodalmában, illetve hogy ezek erőteljesen visszahatnak aztán az ún. valóságra, hogy a nyelv az elsődleges, nem pedig a valóság. A keretet pedig a technológia adta meg, és persze a társadalom átmediatizálódása, az egyre közvetlenebbnek tűnő áru- és információkapcsolások lehetősége, mely azonban mégis közvetítés eredménye. Többszörös értelemben nem vagyunk urai már a nyelvnek és a technológiának. Jó kérdés, hogy hogyan tudjuk a személyességet, a személynek a szingularitását, egyediségét bevonni a virtualizáció varázsműhelyébe.
– Amiről eddig beszéltünk, az milyen módon változtatta meg az érzékletességnek és a fikciónak a viszonyát? Hol teremtődik meg az átjárás?
– Valahogyan a saját testünk elleni elnyomásként, prezentálhatatlanságként is megéljük, talán öntudatlanul azt, ahogyan egyre inkább növekszik a virtualitás zónája. Fölállítottunk egy bináris oppozíciót és annak a keretei között gondolkodunk erről. Az egyik pólusán az érzéki, testi, a másik pólusán meg a virtuális, a fikcionális, a reprezentáció vagy a szimbolikus van. Lehet, hogy ott kellene kezdeni, hogy megpróbáljuk ezt az oppozíciót lebontani. Merleau-Ponty hoz egy nagyon szép példát arra, hogyan működik már a primér testtapasztalatban, a testi észlelésben is egyfajta virtuális látás. Azt mondja, hogy amikor csak tapintunk dolgokat, akkor mintegy hallgatólagosan a testünk tudja, hogy ami tapintható, az egyben látható is kell legyen. Az érzékszervek nem választhatóak sterilen külön, egymásba ékelődnek. Már az érzéki tapasztalat is támaszkodik a virtualitásra, tehát ez nem pusztán egy külsődleges, technikai mozzanat. A saját testünk belső mélységét is csak virtuálisan észleljük, noha az mégsem csak fikció, azt hiszem, hogy van májam, hogy vannak szervek a testemben.
– Az irodalom területén vajon hogyan lehetne megbontani ezt a bináris rendszert?
– A művészet egyik társadalmi funkcióját úgy határoznám meg, hogy a dehumanizálódó és technicizálódó, mediális és politikai kontextusban a személyes beszédnek a lehetőségét hordozza. Az egyik nagyon fontos funkciója az, hogy a személynek, a saját élettörténetnek, a saját tapasztalatoknak az egyediségét ne egy egoista, narcisztikus közlésként, az ego felmutatásaként tegye lehetővé, hanem az egyediség megmutatásának a lehetőségeként. Olyan jelentés-összefüggéseket hozhat létre, melyek nem fordíthatóak maradéktalanul, nem illeszkednek maradéktalanul bele a csere rendszerébe, azaz a pénz logikájába, és nem pusztán a létrehozás, de a megértés és a befogadó oldalán is lehetővé teszik a személyesség kidolgozását, ha érzékeljük, hogy a művészet nem csak mond valamit, hanem meg is szólít, mintha azt kérdezné: ki vagy te? Vagy ezt: ki lehetnél?
– Mennyiben irodalmi kérdés akkor az, hogy az emberek pénzért adják és veszik a könyveiket?
– Megszűnőben van az a hagyományos, kultikus elképzelés, hogy a humánértelmiségi a szó, a nyelv tekintélye révén képviselheti a társadalmat. Az államszocialista diktatúra egyik legfontosabb sajátossága az volt, hogy uralma ideológiai, gondolati, azaz nyelvi jellegű volt, az ideológiától jutottak el a test regulációjáig, a kirekesztésig, az erőszakig. Elég egyértelmű szimbólumai ennek a titkosszolgálati levéltárak. Ma azonban nem (csak) az ideologizált szó, hanem a virtualizált vagy elidegenült szó korszakában is élünk, amikor megfosztódik a nyelv a jelentések belső mélységétől és sokszor alapvető szociális funkcióitól is. Továbbá sokkal inkább a tőkében és a technológiában koncentrálódik és osztódik szét a hatalom, azt azonban nem mindig közlik velünk, hogy a tőkeáramlás hogyan és kik között is zajlik. Természetes, hogy a művészet termékként is megjelenik, de hát ezzel már a 19. századi szerzők is szembesültek. Ez a század nem pusztán a nemzeti ideológiák, hanem a kapitalizmus elterjedésének nagy hulláma is volt, és a kettő össze is függ. De szerintem magának az olvasásnak az élményén belül, ha figyelünk arra, hogy ne pusztán fogyasztás legyen, van egy hasadás is, ami megtöri ezt a terméklogikát. A művészet, hiába fogyasztják, nem fogy el, az Anna Karenina még mindig újra elolvasható, hiába olvasták el valószínűleg több millióan. De még egy egyszeri performansz is tovább élhet a személyesben, a mi személyes időnkké válhat. Kezdjük felfedezni azt is, hogy jelentősége van egyfajta érzéki vonatkozásnak is, például a könyvlaphoz való tapintásviszonynak. Amikor a kindle azáltal ér el sikert, hogy megpróbál könyvszerűvé válni, miközben önmagában több könyv lehet rajta, mint a tanszéki könyvtárban, akkor fel kell figyelnünk arra, hogy nekünk a könyvekhez nem csak intellektuális, de egyfajta érzéki viszonyunk is volt/van, a könyvek térbeli, anyagi dolgok is, nem pusztán szellemiek. Például rengeteg erdőt vágtunk ki az elmúlt századokban azért, hogy szavakat nyomtassunk papírokra. Történik itt valami a nyelv sűrűségével és a térrel, itt sem pusztán technológiai váltásokról kellene beszélni.
– Ha innen nézzük, akkor például a nemrég megjelent, Szél című versesköteted könyvszerűsége, megragadhatósága hol van ebben a kontextusban?
– Nagyon szépre sikerült a kötet borítója, megváltoztatta a szövegekhez való érzéki viszonyomat is. De ennek is története van. Az egyik barátom, aki a kötet fülszövegét írta, turistacsoportok vezetőjeként is dolgozik. Egy csoportot vezetett Gyergyóba, akkor adtam oda neki a kéziratot. Akkoriban születtek a kötetnek a családtörténeti szövegei, melyek traumatikus testtörténeteket is elmesélnek. Peti azonban a buszon, amikor mentek vissza Pest felé, elkezdte felolvasni ezeket a személyes történeteket a buszmikrofonba. Ebben a turisztikai kontextusban nagyon fontos gesztus volt ez, mert a turista nem biztos, hogy találkozik Székelyföldnek ezzel a szociális, mikrotörténeti vagy személyes oldalával. Jött is egy hihetetlen válasz erre. Az egyik utasnak, Karsay Dánielnek megtetszettek a szövegek, és támogatta bizonyos összeggel a megjelenést, ebből készülhetett el ez a szép borító. A könyv érzéki tapasztalata visszavezet ezen a történeten keresztül a nyelv és a versek érzékiségéhez. De nem csak a történet fontos itt, hanem a pénz is, továbbá a turisztika, a helyek eladhatósága vagy képpé válása, és mindaz, amit a minden cseréből és közvetítésből kimaradó többlet vagy fölösleg jelenthet, mindaz, ami személyes, de nemcsak az én oldalamon, hanem a támogató oldalán és az olvasók oldalán. Ezért fontos az, hogy ne abból a dogmából induljunk ki, hogy a személyes és a virtuális szembeállítható. Bonyolultabb csomóról, összefonódásról van itt szó.
– Ha nem a bináris oppozíciókból, hanem ebből a kapcsolatból akarunk kiindulni, akkor annak vajon mi a tétje, hogy nem mondjuk egy pesti túra során olvasták fel ezeket a szövegeket?
– Nagyon fontos dolognak tartom, hogy kimozduljunk az irodalom szokványos tereiből. Nekem nagyon fontos gondolkodási és felkészülési folyamat volt az, hogy megpróbálok Gyergyóremetén élni. Nem egyszerű kérdés, ha abból indulok ki, hogy felküzdöttem a szüleim segítségével parasztgyerekből magam valahogyan odáig, hogy úgynevezett értelmiségi legyek. Ez által persze már el is távolodtam ettől a világtól, bekerültem egyfajta értelmiségi közegbe, kialakultak bennem újfajta szellemi és másfajta igények. A természetesebb gesztus az lenne, hogy én városlakóvá válok, de ezt egy ponton nagyon hamisnak, nem működőnek éreztem. Rettentően fontosnak látom, hogy ne csak a piac fele mozduljunk, hanem azok fele a területek fele is, amelyek még a nyelvi közvetítettség, a közbeszéd, a politika érzékelhetőségi szintje alatt vannak, akiket úgy ér el a piac és a csere erőszakos és sokszor brutálisan igazságtalan rendje, hogy nincs saját nyelvük. A szegényeket a mindenkori hatalom ideológiákkal és identitásprotézisekkel fizeti ki, hogy ne lázadjanak a konkrét gazdasági igazságtalanságokkal szemben. Ezzel szemben nyelvi tudatosság híján nem tudnak védekezni. Tehát akkor következtethetünk arra, hogy amikor védekezniük kell, nem nyelvileg, hanem máshogy, például fizikai erőszak révén fognak védekezni, és öntudatlanul akár saját maguk vagy a hasonló helyzetben lévők ellen támadnak. A könyvnek is az egyik kísérlete az, hogy ezeket az elfeledett történeteket – amiket én a gyerekkorból vagy szóbeszédből valahogy összeszedek – valamiképpen megjelenítse egy irodalmi kontextusban. Az elképzelésem az, hogy ez a gesztus magát a kötetet is ki kellene mozdítsa ebből a szokványosabb irodalomfogyasztói intencióból, a kötet élménye is ezt a határt kéne mozgassa valahogyan. Tágabb értelemben a dehumanizálódó és szegényedő értelmiség és a szociális értelemben vett, szintén dehumanizálódó szegényeknek valamifajta újszövetségében reménykedek, bár nem sok esélyt látok arra jelenleg, hogy egy ilyen újfajta szövetség létrejöhet. Pedig az ember mindig több, mint a saját személye, szerepe, sőt annál is, amit saját magáról tud, vagy amit mások látnak belőle. Azt hiszem, hogy van egy többlet, egy nehezen megfogható első személyűség mindenkiben, de ez csak akkor tud megnyilvánulni, ha interszubjektív viszonyba tudunk kerülni egymással. Tulajdonképpen a másik adja nekem ezt a többletet, a másik előlegezi meg, hogy én több lehessek, mint amennyit önmagamban reprezentálok.
– Akkor itt már nem nyelvi transzformációról beszélhetünk ebben az esetben, hanem az emberek közötti újfajta viszonyrendszer kialakításáról. Sokszor jelszóvá válik az a mondat, hogy vannak történetek, amelyeket nem lehet elmondani, amelyeket nem lehet nyelvileg megragadni. Ez úgy hangzik, mintha egyik nyelvről a másikra kéne fordítani. Nekem valahogy az eltárgyiasítás logikájához kapcsolódik mindez. Hogyha már a viszonyrendszerek újragondolásánál vagyunk, akkor kapcsolódni látszik ide az Újnautilus esete is, aminek te alapítója és főszerkesztője vagy. A portál egyszerre határozza meg magát irodalmiként és társadalmiként. Milyen módon kerül kapcsolatba itt a két fogalom?
– A nevében a „kulturális” jelző szerepelt először, aztán azt eléggé behatárolhatatlannak éreztük. Az igény az volt, hogy az egész ügyet kivigyük az egyetemről. Egyrészt elkezdtünk irodalomtörténeti, irodalomelméleti jellegű kocsmabeszélgetéseket szervezni, de voltak társadalmi vonatkozásúak is, például a hajléktalanság kérdéséről. Próbáltuk és próbáljuk egymás mellé helyezni ezeket a dolgokat. Nemcsak irodalomról írunk, hanem megpróbálunk a közös problémákról beszélni. Bánki Évával közösen azt érzékeltük ugyanis, hogy a publicisztika nyelve virtualizálódik, belekerül különféle bináris oppozíciókba, lezár horizontokat. Vannak bonyolult problémák, közérthető módon kell írnunk róla, de úgy, hogy ne egyszerűsítsük le. Ez mind a mai napig egy működő igénye a Nautilusnak. Nem úgy történt, hogy előre kialakítottunk egy vérprofi szakmai koncepciót és csináltunk neki egy tervet, meg brand-et stb. Nem egy előzetes koncepció alapján alakult ki ez a fajta kritikai érzékenység, hanem menetközben. Sokszor vitatkoztunk mi is azon, hogy lennie kellene egyfajta perspektívának, célrendszernek, szigorúbb koncepciónak. Végül ezeknek a vitáknak az lett az eredménye, hogy nem tudtunk egyezségre jutni ebben a dologban.
– Jelenleg a BBTE Bölcsészkarán tanítasz tanársegédként: komparatisztikát; irodalomelméletet; antikvitás, középkori és reneszánsz kori világirodalmat; valamint esztétikát és művészetfilozófiát. Hogyan teremtődik meg itt az átjárás?
– Ennek a sokféleségnek igazából bürokratikus okai vannak, de én mégis előnyként és lehetőségként, adományként igyekszem megélni. A bürokratikus okokon túl viszont van ennek pozitív oldala is. Megbomlóban van, ha lassan is, az arról való konszenzus vagy kánon, hogy mit tekintünk adekvát tudásnak és ezt hogyan osztjuk fel, illetve miként közvetítjük. Úgy fogom fel, az a feladatom, hogy kijelöljek egy általánosabb mezőt, szövegeket, problémákat, kapcsolódási pontokat keressek, illetve a hallgatókat is erre biztassam. Együtt próbálunk feltérképezni egy-egy területet, nem arról van szó, hogy én felülről átlátom ezt az egész rendszert, amit elsajátítandó tudásnak tartanak. Ez egy közös ügy, az óráért nem csak nekem kell vállalni a felelősséget, hiszen valamiképpen, ha csak egy óra erejéig is, de közösség vagyunk. Ezt a beállítódást, hogy tehát a felelősség közös az órán, hogy nem nekem kell megfelelni a felkészüléssel, hanem egymásnak készülünk, néha a hallgatók nehezen értik. Hiszen kényelmesebb passzívnak maradni, mint egyfajta bizalmi viszonyra lépve figyelni egymásra. Megbomlóban van a tudás hagyományos kánonja is, nem pusztán az információk, a kompetenciák, hanem a tudás előállításának szintjén, és a tekintetben, hogy olyasmi is tudásnak számíthat, amit hagyományosan nem is vettünk annak, például a saját élettapasztalatok. De hivatalosan csak nemrég kezdtem el a tanítást, még sokat kell nekem is tanulnom. Te hogyan látod ezt, mint idén végző mesteris hallgató? Mi a haszna, mit tudsz kezdeni vele, mit adott neked ez az öt év? Mi az, amit máshogyan csinálnál?
– Amit elmondtál a tudásról meg a kánonról, arról az jutott eszembe, hogy itt mintha a tudás hegemóniáján vagy annak kritikáján túl az útkeresés tételesen is tematizálódna. Azt hiszem, hogy amit az egyetem adott nekem, azt így tudom leginkább megragadni. A gondolkodásra való nyitottságban, meg abban, hogy nem kell mindig kész válaszoknak lenniük. Valahol itt látom a humántudományok számára a lehetőséget is, hogy kilépjenek a piacgazdaság logikájából.
– Igen, de mintha pont ez lenne veszélyeztetve. A humántudományok háttérbe szorulnak a támogatási rendszer, a gazdasági trendek miatt, nem kilépünk, hanem kihullunk, kiszorítanak. Benne vagyunk egy olyan struktúrában, amelynek a perifériája fele sodródunk, a humántudományok dehumanizációja zajlik. Belső és külső legitimációs válságokkal küzdünk. Az oktatási rendszer alapoktól kezdődő újragondolására lenne szükség, és ez nem pusztán a pedagógiai rendszer, hanem az egész társadalom érdeke, hiszen az oktatási rendszer révén reprodukálódik a társadalom humanitása vagy éppen dehumanizációja.
Borbély András
Költő, szerkesztő, egyetemi oktató. 1982-ben született Gyergyóremetén. 2009-ben végzett a budapesti Károli Gáspár Református Egyetemen. A 2006-ban indult Újnautilus online folyóirat alapító főszerkesztője. Publikációi évek óta jelennek meg különböző folyóiratokban. Közölt szépirodalmat, tanulmányt, kritikát, esszét egyaránt. Jelenleg tanársegéd a kolozsvári BBTE bölcsészkarán. Önálló kötetei: Hidegség, állat (versek, 2009); Versismeretlenek – Tanulmányok Balassitól Térey Jánosig (2010); Bálnakenyér (2013); Szél (versek, 2014).
