„Teljesítménnyel mérem az idő múlását” – Beszélgetés a 70 éves Markó Bélával

– Mondjuk ki, hetven év. Sok, tiszteletreméltó, nyugtalanító, szorongató, számvetésre késztető, beteljesedést sugalló. Az én kérdéseim többnyire ehhez az évfordulóhoz kapcsolódóan fogalmazódtak meg. Benned milyen érzések, gondolatok motoszkálnak, ha a saját korodra gondolsz?

‍
– Beismerem, elég sokszor jut eszembe mostanában, hogy eltelt hetven esztendő, de nem szorongok ettől, inkább meghökkenek mindahányszor. Azt is mondhatom, hogy rácsodálkozom a koromra, és nem nagyon tudom beleélni magamat. A számvetéssel is készen vagyok rég, harminc-, negyven-, ötvenévesen is készen voltam már vele, ugyanis mindig úgy éltem, hogy ne hagyjak félbe semmit. Legtöbbször sikerült, néha nem. Abban sem hiszek, hogy az idő teltével bölcsebb lesz az ember. A velem egyívásúak vagy a nálam idősebbek, akiket ismerek, tele vannak nyugtalansággal, sőt elégedetlenséggel, mert úgy érzik, hogy amit építettek, azt az utánuk jövők darabonként hordják szét. Próbálom meggyőzni őket, hogy amit egyszer megcselekedtünk, annak valamiképpen nyoma marad. Nekem sem túl jó a közérzetem, de ennek inkább az a magyarázata, hogy állandóan időhiányban vagyok. Hetven felé az ember már nem tud olyan messzire előre tekinteni, és ez zavar. Sok a dolgom, sok feladatot adtam magamnak, és ebből minél többet kellene elvégeznem. Minden napomnak úgy kell eltelnie, hogy legalább elolvasok valami fontosat, netán írok néhány sort, esetleg kijegyzetelek egy könyvet, mert később írni akarok róla, ilyesmik. Teljesítménnyel mérem az idő múlását, pedig jó lenne csak szemlélődni azzal a tudattal, hogy mi a magunkét megtettük, de ez nálam sosem lesz. Ma is hiszek abban, hogy még tudok újat mondani például a költészetben, vagy akár más műfajokban is. Időnként meg a politikához is muszáj hozzászólnom.

Fotó: Kolozsvári Ünnepi Könyvhét

‍
–Különös életút a tiéd. A magas politikai szerepet betöltő személyek ritkán szoktak jelentős alkotói életművet létrehozni. Ezért, úgy gondolom, tapasztalataid is rendkívül értékesek. Téged nem lehet azzal vádolni, hogy elefántcsonttoronyban töltötted el az életed. Mégis, volt olyan momentum, amikor megbántad, hogy a politikusi pályát is választottad?

‍
– A sorsunkat magunk választjuk. Annak ellenére, hogy adott korban, adott helyen születtünk, mindig van választásunk. Mint ahogy a hívőknek sem mentség a predestináció, mert az is inkább csak a körülményekről szól, nem arról, hogy nap mint nap hogyan cselekszünk. Még 1988-ban írtam erről egy szonettet, a címe Számadás előtt, és így hangzik a befejezése: „mert nincs előre elrendelve semmi, / hogy kit kellene gyűlölni s szeretni, // s ha sorsa van, választott sorsa van / mindenkinek, hát lettem, ami lettem, / de nem azért, mert másként nem tehettem...” Ma is így gondolom. De kellettek a körülmények természetesen, kellett a rendszerváltás. Ennek ellenére, ki tudja, milyen lett volna az életművem, ha 1989-ben nem vállalok politikai szerepet, hanem csak a Látó szerkesztésével foglalkozom, és írom a magamét. Akkor már több kötet volt a hátam mögött, Magyarországon is sokan ismertek. A politika az én választásom volt, még akkor is, ha volt egyfajta közösségi elvárás velem szemben, és nem éreztem volna tisztességesnek kibújni alóla. Vagy mi lett volna, ha nem bukik meg a Ceaușescu-rendszer, és nem esik szét a Szovjetunió? El lehet töprengeni ezen, de legfeljebb csak azért, hogy rájöjjünk, mekkora esélyt kapott akkor az én generációm, érett fejjel, de még erejének teljében úgymond. Harmincnyolc éves voltam 1989-ben. Ha az irodalom felől nézem, igen, megszakítottam egy felívelő pályát. Bánhatnám is, hiszen minden bizonnyal kilókkal mérhetően is több könyvem lenne ma a könyvtárakban. Ráadásul gyerekkoromtól költőnek készültem, nem politikusnak. Mégsem bántam meg egy pillanatra sem, hogy huszonhat évig ott voltam a román parlamentben, és ebből tizennyolc évet az RMDSZ elnökeként, nem beszélve a kormánytisztségekről. Igaz, a legelején, amikor a parlamenti jelölést először vállaltam, szégyen, nem szégyen, titokban még abban reménykedtem, hogy nem jön be, és amikor Bukarestbe kerültem, néhány hónapig nem is leltem a helyemet, úgy éreztem, ez nem nekem való. De ez csak addig tartott, amíg átláttam az egésznek a működését, és meggyőződtem, hogy lesz erőnk beleszólni az új alkotmányba és az új törvényekbe is. Nehéz évek következtek, a beleszólásunk sem volt akkora, mint reméltem, lassan-lassan mégis kimozdultunk a holtpontról. Beletanultam én is a politikába, így kell mondanom. Mert ezt is meg kell tanulni, mint bármi mást. A versírást is. Nem véletlenül utalok most vissza a versre, ugyanis az utóbbi években rá kellett jönnöm, hogy az a két és fél évtizednyi politizálás, illetve az a több mint tíz év, amikor egyáltalán nem írtam semmiféle szépirodalmat, nem könyvelhető el hiányként még az irodalmi pályámon sem. Ne lepődj meg, azt hiszem, ez többlet tulajdonképpen. Nagy-nagy többlet. Mert minden bizonnyal írtam volna, remélem, jó verseket, ha nem hagyom abba egy időre, de az én tapasztalatom végül is így lett egyedi. Megismételhetetlen. Nemcsak életrajzi tény ez, hanem ma már másképpen is írok, mint azelőtt. Volt néhány évnyi bizonytalanság bennem, de ma végre úgy érzem, tudok valamit, amit mások nem, és ezt meg kell próbálnom versben is elmondani.

‍
– Nagyon sok negatív sztereotípia él a politikusokkal szemben. „Becsületes politikus” – ez vajon mindig oximoron marad? Fel lehet még építeni ennek a státusnak a megbecsültségét? Vagy olyan „strukturális” problémák adódnak, amelyek mindig be fogják árnyékolni ezt a foglalkozást?

– Tetszik nekem ez a megfogalmazás, hogy „strukturális” problémák. Talán igazad van, és itt van a kutya elásva. Ugyanis a legdemokratikusabb rendszer is tele van erkölcsi buktatókkal a politikusok számára. Akármilyen jó programod van, és akármennyire is hasznára lehetnél a társadalomnak egy ilyen program gyakorlatba ültetésével, ehhez meg kell győznöd a választókat, hogy szavazzanak bizalmat neked. Könnyen juthatsz olyan következtetésre, hogy csak szépet, csak jót kell mondanod, ígérgetned kell fűt-fát, és ha megválasztanak, majd csak lesz valahogy. Mert ha választási kampányban az előttünk álló nehézségekről beszélsz, és azt mondod, hogy holnap sem lesz kolbászból a kerítés, esetleg veszíteni fogsz az ellenfeleiddel szemben, akik viszont megígérik a toronyórát láncostul. Íme, az egyik morális csapda. Már-már strukturális, ahogy te mondod. Szerintem ez felodható, karizmatikus politikusok meggyőzőek tudnak lenni akkor is, ha nem hazudnak. A másik csapdát nehezebb elkerülni, ez szintén az őszinteségről szól, de már a hatalom megszerzése után. Ugyanis a politikai tárgyalások nem mind nyilvánosak, vannak szűkkörű megbeszélések, vagy akár titkos megállapodások is. Olykor még a saját kollégáid sem tudnak mindent, nem beszélve azokról, akik az asztal túloldalán ülnek, és nekik meg végképp nem mondhatod meg, meddig vagy hajlandó elmenni a kompromisszumban. A nyilvánosság kizárása mindig gyanús. Ki tudja, mit művelnek ezek, talán éppen most adnak el minket, gondolhatják a választók. Aki nem őszinte, az más disznóságokra is képes lehet. Talán nem erre gondoltál, amikor azt az oximoront említetted, de én a korrupciót természetesen nem tekintem a politika velejárójának, ugyanis ezt egyszerűen lopásnak nevezik. A lopás az lopás. A politikában éppúgy, mint erdőn, mezőn. Nincs különbség. Akinek valamilyen hatalma van fölöttünk, az vissza is élhet ezzel a hatalommal. Márpedig egy adott pillanatban ki vagyunk szolgáltatva az orvosnak, a rendőrnek, a vámosnak, az idegenvezetőnek, a hegyimentőnek, az iskolaigazgatónak, a szobafestőnek vagy akár a szemetesnek is. A „becsületes politikus” csak annyira oximoron, mint a „becsületes szívgyógyász”, a „becsületes gyóntatópap” vagy a „becsületes autószerelő” szerintem, és ezzel nem a mundér becsületét védem, mert éppenséggel az egész társadalom érdeke, hogy tehetséges emberek ne irtózzanak már eleve a politikától, és ne higgyék, hogy a politika becstelen. Egyébként a politika becsületét elsősorban maguk a politikusok járatják le, amikor egymást sárba rángatják, és aztán csodálkoznak, hogy tetőtől talpig sáros mindenki. Hiába jönnek új emberek a politikába, ha nincsenek szigorú szabályok, és ha a sajtó is nem követeli meg a tisztességes versenyt. A kilencvenes években sokkal nagyobb tekintélye volt például a parlamentnek, mint ma.

‍
– „Kevés hatalom kevéssé korrumpál, sok hatalom nagyon” – tartja a mondás. A belső emberi értékrend, integritás egyáltalán megvédhető-e a hatalom szédületével szemben? Hogyan szivárog el az elhivatottság, a tartás? A „nagyobb jó”-val mennyi kompromisszumot lehet megindokolni? Mire kell ilyenkor fókuszálni?

‍
– Székely János annak idején már-már monomániásan ismételgette nekünk, hogy jó hatalom nincsen. Vagyis a hatalom természeténél fogva rossz. Ezzel abban a rendszerben igazán könnyű volt egyetérteni. Meg aztán ő végzettsége szerint filozófus volt, nagyon jól érvelt, nehéz volt cáfolni. Csak a kiindulópontja volt rossz mégis, azt hiszem, mert két részre osztotta az emberi társadalmat, a kevesekre, akiknek hatalom van a kezükben, és a sokakra, akiknek nincsen. Holott neki magának is volt hatalma versszerkesztőként például. Nem volt nagy ez a hatalom, de azért fiatal költők sorsa függött tőle néha. Az írónak is hatalma van az olvasó fölött. Így is meg lehet közelíteni, hogy akinek valamilyen hatalma van fölöttem, közvetve vagy közvetlenül, az már eleve erkölcstelen, hiszen korlátozza a szabadságomat. Így épül fel egy család, így működik egy intézmény, ilyen egy állam. Azt tudom válaszolni a kérdésedre, hogy a hatalom csábításával szemben sokat számít a jellem, de annak a tudata is, hogy lehetsz a világ politikai zsenije, akkor sem maradsz örökre hatalmon. Néha kormánykoalíciós vitákon is próbáltam azzal érvelni, hogy csak olyan rendeleteket fogadjunk el, amelyeket ellenzékben is el tudnánk viselni. Szépen hangzik, de az a helyzet, hogy ez nem morális kérdés, nem a belátáson vagy a bölcsességen múlik. Pontos szabályok kellenek. Hiszen egy idő után tetszeni kezdenek a privilégiumok, és könnyen elhiszed, hogy te erre születtél. Gondolj bele, egy időben nekem testőreim voltak, vittek˗hoztak, elém tettek mindent. Csábító lehet az ilyesmi, és éppen ezért nem elég a tízparancsolatra hagyatkozni. Ellenőrzés kell. A sajtónak, az igazságszolgáltatásnak, az egész társadalomnak ellenőriznie kell a politikát. Ahol nem korlátozzák a hatalmat, ott előbb-utóbb veszélybe kerül a demokrácia. Ha szétnézel a környező országokban, jól látszik, hogy a hatalom megtartásáért mindenütt manipulálják a kormányok a közvéleményt, riogatják az embereket hol a migránsokkal, hol a járvánnyal, és próbálnak minden módon hatalmon maradni, megkerülik a törvényeket, az alkotmányt is, ha kell. Még Amerikában is megroskadt a demokrácia újabban. Pedig mennyit lehetne tanulni tőlük. Az a szabály is onnan származik, hogy valaki nem lehet két mandátumnál tovább elnök, és ez nem azért van, hogy a következő elnök mindenképpen jobb lesz, hanem azért, hogy senki ne betonozhassa be a hatalmát. A kilencvenes években az oroszok is átvették ezt a rendet, aztán addig tették-vették, amíg megváltoztatták. Én viszont a két mandátumos szabályt más fontos állami tisztségekre is kiterjeszteném. Amit pedig a kompromisszumról kérdezel, arra nyilván Voltaire parabolája tetszetősen válaszol, „kis rosszat nagy jóért”, én mégsem hiszek benne. A háborúk logikája ez, tíz katonát hátrahagyni vagy előreküldeni a biztos halálba, hogy közben a másik száz életét megmenthesd. Ez nem kompromisszum, nem is lehet tiszta lelkiismerettel végigcsinálni. Nincs jogunk eldönteni, hogy egy élet kevesebbet ér, mint tíz. A politikai kompromisszum ennél egyszerűbb, említettem már. Ott többnyire azt kell felmérned, hogy amennyiben ma kevesebbel beéred, mert úgysem kaphatsz többet, közben ne mondj le arról sem, amit esetleg holnap megszerezhetsz. Ez sem egyszerű, sokszor rettenetesen nehéz dönteni, de mégsem háborús dilemma.

‍
– Hogyan viszonyul a benned levő politikus az íróhoz? És mit súg (súgott) az író a politikusnak, amikor reggel a tükör előtt borotválkozol?

– Katonákkal példálóztam az imént, hadd folytassam ezzel, de kicsit másképpen. Én még természetesen voltam katona, bár csak hat hónapig az egyetem elvégzése után, és tapasztalhattam, hogy az egyenruha megváltoztat minket. Nem a jellemünket, hanem a viselkedésünket. Ha eltávozáson voltam, és egyenruhában végigmentem az utcán vagy beléptem egy üzletbe, egy fegyveres testület képviselője voltam, nem csupán önmagam. Bár a román hadsereggel mi nem igazán tudtunk azonosulni, az egyenruha mégis valamiféle biztonságérzetet adott. Nos, valami hasonlót éreztem a politikában is, de ezúttal ellenérzések nélkül, hogy a magyar választókat képviselem, az ő láthatatlan egyenruhájuk van rajtam, és a nevükben cselekszem. Közös érdekek, közös víziók, közös vélemények határozták meg minden lépésemet. Ehhez kellett hozzáadnom a magam tudását és tehetségét. Időnként, mi tagadás, csak felébredt bennem az író, és fel-feltettem magamnak a kérdést, hogy mit is keresek én a politikában. Sokat segített nekem ez az önkontroll, azt hiszem. Visszatartott a demagógiától. Egy-egy tanácskozásra szívesen írtam irodalmi igényű elemzést, néha éjszakába nyúlóan bütyköltem rajta. Ami a tükröt illeti: ma is tudom, hogyan kell megkötni a nyakkendőt, de már ritkán van rá szükségem. Egyébként mindent összevetve, jól vagyunk, én is, a tükörképem is.

‍
– Tarthatod magad Petőfi Sándor utódjának? Hogyan fogalmazza át egy XXI. századi politikus-író maga számára a „szabadság és szerelem” krédóját?

– Kamaszként vágytam én is ilyesmire. Ma már idegen tőlem a forradalmi pátosz. Petőfire elsősorban költőként gondolok. Nagyon nagy tehetségű költőként. Szabadság, szerelem? Hát persze, ez érvényes ma is. De mindig eszembe jut, hogy még az olyan zseniális költőnél is, mint Petőfi, micsoda képtelen képeket hoz elő a forradalmi lendület: „Egyik kezemben édes szendergőm / Szelíden hullámzó kebele, / Másik kezemben imakönyvem: a / Szabadságháborúk története!” Elég nehéz elképzelni egyszerre a kettőt.

‍
– Az értelmiségi felelőssége vagy árulása? Hogyan viszonyulsz ehhez a problémacsomaghoz?

– Úgy érted, hogy Babits Mihály vagy Julien Benda? Szerintem kiegészítik egymást. Mert hát mi például a kommunizmusban állandóan azzal küszködtünk, hogy szolgálatra akartak kényszeríteni minket. Gyűlöltük ezt a kényszert, lázadtunk ellene. Ha ma körülnézek, megint azt kell látnom, hogy számos értelmiségi hajlandó beállni udvari költőnek vagy írónak, és hajlandó szolgálni. Ez elkeserítő, viszont tényleg nem az elefántcsonttorony a megoldás, hanem a véleményünk vállalása. Az az igazság, hogy talán még Babits is túl sokat mentegetőzik, amikor a felelősségről beszél, mintha az értelmiségi státushoz nem tartozna szervesen hozzá a véleménymondás. Ez az egész jóval egyszerűbb. Az igazi árulás a hallgatás. Nem a dicséret elhallgatása, hanem a bírálaté. Egyébként az értelmiségi sem külön emberfajta, csak esetleg tud valamit, amit mások nem, és ezt a tudást használnia kell.

‍
– Egy politikus elme, úgy képzelem, nemcsak ítélkezik, hanem folyamatosan a lehetőségeket is mérlegeli. Hogy látod, milyen állapotban találjuk az erdélyi magyarságot 2021-ben? Túl lehet-e látni ebben a kérdésben a napi politikai csatározások tétjein, a zsurnalizmusok elsietett konklúzióin?

‍
– Arról vitáztunk évtizedeken át, hogy milyen célokat kell követnünk, és milyen eszközökre van ehhez szükségünk. Én magam is több kötetnyi tanulmányt, esszét, publicisztikát írtam erről. Folyamatosan újragondoltuk, hogy mit kell tennünk, és ez a vita sokat segített. Ma nem látom ezeket a vitákat, és a politikusoktól is legfeljebb pragmatikus, rövidtávú helyzetelemzéseket kapunk. Mintha másokra bíztuk volna a jövőnket. Ki Budapestről várja a fehér lovon érkező megmentőt, ki Brüsszelből, ki Washingtonból, pedig még mindig elegen vagyunk ahhoz, hogy önálló életet éljünk. Megomlott az erdélyi magyarság az utóbbi években, és az értelmiségiek nagy része is kerüli a konfrontációt. Ma még nyitott a jövőnk, de úgy érzem, nem sokáig. Lassan jobban fogja érdekelni az erdélyi magyarokat, hogy mi van a magyarországi politikában. És a szavazási kedv is ehhez igazodik majd. Itt élünk, arrafelé figyelünk. Aztán már egyre többen ott fognak élni is, és legfeljebb látgatóba jönnek haza. Ezt mind nem vitatjuk meg. Sem az önállóság kérdését, sem a nemzeti integráció útjait-módjait, sem a saját magyar oktatásunk vagy kultúránk minőségét. Hajdanában egész Erdély arra figyelt, ki győz, ki veszít egy-egy RMDSZ-tanácskozáson. Hol van ez már? Igen, taktikában talán jók vagyunk, stratégiánk viszont fogyatkozóban. Ez pedig visszahat az egész erdélyi magyarság állapotára. Végigvitattuk egykor, hogy úgy van igazán esélyünk, ha Romániában mi állunk az élére a modernizációnak, a nyugatosodásnak. Most meg mi történik? Szidjuk a romlott Nyugatot, mint valamikor az ötvenes években. Szűkebb pátriánkban, a Székelyföldön dúl az oltásellenesség, és hamarosan ismét pókhálóval kezeljük a sebeket is, nem antibiotikummal. Fel kellene ébredni.

‍
– Hát az erdélyi irodalmat? A megjelenő könyvek, alkotók, folyóiratok, intézmények, rendezvények milyen működést jeleznek számodra? Egyáltalán, milyen értelemben van szükség az „erdélyi” jelzőre, ha kultúráról beszélünk tájainkon?

– Vannak színházaink, könyvkiadóink, folyóirataink. Kialakult ezeknek a támogatási rendszere is, és meg kell mondanom, sok sikertörténetet hozhatnék fel most. Azt például, hogy több folyóiratunkat az önkormányzatok tartják el, még a kilencvenes években alakítottuk ki, Romániában teljesen előzménytelenül. Ezért is tartom annyira felháborítónak, ami Nagyváradon történik a lapokkal, a kulturális intézményekkel. De ott is van a rosszban valami jó, ugyanis a lefokozott Várad helyett pillanatok alatt hozták létre a nagyváradi magyar írók az Újváradot, és azt kell mondanom, hogy nem gyengébb, hanem erősebb lett, mint az elődje. Van tartalék az alkotó értelmiségiekben, működnek az irodalmi intézmények, és ahogy mi rendszeresen közlünk magyarországi folyóiratokban, a magyarországi írók is szívesen adnak kéziratot az ittenieknek, ahogy látom. Megkapaszkodtak az új lapok is, a szatmári Sugárút például. Amit viszont máig nem sikerült elérni, hogy ne csak az állam, az önkormányzatok, a magyarországi alapítványok vagy a Communitas támogassa ezeket az intézményeket, hanem legyen magánmecenatúra is. Tudnék mondani egy-két kivételt, de ez nem elég. Az irodalmi élet egyébként nagyon jól szemlélteti, hogy miképpen kell nekünk az önállóságot elképzelni: nem fából vaskarika egyidejűleg egységes magyar irodalomban gondolkozni, és közben építeni az önálló erdélyi irodalmi intézményrendszert is. Ezt Kós Károlyék, Bánffy Miklósék már végiggondolták annak idején. Erdély mindig soknyelvű volt, több vallás, több kultúra, több hagyomány élt itt egymás mellett, és volt egy folyamatos kölcsönhatás. Ettől még a magyar írók itt is magyar irodalmat írnak, sőt, az állandó veszélyérzet miatt a nyelvi-nemzeti identitás kérdése sokkal nagyobb súlyt kap az itteni művekben. Az erdélyiség számomra Erdély vállalását jelenti, minden hátrányával és előnyével.

‍
– Mennyire követed a mai trendeket a lírában? Poszthumanizmus, metamodernizmus – egyáltalán az „izmusok” még lázba tudnak hozni?

– Valljuk be, a magyar irodalom konzervatív. Különösen a költészet. Nem ideológiai értelemben, hanem szemléletében és formájában. Akár magamról is beszélhetnék, hiszen az én megújulásom valamikor a nyolcvanas években tulajdonképpen visszatérés volt egy réges-régi formához, a szonetthez. Más kérdés, hogy a szonett szerintem a legmodernebb forma is ugyanakkor, dráma tizennégy sorba sűrítve, sokat lehetne beszélni erről. Tény viszont, hogy az igazán avantgárd költőket, például Kassákot ma sem tartjuk annyira számon, mint kellene. Pedig rendkívül izgalmasak a versei. Nálam egyébként nemcsak az írás maradt el egy időre, hanem az olvasás is, illetve politikatörténetet, történelmet, memoárt, dokumentumot olvastam többet. Most már kezdek ismét napirenden lenni azzal, amit a fiatalok csinálnak. Az izmusok mulandóak persze, de úgy látom, mindenképpen érik egy váltás. Talán egy radikális fordulat is, kitörés abból a szóhasználatában nyers, ám egyébként óvatos, preciőz, érzelgős lírából, amely az utóbbi időben eluralkodott a magyar irodalomban. Ez mindig így van, a tizenkilencedik században Arany Jánosék után jöttek Reviczky Gyuláék, aztán egyszerre csak berobbant a huszadik század, Ady Endre és a többiek. Most egy kicsit egy ilyen Reviczky-féle átmeneti korban vagyunk, sok-sok fiatal tehetséggel, akik máris keresik a kitörési lehetőséget, és úgy sejtem, meg is fogják találni.

‍
– Ha egy ihlető szöveget szeretnél olvasni, mit veszel a kezedbe? – Verset bármilyen mennyiségben, régieket és újakat is, sőt, bármennyire is furcsa, sok kritikát a lapokban. Tanulok még ma is. De ha ihletről van szó, legszívesebben csak figyelem, hogy mi van körülöttem. Fák, madarak, emberek. Az emlékezés is ihletet ad. Ha sok-sok évtized múltán megmaradt bennem egy látvány, egy mondat, egy történet a gyermekkorból, az biztosan fontos, próbálom megfejteni, hogy miért.

‍
– Hogyan értékeled a közéleti költészet újbóli megerősödését, főleg a fiatalok részéről érkező társadalmi aktivizmust?

– Erre utaltam az imént, amikor a fiatal költőkről beszéltem. Hogy van most egyfajta magánlíra, sok kiváló szöveggel, de mintha váltás készülne. Közéleti líra azért igazság szerint mindig volt, hol elhalkult, hol felerősödött, gondolj arra a nagy vitára néhány évvel ezelőtt. Pontosan fogalmaztál, én is úgy érzem, hogy most megint valamiféle társadalmi aktivizmusról van szó. Szinte egyik napról a másikra jelent meg, olyan témákkal, amelyeket azelőtt nem tartottunk versbe valónak, mint például a környezetszennyezés. A slam poetry is kedvez a váltásnak. Nem tudom, merre megy ez tovább, de rendkívül érdekes, hogy egyáltalán van ilyen. Apropó beleszólás, apropó felelősség, ez is erről szól, és attól függetlenül, hogy mi lesz belőle, én örülök neki.

‍
– Mit gondolsz, miben áll egy Markó-vers erőssége? Te mit vársz magadtól, mikor van benned kész egy alkotás?

– Hát ehhez talán azt kellene legelőször tisztázni, hogy az ezelőtt negyven-ötven évvel írt Markó-versnek van-e köze ahhoz, amit az idén írtam. Szerintem nyilván van, de kérdés, hogy ezt mások hogyan látják. Úgy vélem, hogy pontos verseket írtam mindig, vagyis sikerült azt mondanom, amit akartam, és ez nem is olyan könnyű, hiszen egykettőre elragadják a költőt a szavak, hogyha nem vigyáz. Másrészt mindig volt a verseimben valamiféle harag, azt hiszem. Hogy mire haragudtam? Szerepek, hazugságok, képmutatás, megalkuvás. De mi a verseim erőssége, kérded. Nem biztos, hogy ezt tőlem kell kérdezni. Talán a forma- és arányérzék. Vagy esetleg az, hogy menet közben valahol megváltozik az értelmük, mintha máshonnan közelítené meg az ember ugyanazt a tárgyat. Ez is a célom mindig. Megmutatni egy másik perspektívát, hogy másképpen is lehet nézni azt, amit naponta látunk vagy érzünk. Számomra ez a legizgalmasabb kihívás. Mindenben ott van a vers, csak észre kell venni, ami persze nem olyan egyszerű. Általában lejegyzem az ötleteimet, ez sokszor nem több, mint egy metafora. Aztán ott hevernek ezek az ötletek, néha a kezembe veszem a feljegyzéseimet, forgatom ide-oda, és egy idő után úgy érzem, most már érdemes kibontani valamelyiket. A mai Markó-versnek éppen ez az egyik jellegzetessége, hogy benne van a megírásának a története is, meg-megállok, kommentálom a leírtakat, jelzem az alternatívákat, aztán megyek tovább, amíg a végén esetleg más megvilágításba kerül minden, az életünk, a küzdelmünk, a szerelmünk, a halálunk. Ezekben a versekben benne van egy belső vagy külső történés, és ugyanakkor a történet megírásának a folyamata is érzékelhető. Keresem a történet értelmét, és ennek a sikerével vagy kudarcával végződik a vers. Nem folytatom, mert lehetünk látszólag poeta doctusok, valójában mégis hályogkovácsok vagyunk, amikor írunk, és talán jobb, ha saját módszereinkről sem tudunk mindent. Az írás valamiféle szédület is, nem csupán mérnöki tudás. A lényeg az, hogy verset csak akkor írok, ha érzem, hapax legomenon, vagyis első olvasat lesz belőle. Nehezen vetem papírra az első mondatot, és csakis akkor, ha már nagyjából tudom, mi lesz belőle. Utána viszont már szinte egy szuszra írom végig.

‍
– Folyamatosan írsz, alkotsz, hozzászólsz a jelen közéleti kérdéseihez. Nem szokott megkísérteni az érzés, hogy már mindent kiírtál magadból?  

– Sohasem írhatunk ki mindent magunkból, hiszen mi is változunk. Akár ugyanazt a témát is újra előveheti az ember, mert minden azon múlik, hogy honnan közelítünk meg valamit. Mindenkinek van olyan élménye, hogy egy épületbe nem azon a bejáraton lépett be, mint azelőtt sokszor, és egyszerre csak minden más, minden meglepő. Ilyenkor azt is nehezen ismerjük fel, amivel naponta találkoztunk. Egy városba, egy faluba, egy kertbe is érkezhetünk máshonnan, és hirtelen megváltozik minden. De ugyanaz a helyzet a szerelemmel vagy szeretettel is. Szóval, úgy érzem, egyáltalán nem fogyott ki még belőlem a vers. Persze nem tudhatom, holnap mi lesz. Bevallom, a közéleti publicisztikával van ilyen gondom az utóbbi időben, mintha rögeszmésen ismételném, amit már elmondtam régebben valamilyen formában.  Próbálok vigyázni erre, de az az igazság, hogy a politikai intelmekből előbb-utóbb tényleg kifogy az ember. Viszont amiről a költő beszél, a lét vagy nemlét dilemmája mindig velünk marad.

‍
– Honnan véled ma megszólíthatónak az irodalmi hagyományt? Egyetértesz-e azzal a meglátással, hogy, főleg az oktatásban, a nemzeti irodalom tétjei mögött még mindig túlságosan háttérbe van szorítva az irodalom általános egzisztenciális töltete?

– Egyetértek, persze, és azt is látom, hogy nem arrafelé megy az irodalomoktatás állítólagos reformja, amerre kellene. Nálunk a huszadik században mindig a hivatalos ideológia eszközévé próbálták tenni az irodalomtörténetet. Így emeltek piedesztálra másodrangú költőket vagy írókat is. Ez történt a két világháború között, majd ellenkező előjellel a kommunizmusban. 1989 után úgy nézett ki, végre irodalmat fognak tanítani a magyarórákon, semmi mást. Igaz, vannak jó és rossz kényszerek. Valószínűleg tudod, én is írtam magyar irodalom tankönyvet valamikor 1981-ben, és nagy győzelmemnek tartottam, hogy például Illyés Gyulát vagy Weöres Sándort be tudtam vetetni a tantervbe. Különösen Illyést nem szerette a román hatalom, nacionalistának tartották, de végül a tankönyvkiadónál is mellém álltak a magyar szerkesztők. Ilyen is volt. Egyébként az irodalomoktatással akkor tényleg sok mindent pótolni kellett Erdélyben, többek közt az iskolákban gyakorlatilag nem létező magyar történelmet is. Az én tankönyvemet aztán három év múlva visszavonták, mert mégis ki akarták venni belőle Illyést, és nem egyeztem bele. 1990 után újra kinyomták, és néhány évig abból tanítottak. Van hát tapasztalatom az irodalomoktatás buktatóiról tájainkon. Viszont az a véleményem, hogy a kronológiára továbbra is szükség van a magyartanításban, hiszen Petőfi Sándor megértéséhez kell Vörösmarty Mihály, József Attilához kell Ady Endre vagy Kosztolányi Dezső. Mint ahogy kell a társadalmi környezet ismerete is. Számomra a magyar irodalom élő egész, és talán nem is mindig szerzőket, hanem műveket kellene tanítani. Órákon át tudnék foglalkozni például annak az okával és céljával, hogy Kazinczy Ferenc évekig dolgozott az első magyar szonetten. Ez egy gyönyörű történet, és a végeredmény is megérne sok-sok beszélgetést. Mi valamivel jobban állunk itt Erdélyben, de ami az utóbbi időben Magyarországon a nemzeti alaptantervvel történik, az tragikomikus. A történelem ismétlődik úgymond, ismét ideológiai szempontok szerint kellene tanítani. Persze, mondjuk, Wass Albertet nemcsak az életrajza miatt nem szabadna így megemelni, hanem azért sem, mert vannak olvasmányos művei, de alapjában véve másodrangú író. Ettől függetlenül az irodalomtörténetet időről időre valóban nem árt újragondolni. Említettem Kazinczyt. De a két Kisfaludyról mit tudunk? Ki olvas Tompa Mihályt? És Kemény Zsigmondot? Nem folytatom. Számomra az egyik legmodernebb történet mellesleg az Odüsszeia. Minden mai dilemmánk benne van.

‍
– „Szép élet” – Michel Foucault szerint ez volt a görög korszak társadalmi ideálja. Amibe az is beletartozott, hogy úgy kell élni, hogy mások pozitív módon őrizzenek meg emlékezetükben. A te számodra mit tartalmaz a „szép élet” gondolata?

– Nagyobbacska kamaszként, emlékszem, azt kérdezte tőlem valaki, hogyan akarok élni, és azt feleltem: szépen. Akkor még nyilván nem görög sugallatra, bár már összeolvastam mindenfélét. Később aztán szinte szégyelltem ezt, hiába tudtam, hogy Keats szerint, ami igaz, az szép is. Inkább a tisztesség, az eredményesség, a hasznosság, a maradandóság lett volna a célom. Ki tudja, igazam volt-e. De akár a szépségről, akár a hasznosságról beszélünk, valójában ugyanarra törekszünk, hogy az életünk több legyen, mint mi magunk. Legyen valamilyen kisugárzása időben és térben. Igen, én is ezt szeretném.

‍
– Annyi szereplés, megnyilatkozás után, maradt benned valami, amire azt lehetne mondani: „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”? Itt az alkalom megszólalni.

– Természetesen van, amit nem mondhattam el. Négyszemközti tárgyalásokról nem nagyon kerül nyilvánosságra semmi lényeges, pedig számos megállapodás így születik, és csak utána lesz belőle kollektív döntés. Anekdotázhatnék is sokat, hogy milyen egy levélbomba, mert azt is kaptam a kilencvenes években, mesélhetnék politikusokról, kollégákról és ellenfelekről, akik közelről egészen másként mutatkoznak, mint a nyilvánosság előtt. Ez egyébként az írókkal is így van. Egyiket-másikat jobb a műveiből ismerni, nem személyesen. Az ember gyarlóbb, mint a mű, az irodalomban is, a politikában is. Forgatok is a fejemben valami olyan memoárt, amelyben bántó szándék nélkül, de megpróbálnék őszinte portrét rajzolni azokról, akiket ismertem. Amiről nem nagyon beszéltem, hogy mégis van egy nagy különbség az életemben az irodalom és a politika között. Én az irodalmat nagyon szeretem, verset, prózát, esszét, kritikát, mindent. Szeretek írni. Szeretek olvasni. Izgat egy-egy remekmű struktúrája, szenvedéllyel tudok elmerülni benne. A politikában sok mindent nem szerettem. Fárasztott a protokoll, a ceremóniák, néha nevetségesnek éreztem az egészet. Mégsem ellentmondás, hogy szívvel-lélekkel csináltam. Ugyanis nem a politikát szerettem, nem a szálak húzogatását, nem a patikamérleget, amelyen az ember kiméri a nyilatkozatait, hanem az eredményt. Hogy tudtam valamennyit, egyesek szerint keveset, mások szerint többet, változtatni a körülményeinken. Hogy valamivel mégis jobb lett a helyzetünk, többek közt az erdélyi magyar kultúráé. De ne legyek képmutató, a vitákat is szerettem. Érvekkel sarokba szorítani az ellenfelet. Meg aztán az irodalomhoz hasonlóan abban is van elégtétel, amikor megfogalmazol például egy törvényszöveget, és pontosan ki tudod számítani, hogyan fogja ezt értelmezni később a törvényalkalmazó. Ez is nyelvi kérdés, és empátia is kell hozzá. Számomra a versírás is valami ilyesmi. A politikában a nagy veszély, hogy egy idő után csaknem minden lépésed nyilvános, csupa szerep leszel, és eltűnik az igazi éned. Talán ezért is hagytam abba. Meg azért természetesen, mert úgy éreztem, lezárult az erdélyi magyar politika hőskorszaka, és nincs már szükség rám, megy minden a maga útján. Utólag belátom, ezzel talán csak magamat nyugtatgattam.

‍
– És te, aki számtalan szoborállítás körül szorgoskodtál, hová állíttatnál egy Markó Béla-szobrot? Milyen érzések kerülgetnek, ha arra gondolsz, magadat egy szoborba öntve kell szemlélned?

– A mi tájainkon a szobrok keveset élnek. Néha kevesebbet, mint az emberek. Megtörténhet, hogy akár egy vers is „ércnél maradandóbb”, ahogy azt egy régi költő mondta. Meg aztán még a verset sem az utókornak írjuk, hanem a kortársainknak. Állítólag megkérdezték Szókratészt annak idején, hogy miért nincsen még szobra Athénban. Azt válaszolta: „Azért, mert még mindig jobb, ha azt kérdezik, miért nincs szobrom, mint azt, hogy miért van.” Hát az ilyesmikért olvasom a régi görögöket.

‍

‍Markó Béla 1951. szeptember 8-án született Kézdivásárhelyen. A középiskolát szülővárosában végezte, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán magyar–francia szakon tanult. 1976–1989 között Marosvásárhelyen az Igaz Szó irodalmi folyóirat szerkesztője, majd 1989-től 2005-ig a Látó irodalmi folyóirat főszerkesztője. 1993-tól 2011-ig az RMDSZ elnöke, 2004 és 2007, illetve 2009 és 2012 között a román kormány miniszterelnök-helyettese. Több mint félszáz verses-, esszé-, publicisztikakötet szerzője, verseit angol, francia és román nyelven is kiadták. Munkásságát számos rangos díjjal ismerték el. Legutóbbi verseskötete: A haza milyen? Kalligram, 2021.