Bársonyszív

Forró Ágnes: Angyal szállt le
Már az első találkozásukkor feltűnt neki, amit nem lehetett nem észrevenni, hogy a pár hetes kiskutya fehér, barnával spriccelt hátán, a bársonyos szőrön, egy szív alakot formázó, csokoládészínű folt van.
Érdekesnek, egyben kedvesnek találta, és mivel úgy tűnt, a kis állat is ragaszkodik hozzá, döntött: nem nézegeti tovább a virgoncan ugráló többi kutyakölyköt, a „foltosat” veszi meg, azt viszi haza.
Otthon is kedvtelve nézegette, büszke volt rá, gyönyörködött a kutyájában, és az sem volt mindegy, hogy ezt mások is megtették.
Ajnározták, simogatták, becézgették, sőt, egy alkalommal az utcán sétáltak, amikor az elegáns autó visszafordult az úton, megállt mellettük, s a sofőr kiszólt az ablakon: olyan szép ez a kis jószág, hogy muszáj volt közelebbről is megnéznem.
Elvoltak.
A gondok akkor kezdődtek, amikor a kutyus „kamaszodni” kezdett. Testiekben is jócskán gyarapodott, sokat és gyorsan nőtt, s amikor sétálni mentek, már alig tudta a pórázt tartani, annyira húzta, olyan erővel rángatta.
Ismerős ismerősétől kapta az ötletet, na meg az oktató elérhetőségét, és egy gyors elhatározással három hétre beadta – a még mindig kölyök – kutyáját egy „bentlakásos ebneveldébe”.
Érkezésük után, a szakember azonnal megjegyezte: jaj, de szép kis állat vagy! És ez a jópofa bársony szív a hátadon! Na, ne félj, „nem fog fájni”, de egy kicsit megnevelünk, hogy ne húzz olyan erősen, és persze ne is ugrálj annyira, mint most.
Eltelt egy hét, azután a másodikba is beléptek, és ő – előérzete szerint – kevés hírt kapott a kutyája felől. Pedig két-három naponta rákérdezett az oktatóra: hogy van a kutya? Eszik, megszokta az idegen környezetet? Nem sír a gazdája után?
Általában röviden és tág időközökkel, de megnyugtatták. A kutyával nincs semmi baj, jól van. ***
Az oktató hölgy valóban elbírt a kutyával. Jól is bánt vele, már amennyire lehet egy neveletlen kis jószággal, akit móresre kell tanítani, hogy a rossz szokásaival felhagyjon. Megkedvelte, ami abból is eredhetett, hogy még nem volt a keze alatt ilyen „fess” kis állat, bársony szívvel a hátán…
Ezért is sokkolta a dolog, amikor, egy erdőközeli sétájuk alkalmával, az égen feltűnt egy katonai helikopter, őrült zajjal, szinte a fejük fölött berregett és csattogott, amitől a kutya előbb leblokkolt, majd ijedtében elkezdett rohanni az erdő felé.
Ilyen még sohasem fordult elő, hogy hiába kiabált utána, a kutya – az erős gépi zaj miatt – nem hallotta a hangját, és nemhogy nem állt meg, meg se fordult, s mint a puskalövés, vágódott be az erdő fái közé.
A helikopter „üldözte” a kutyát, egészen az erdőig felette szállt, majd amikor az állat eltűnt a sűrű bokrok között, a helikopter is felgyorsult, és egy szempillantás alatt elnyelte a levegőég.
Az oktató, miután látta eltűnni a kutyát, maga is szaladni kezdett a jó fél kilométerre lévő erdő irányába. Továbbra is szólongatta, nevén nevezte, hívta a kis jószágot, miközben csörtetve haladt előre a bokrok, fák kusza szövevényes sűrűjében, taposva az erdő göröngyös, gazos földjét, kezével tépdesve az útját álló bozótot.
Vagy jó órán át kereste, kutatta a kutyát, de amint elhalt a gépmadár égből alászálló zaja, az erdőben minden nesz elült, csupán a madarak időnkénti csiripelése, csattogása, cserregése hallatszott. Csaholás, ugatás, válaszul a hívására, semmi.
Kétségbeesésében felhívta néhány ismerősét, barátját, jönnének oda, és segítenék keresni a rábízott kölyökkutyát.
Éjszakába nyúlóan, és még másnap is keresték, de nem találták meg… ***
Lassan bealkonyult.
Az erdőben rekedt kiskutya fejében ezer gondolat fordult meg, de visszatérően csak ezek a kérdések: hol vagyok, és miért nincs itt Gazdi? Vagy a Copfos, aki mindig parancsolgat? Mi ez a sötétség, ami idekint ért? Ki fog enni adni? Hol a fekhelyem? Miért nincs itt senki?! Mi mozog a bokorban, és ki ijesztget ezzel a cserregő hanggal?
Az esztelen rohanás az erdő közepébe vitte, ahol azelőtt még sohasem járt. Ismeretlen volt minden bokor, fa, és az állati hangok is megrémisztették. Eleinte orrát a száraz, gazos fűbe nyomva, szimatolva haladt előre, jobbra, balra szaladgált, majd amikor elfáradt, lehasalt egy bokor alá, hogy kilihegje magát. Máskor, ilyenkor – korábban Gazdi, utóbbi időben a Copfos – mindig megitatták, de most a szokásosnál is szomjasabbnak érezte magát.
Ugyan nem bántotta senki, de a leszálló est és a sötétség nemhogy megnyugtatták volna, csak még jobban megijesztették.
Nem tudta, hogy „elveszett”, de érezte, hogy oltalom nélkül maradt, és szívszorító érzés volt számára az emberi közelség hiánya.
Máskor, nyugodt körülmények között, de még a tévé zaja mellett is, azonnal el tudott aludni, most azonban nehezen szállt álom a szemére. Valahogy azért elszenderült…
Nem kipihenten, inkább valami erős, csörtető zajra ébredt. Ijedten talpra szökött, de végül semmi baja nem esett, csupán a nesz irányában látott elsuhanni egy nagy, barna testet.
Csak lassan világosodott, az erdő sűrű lombú fái felfogták a kelő nap fényét.
Élelem után kellett néznie. Ahogy bóklászott a sűrű, gazos avarban, keskeny földútra tévedt. Az ösvény mellett nagyobb tócsát talált, melynek sáros vizével a szomját oltotta.
Tovább szaglászott, amikor az egyik bokor tövéből furcsa zajt hallott. Odacsapott a mancsával, majd az orrát is odanyomta. Egy furcsa, síkos, csúszós bőrű jószágot szorított a földre, és addig ott tartotta, amíg az már nem mozgott. Akkor elkezdte enni.
Nem volt igazán jóízű, nem olyan, mint amit otthon szokott kapni, de megjárta. Legalább volt valami a gyomrában.
Amikor magasabbra emelkedett a nap, és melegedett a levegő, abbahagyta a céltalan járkálást. Leheveredett egy bokor alá, és elszundított.
Arra ébredt, hogy egy kíváncsi madár szállt a bokorra. Ott ugrált jó darabig, mintha csak az ismeretlen rendeltetésű, hevenyészve összetákolt ágcsomó miatt tenné, más dolga nem akadna, s nem is akarna tovább repülni.
Egy darabig figyelte, de amikor az éhség erőt vett rajta, elindult portyázni.
Most egy kicsit már bűzölgő, megrágott madártetemre bukkant. Megette. Valamit muszáj volt ennie, nem volt szokva az éhezéshez.
Az éjszakát egy nagyobb sziklatömb takarásában töltötte. Szerencsére, nem volt hideg, sőt, a kissé lehűlt levegő miatt, még a szomjúságot sem érezte annyira.
A következő nap céltudatosan indult élelmet keresni. Már nagyon éhes volt. Ahogy jobbra-balra ténfergett, orrát le-lenyomva a kócos avarba, hirtelen megint a már ismerős, csörtető zajt hallotta, és ismét látta a nagy, barna testet, ami hol eltűnve, hol újra felbukkanva a bokrok között cikázott el, nem is olyan messze tőle.
Feléledt benne a vadászösztön, és nagy ugrásokkal a nyomába eredt. Sokáig futottak, ide-oda szökellve, mígnem egyszer csak véget ért az erdő, és kijutottak egy sík területre, ahol nem nőttek fák, viszont leveles-száras magas növények álltak rendezett sorokban, amerre csak a szem ellátott, sőt még azon túl is.
Ekkor már látta azt is, milyen állatot követett, mit vett üldözőbe. Nem ismerte, ilyennel még sohasem találkozott, de érezte, hogy nem fajtájabeli, és élelemnek tűnt. Már ha utoléri, és le tudja gyűrni.
Az üldözött állat váratlanul megtorpant, a levegőbe szagolt, mintha veszélyt szimatolt volna, amit ő is egyből megérzett, de ki akarta használni az alkalmat, az állat megtorpanását, és ráugrott. Ekkor hirtelen éles fájdalmat érzett a véknyában, mintha megégették volna, és lehengeredett az éppen megragadott vadról.
Aztán a teste további részében is megégették, egyidejűleg éles csattanásokat, robbanásokat hallott. Elsötétült előtte minden… ***
A rapsic lassan odaballagott az elejtett őzhöz és a kutyához. Az őz, bár csak söréttel lőtt rá, elpusztult, azonban a kutya még élt. A lövedék láthatóan nem okozott komoly sérülést, inkább csak megsebezte az állatot.
Ahogy lábával odébb görgette a lihegő, a sokktól és sérüléstől magatehetetlen állatot, feltűnt neki a kutya természetes szépsége. A tökéletes arányú, izmos test, s nem utolsósorban hátán a bársonybarna, szív alakú folt.
Döntött, megtartja. Végül is, dupla „találat.” Az őzre már volt „vevője”, a maszek hentes, akinek megrendelésre nemegyszer vitt már lőtt vadat, a kutyát meg majd orvos barátja rendbe hozza. Aztán, ha az állat felépült, „megregulázza” egy kicsit. Jó segítője lehet még a jövőbeni portyákon… ***
A kutya gazdája eleinte sokat kesergett, siratta a kis jószágot, ami nem érte meg nála a felnőttkort.
Persze hibáztathatta volna a copfos kutyaoktató hölgyet, akire rábízta az ebet, de ő is tudta: a német vizslák nagy „szökdösők”, ráadásul az övét megijesztette a félelmetesen robajló géphang, s kivédhetetlen volt, amikor a helikopter bekergette az állatot az erdőbe.
Meg is hirdette, kerestette, a megtalálónak jutalmat ígért, de a kutya soha többé nem bukkant fel, nem látta senki… ***
A hónapokat évek követték, s a múló idő úgy testiekben, mint lelkiekben, megedzette a valamikori kölyökkutyát. Már nem szűkölt ok nélkül, nem jutott eszébe unos-untalan a kedves hang, a filigrán női alak, a Gazdi.
De azért néha elmerengve nézett a távolba, s olyankor alig hallotta meg új gazdája hívó szavát. Még a tányérhoz se szaladt azonnal. Valami furcsa, régről ismert érzés kerítette hatalmába. Egy jó érzés, ami elhalványult ugyan, de a hiánya még mindig fájt… ***
A rapsicból családapa lett, gyereke született, volt már rendes állása, s a neje kifejezett kívánságára felhagyott az orvvadászattal. Nehogy már tetten érjék, s szégyent hozzon a családra!
Úgy négy évvel a kutya megtalálása után, a család vendégségbe készült. Egy régi ismerős, a férj fiatalkori barátja hívta meg őket az otthonába. Boldogan igent mondtak, örültek a kirándulásnak beillő utazásnak, ami a gyerekek számára egy különleges élményt is tartogatott.
Vendéglátójuk ugyanis megígérte, elmennek a helyi vadasparkba, ahol apró, csíkos vadmalacokat láthatnak, s mellette még az újdonsült nevezetességeket, a néhány napja született, pettyes kis dámborjakat is megtekinthetik.
A vadaspark látogatását ebéd utánra tervezték. Enni egy közeli étterembe ültek be, ahol a szabadban választottak helyet, mert úgy a kutya is ott lehetett velük, nem kellett a bezárt autóban hagyni.
Már túl voltak a levesen, amikor két újabb, éhes vendég érkezett, akik tőlük nem messze foglaltak helyet.
Az újonnan jöttek türelmesen várakoztak a pincérre, ám egyszer csak a nő elkezdett izgatottan fészkelődni a helyén. Valamit sugdosott is a párjának, majd oda-odamutogatott a szomszédos asztal lábánál szundikálva heverő kutyára.
Azután, álmában fordult egyet a kutya, mire a nő felpattant, és hozzásietett. Az állat kinyitotta a szemét, beleszimatolt a levegőbe, és valami olyasmit érzett, amit már nagyon régen nem. Egy kellemes, ismerős szagot, Gazdi illatát, majd a simogató kezet, amit annyira hiányolt.
A hátán a barnabársony szív szinte lüktetni látszott, amikor a kutya lelkesen nyaldosni kezdte, szinte csókolta azt a kezet, ami annak idején elsőként ölelte magához gazdiként…