Babás álmok

Simon Sándor: Elefántok éjszakája
Azt álmodja, hogy nagyváros szélén forgalmi dugóban araszolgat. Az első adódó alkalommal letér egy mellékutcába. Néhány kanyar után hihetetlen kép tárul eléje. Körülbelül százméteres körzetben az utca összes fája tele van aggatva gyerekkori játékszereivel. Bár siet, kénytelen megállni. Kiszáll a kocsiból. A középen álló, terebélyes fa árnyékában, amelyen kedvenc babái lógnak – némelyikük fejjel lefele van felkötve –, apja ül háromlábú, alacsony széken. Kétségbeesett kérdésére az öreg dühösen rávágja, hogy tele van a töke ezekkel a hülye kérdésekkel, hisz nyilvánvaló, hogy az egész a Rézfaszú Bagoly műve, akire most hiába is várna, mert az ilyenkor Ipse gyerekkori szobájában babák után kutat.
*
Már megint a játékaival, babáival teleaggatott fáknál van. A látvány most már otthonosabbnak tűnik, olyan, amilyennek Tarkovszkij ábrázolná a karácsonyt valamelyik filmjében. Csak most veszi észre, hogy a fák törzseire plakátokat ragasztottak. Szórakozottan betűzgetni kezdi őket: „Ember, te magad vagy a természet, elpusztításával önkezeddel vetsz véged életednek!”, „Tegnap este megrémültem a világtól!”, „Óriás vagy, mégsem tudsz meglenni háborúskodás nélkül!” „Mi vagy unokáink: jelen vagy jövendő? Őrületbe kerget a percek szenvtelen múlása!”
Nagyapjuk ül a háromlábú széken, ölében Ipse gyerekkori mackóját, a „Pecit” dédelgeti. Hozzálép.
– Jó napot kívánok!
– Jó napot – az öreg, úgy látszik, nem ismerte fel unokáját.
– Elnézést, nem szeretnék indiszkrét lenni, de nagyon érdekelne, hogy miért…
– Hogy miért aggattam fel a babákat – kérdez vissza az öreg, megspórolva Ipsé-től a kellemetlen kérdést.
– Ne haragudjon, de az embert néha furdalni kezdi a kíváncsiság…
– Mondták már magának, hogy megőrültem?
– Ezt mondjuk még nem, de találkoztam néhány emberrel, aki rosszallóan csóválta a fejét, ha a nevét emlegettem.
– Hisz maga a lélek halhatatlanságában?
– Természetesen – vágja rá Ipse. – Szóval… azt gondolom…, hogy tulajdonképpen hiszek…
– Hát ez most így nem hangzott túl meggyőzően!
– De, de, komolyan hiszek benne.
– Tudja mit – mosolyodik el nagyapjuk – jöjjön be hozzám egy kávéra. Arca hirtelen elkomolyodik, mélán Ipse szemébe néz, mintha emlékei között kutakodna.
Gyermek Ipse konyhájába lépve szalonnát, hagymát és juhtúrót tesz a nagy lapítóra, zsebéből előveszi agancsnyelű bicskáját, kenyeret szel, és a kést az asztalra téve fejével int unokájának.
Ipse remegő kézzel lát hozzá, az öreg közben pálinkáspoharakat tesz az asztalra, literes fehér üvegből teletölti őket.
Némán koccintanak.
– Szóval maga azt hiszi, hogy lelke van a babáimnak – töri meg a csendet Ipse nagy későre.
– Ne törjünk ajtóstól a házra – tölti újra a poharakat nagyapjuk –, ez nem ilyen egyszerű. A gyárkapun kijövet a játékoknak természetesen nincsen még lelkük. De ha a gyerekek megszeretik őket, egy részecske a lelkükből beköltözik a halott műanyagba, és életre kelti őket. Igenis, ettől a pillanattól fogva már nem lehet csak úgy kidobni őket, még akkor sem, ha elromlottak vagy leszakadt a fejük. Ezért gyűjtöm össze régi játékaidat, és aggatom fel a fákra, hogy tovább éljenek a virágok, a Nap és az eső társaságában.
– De hát akkor ez nem csak a játékokra érvényes!
– Eltaláltad! Tisztáznunk kellene végre, mit értünk pontosan életen és halálon. Mondd, láttad már egy olyan ember tetemét, akit nagyon szeretettél? – kérdezi elhalványuló arccal az öreg.
Ipse most ott állt a málló vakolatú halottasház bejáratánál, ahová öccse hozta el kocsival, mert a koporsó lezárása előtt hivatalos előírás szerint meg kell tekintsék halott apjukat. Fél, hogy ettől a látványtól ki fog borulni, menthetetlenül összeomlik. Belépnek a napfényes folyosóra, két tagbaszakadt, durva arcú férfi a nyitott koporsót leteszi a cementpadlóra. Az egyik, öccse baksisától megenyhülve, mentegetőzni kezd, hogy „be kellett apuka orrát és fülét tömni vattával, mert már minden folyt ki belőle”. Ipse iszonyodva erőt vesz magán, eddig megbabonázva a fickó tömpe, szőrös ujjait bámulta, ahogy a bankjegyeket összetűrve koszos köpenyének zsebébe gyűrködte őket, és tekintetét halott apja felé fordítja. De nem érez semmit. Még ürességet sem. Most sírnom kellene, zokognom, fut át az agyán, de csak tompa egykedvűséget érez, mert nem lát semmit, ami az apjára emlékeztetné. Aha, nem érzel semmit, mert a látvány annyira megbénít, hogy képtelen vagy gondolkozni – mentegeti magát. Az idő lelassul, a ragacsossá váló percek elhomályosítják apja kereső tekintetét. De nem lát semmit, ami apjára emlékeztetné. Csak egy a fekete deszkákkal keretezett, padlónál szürkébb alakzatot – ’porhüvely’, villan át az agyán.
*
Álmában megint a teleaggatott fák körül ólálkodik. De az ágakon most nem meghitt játékai lógnak, hanem egy pár hokikorcsolya, különféle márkájú öngyújtók, svájci bicska, töltőtollak, üres Dunhill cigarettásdobozok, megsárgult lottószelvények, slusszkulcsok, bélyegalbumok, önműködő hamutálak, számtalan családi könyvelés, gondosan vonalazott papíron. Apja tárgyai. Ösztönösen anyját keresi, de a háromlábú szék üres. Légszomja támad, szívéhez kapna, de (nem érzi ildomosnak összerogyni) inkább leül az árván hagyott székre. Széttárt kezei közé falevél száll: apja zöld színű nyúlszőr kalapja. Simogatni kezdi. Némán felzokog.
– Ugy-e, ez most jól esik, nyom barackot feje búbjára a fák közül kilépő nagyapjuk. Ipse némán elengedi a kalapot – szárnyra kel a fickós széllökésben –, és a konyha felé inti az öreget.
– Ezek szerint ennek a pengének is van lelke – teszi a leszelt kenyérkaréj mellé nagyapja kinyitott bicskáját Ipse.
– Mi az, hogy – feleli az öreg, és vigyázva jobb keze mutatóujjára helyezve a csontnyelű jószágot hagyja, hogy enyhén himbállózzon, mérleg karjai gyanánt. Kedves kis jószág ez, jámbor tulajdonosa révén csak békés cselekedetekre használható, például falatozásra. Persze a konyhának is megvan a maga szelleme, de ez már sokkal titokzatosabb, mint az enyém. Ki tudja, ki lakott előttünk ebben a házban? Egy cserzővarga? Egy sakter? Egy csendőrtiszt? Egy gyilkos?
Míg lerámolja az asztalt, Ipse úgy érzi, ezernyi szempár követi.
Nagyapjuk felemelkedik, csontjait ropogtatva kinyújtózik, majd az ablakhoz lépve kitárja szárnyait.
Behúzott nyakú Ipse arcát megsimogatja a frissen beáramló szél.