B. Mihály Csilla versei

Részegh Botond munkája.

A folyónál

Hallgattam újra, úgy, mint senki eddig,

a mélynek lassú, habzó sóhaját,

mint hálaszó, ha ajkamon kifeslik,

s egy pillanatra lényed fonja át,

olyan nyugalmat vont körém remegve,

a hangja tiszta dallammá dagadt,

amíg a gonddal megrakott dereglye

elindult messze, árnyas fák alatt.

A nap korongja nagy, kövér parázsként

felizzott akkor még a szívemen,

éreztem, már a bensőm mintha más fényt

pulzálna vissza csöndben, dísztelen,

s mint szomjazó, ha hűs vízért letérdel,

és új reményért ázva-fázva esd,

a holnapoknak szent ígéretével

csillagszekéren szállt alá az est.

Vannak vidékek

Kányádi Sándor Előhangja nyomán

Vannak vidékek, tört jövők,

imákat hittel gyöngyözők,

vigyázó vének, ott, ahol,

kimondhatatlan szó dalol.

Apám szemében láttam én:

vannak vidékek, láng s a fény;

ahogy beszélt a nép előtt,

hatalmas szíve égbe nőtt.

Vannak vidékek, csendesek,

ahol karácsonyt csengenek

öröktől fogva holtnapig,

ahol a tisztesség lakik.

Vannak vidékek, s fájdalom,

ahol a gond a vállakon

megélni sarkall, nem fenyít,

akár a gerle, oly szelíd.

Vannak vidékek, van magyar?

Mit ér a tő, ha sarja hal?

Hűségre int a magvető,

a homlokára gyűrt redő.

Vannak vidékek, ősi kincs,

ahol szabadság ölnyi sincs,

hazám hazádban…, közte tér.

De még a lelkünk összeér.

Tengerentúl

Az éjszakát most hagyd el, hadd apadjon,

a házfalak mind tőle védenek.

Testünk az ágyon, mint a sziklaparton

egymásba csúszott kőzetrétegek.

Tévénk a szélbúgással összepaktál,

hangyás a képe, nincsen semmi jel.

Bennünk, köröttünk végtelenség-fraktál,

s csak Isten az, ki minket megfigyel.

Elborzad néha, sír is, mégse retten,

hogy új batyukkal nyomja vállam, vállad,

de forr a lelkünk, napnál fényesebben.

Maradj, hozom már friss matéteádat.

S míg szürcsölünk az édenkerti kegyben,

az óceán az ablakon beárad.

Vadászbaleset

A fákra ólmos fellegek tapadtak,

alattuk sír a sárba gyűrt avar,

szemek kutatják lábnyomát a vadnak,

a naphoz zárszót zeng a kürt hamar.

Vércseppek ízét hordja szét az alkony,

kopók ügetnek át a tölgyesen,

felborzolódott sóhaj ráng az ajkon,

eláll a szél, hogy végképp csönd legyen.

Piszkozat

Tövist neveltem, jössz, kitéped,

nem kell a szívbe holt anyag.

Már hófehér a kinti élet,

ezüst harangok bonganak.

Kinyílt az ég, hogy megsegítsen,

mert álmom gyűrött piszkozat;

nincs senki itt, csak én s az Isten,

fagyos kezével tisztogat.

Vérem csorog, de még nem unja,

sebészszikével húsba vág,

úgy állok közben égbe nyúlva,

mint édenkerti néma fák.

‍