Az én darabjai „égi szárítókötélen”

Cseh Katalin: Öröknyár. Koinónia, Kolozsvár, 2023.

A tér-idő bejárhatatlan kontinuumában darabjaira hullik az én. Az ismert arcok elhomályosodnak, majd végleg eltűnnek, a régmúlt gyerekkor ismét jelenvalónak tűnik. Csak hiányoznak a szereplői.

Cseh Katalin Öröknyár című kötete egy általános kórkép szubjektív leképeződése. Az elmúlás minden nap felüti fejét, ácsorog, néha bennebb kerül, néha csak a ház körül motoszkál, de egyre csak jön, távozni már nem fog. A kötet líraian ábrázolja a demencia egyes stációit: „(…), és máris indulsz, illetve indulnál, / de nem tudod, hogy merre, hirtelen elfelejted / a hazafelé vezető utat, melyet már oly sokszor megtettél.” (Piacnap, 24.) vagy „(…) egész testedben remegtél, és alig hallhatóan mondtad, / már nem tudom, ki vagy, de azért máskor is gyere, / mindig várni foglak.” (A sóbányában, 26.), ugyanakkor a költemények egészén végigtapintható a személyes érintettség nyoma, a közeli családtag öröknyárba való kísérésének fájdalmai.

Az Öröknyár „mennyei lugas”, ház, amibe már nincs bejárás. Az Öröknyár a halottaink után maradt ruhák, a kalap, amit sosem hordtunk, a már mindegy, vesszen, ami régen fontos volt. Az Öröknyár az anya, ki már régen meghalt, az anya gyereke, aki egykor voltunk. Az Öröknyár a férj, ki már csak képekről néz vissza, gyűrött, megsárgult képekről, távol van, alig felismerhető. Az Öröknyár a tárgyiasult hiány, a betömhetetlen hézagok, amelyeken átsüvít a szél: „idegen itt minden menekülnék / de képtelen vagyok belesimulok / a környezetbe eggyé válunk / a hiány vak ablakán ki nem látunk / a hiánynak ingatag falai vannak / emelkednek és omlanak / omlanak és emelkednek” (Látomás, 44.). Az Öröknyár az ismerős idegenség, a hozzátartozók csendes örökjelenléte, amelyben minden mozdulatukkal szelidítenek kicsit az elmúláson. „Csodálkozva nézel, / te nem is tudtad rólam ezeket. / Már nem döbbenek meg, / csak mosolygok, mint a szülő, / aki ártatlan csínytevésen kapta gyerekét.” (István, 20.).

Az Öröknyár három egysége (Öröknyár, Munkanapló, Egyebek) az időn kívüliség darabkái. A kötetegész és külön-külön egyes szövegei mind felismerő és megnyugvó bólogatásra hívják az olvasókat, akik maguk is érintettként élnek a demencia valamely oldalán. Mankó az egyedüllétben, mosoly az el nem mondhatóban megtalált szavaknak. Mindemellett pedig a nyelvhasználat játékossága, valamint az olykor nagyon szubjektív, máskor a kívülálló megfigyelő precíz hangvétele az, amely képes meghívni azokat az olvasókat is, akik sosem tapasztalták test- és lélekközelből a demenciát.

‍