Az emlékművek jelentőségéről

Margaret Atwood sokak által várt új regénye, a Testamentumok szoborral kezdődik és szoborral végződik. A nyitójelenetben A szolgálólány meséjének egyik főgonosza, Ly­dia néni szobrát leplezik le, a zárójelenetben a sokat emlegetett utókort és annak gyakran már-már érzéketlen távolságtartását is megjelenítő oxfordi professzor, Pieixoto vetített előadása ér véget ugyancsak egy szobor feliratának kinagyított képével. Az előadásból már értesültünk arról, hogy Lydia néni törött szobrát a kutatók egy elhagyott tyúkfarmon találták meg, a zárójelenetben említett, fiatal nőt ábrázoló szobor viszont áll és őrzi az emlékét egy bizonyos Beckának, vagyis Imortelle néninek. Ugyancsak e szobor feliratából sejthető, hogy a Testamentumok két fiatal hősnője, akikért az olvasó oly sok fejezeten keresztül körmét rághatta izgalmában, valószínűleg hosszú, boldog életet élhettek, gyerekeik és unokáik körében. Olyan ez kicsit, mint az olvasónak odavetett biztató buksisimogatás, „ne búsulj, végül minden rendbe jön”. Mert valahol nemcsak azt várjuk a szobortól, hogy emlékeztessen, hanem azt is, hogy biztasson, ahogy a regényzáró szobor felirata meg is teszi, azzal, hogy „A szeretet ugyanolyan erős, mint a halál.”
A Testamentumok majd két évtizeddel A vak bérgyilkos sikere után ismét Booker-díjat hozott szerzőjének, aki ezzel Hilary Mantel, J. M. Coetzee és Peter Carey mellett tagja lett a „kétszeres Booker-díjasok” szűk körű, elit klubjának.
Atwood regénye mondhatni „sikerre volt ítélve”, a nyertesek nevének bejelentését mégis a szokottnál élesebb elégedetlenkedés követte. Voltak, akik azt latolgatták, hogy a Man Group kilépése után szponzort kereső Booker-felelősök nem is tehettek mást, mint hogy a legnépszerűbb, a legnagyobb bevételt generáló „biztos befutóra” voksolnak. (A Testamentumokat akkora várakozás előzte meg, hogy szeptember 10-re időzített, összehangolt bolti megjelenése előtt tilos volt árusítani, a nagy érdeklődés miatt az Amazonnak bizonyára megérte megszegnie az embargót.) Mások visszamenőleg azt rótták fel a Booker-zsűrinek, hogy a maga idejében, 1986-ban nem díjazták A szolgálólány meséjét (holott rajta volt a rövid listán), és most mentve, ami menthető, gyorsan kapott egy díjat az amúgy remekül megírt, de eredetiségében mégiscsak elmaradó folytatás, a Hulu filmadaptációjának köszönhetően sokszorosára duzzadt rajongótábornak szánt írói ajándék, a Tes­ta­mentumok.
Elégedetlenkedő hangok mindig vannak, a lelkesedésbe, örvendezésbe mindig vegyül némi fanyalgás is, hiszen a Booker a legrangosabb angol irodalmi díj, és csaknem valószínűtlen, hogy minden olvasó egyetértsen a zsűri döntésével. Idén azonban sokkal élesebbé vált, hiszen a zsűri hosszas vita és többszörös újraszavazás után végül megszegte a díj odaítélésének 1992 óta érvényben lévő szabályzatát, és két díjazott nevét olvasták föl. Margaret Atwood, aki a maga 79 évével a legidősebb a díjazottak között, megosztva kapta a díjat Bernardine Evaristóval, aki a Girl, Woman, Other című regényének köszönhetően lett az első színes bőrű Booker-díjas nő.
Csakhogy ez az iménti mondat sántít, hiszen a díjat ugyan Evaristo és Atwood, vagy Atwood és Evaristo nyerte, de a díj odaítélésének szabályai szerint nem szerzők és/vagy életművek, hanem csak és kizárólag művek versenyeznek.
Innen nézve (bár nyilván rengeteg érzékenységet sért[het] a Booker-zsűri huszárvágása) valahogy mégis el tudom fogadni azt, hogy lehet olyan helyzet, amelyben egy bármily felkészült irodalmár sem tudja betölteni a szerepét és meghozni egy egyszerű döntést: megválaszolni a kérdést, melyik regény jobb? Olvasóként abban a kényelmes helyzetben vagyunk, hogy megengedhetjük magunknak, hogy egyszerűen örüljünk annak, amit a díj reflektorfénye magával hozhat. Atwood munkássága talán már nem is szorul rá, életműve jelentős része (noha közel sem a teljes) magyarul is olvasható, a Testamentumok magyar kiadását 2019 decemberére ígérte a kiadó.
A magyar Bernardine Evaristo azonban még kiadókra, fordítókra, kritikusokra és mindenekelőtt olvasókra vár. A frissen díjazott Girl, Woman, Other a kilencedik kötete, korábbi munkáiból ki tudja, milyen szerencsének köszönhetően a koloniális történelem merész átírását megvalósító Blonde Roots vagy magyarul Ófrika Rulez! olvasható Boda András fordításában. A rabszolgaság történetének e szatirikus ábrázolásában megfordulnak a szerepek, itt a fehérek rabszolgák és a feketék a rabszolgatartók, s a történet hősnője egy Európából elrabolt, Afrikában rabszolgaként élő fehér nő. Az Ófrika Rulez! Evaristo első, prózában írt regénye, a korábbi munkái (és pár későbbi is) izgalmas, öntörvényű alkotói univerzumról tanúskodó, nyelvében is új, lírát, prózát, non-fiction elemeket ötvöző munkák. A Girl, Woman, Otherben tizenkét külön történetet kapunk, tizenkét ember (többnyire fekete bőrű nők) hangján. E tizenkét szereplő a társadalmi élet különféle szintjein helyezkedik el, van köztük tanár, művész, bankár, háziasszony és takarító, vannak fiatalok és egészen idősek, történetükben különféle afrikai, karib és európai hagyományok öröksége keveredik.
„Feltűnt, mennyire ritka a kortárs angol irodalomban az önálló hangon megszólaló, színes bőrű szereplő, különösen a nők. Ki más szólaltathatná meg az ő hangjukat, mint én?” – mondta májusban a budapesti Károli Gáspár Református Egyetemen rendezett felolvasásán Bernardine Evaristo. Ugyancsak ott beszélt arról is, hogy a londoni Hyde Parkban 1983 óta áll egy emlékmű, amely a holokauszt áldozataira emlékeztet. A parlament közelében egy újabb emlékmű készül, az erre kiírt pályázat, a helyszín és a kivitelezés finanszírozása évek óta téma a londoni sajtóban. Méltó az emlékezés, de éppen ennek fényében válik méltánytalanná az, hogy ugyanebben a Londonban, amely valaha egy olyan birodalom fővárosa volt, ahol, mint tudjuk, sosem nyugodott le a nap, és amely ugyanakkor nem kis mértékben éppen a rabszolgatartásnak köszönhette gazdagságát, éppen a rabszolgák emlékét nem őrzi szobor. A rabszolgaság eltörléséért küzdőket bronzba öntik, a rabszolgák maguk, az arc nélküli sokak azonban elfelejtődtek. Addig is (és a szobrok, emlékhelyek természetét ismerve azon túl is) amíg a különböző civil szervezetek által kezdeményezett rabszolgaság-emlékmű megkapja a maga tervezett helyét a Hyde Park rózsakertjében, a betűkből összeálló emlékművek, a történetek őrzik a felejtéstől, és teremtik újra az olvasásban mindazt, ami egy-egy közösség múltjából emlékezetre és továbbírásra méltó. A 2019-es Booker díjazott regények megnyugtató, talán optimistának mondható üzenetet hordoznak, hogy minden Gileád összeomlik egyszer, és az alárendelt, amikor szabadon beszélhet, már nem alárendelt többé, hanem egy hang a sok közül, amire figyelünk. És akkor talán az emlékművek jelentősége is megváltozik.