Az elhallgatott krónikás

XXX. ÉVFOLYAM 2019. 18. (776.) SZÁM – SZEPTEMBER 25.

társművészetek

artefaktum

Gy. Szabó Béla az erdélyi grafika doyenje, mint „gyészabó”, a természeti képeket ábrázoló fametszetek szinonimája. Leghíresebb mappája talán az ’50-es években készült Hónapok, amely embernemlakta tájakat ábrázol. A Quadro Galériában nyílt kiállítás válogatása és a katalógusban idézett interjúrészletek rávilágítanak arra, hogy ez az irányválasztás egy nem is annyira szakmai, mint inkább társadalmi-politikai kudarcélményből fakad. Egy önérzetében megsebzett ifjú döntése. Azt nem tudhatjuk, hogy Gy. Szabó folytatta volna-e az itt látható gyűjtésben körvonalazódó irányt, az emberközpontúságot mennyire tudta volna megőrizni az empátia síkján a szocreál szellemben megrendelt kompozíciók, a fetisizált munkásfizikum divatja, és a proletkult-ideológia által leigázott társadalmi osztály időszakában. A csömör elől sokan menekültek önkéntes száműzetésbe, nonfigurativitásba, természetábrázolásba. Ezt megtette Gy. Szabó is – megelőzve ezzel az ’50-es évek fullasztó légkörét – egy kritika hatására, amely a szegényekről készült sorozatát nemcsak hogy művészileg fejletlennek tartotta, de (ami Gy. Szabónak a szakmai elmarasztalásnál is jobban fájt) kétségbe vonta baloldali érzelmű megalapozottságát, romantikusnak és szépelgőnek titulálva a Liber Miserorum grafikáit.
A kolozsvári Quadro Galériában látható munkák 1931 és 1935 között készültek, abban az időszakban, amikor a gépészmérnöknek tanult, rajztapasztalattal nem rendelkező fiatalember előbb gyári munkás, majd munkanélküli volt. A szurokba, koromba, külvárosi éjbe karcolt jelenetek, jelentések, a közeg belülről való megfigyelései kiszabadítják Gy. Szabó Bélát a tájképfestő előkelően pozicionált kalodájából, impresszionista pasztelljeinek finom színei fellazítják és árnyalják a grafikusról alkotott képet. Vécsei Hunor kurátor a Liber Miserorum, vagyis a Szegények Könyvének fejezetei szerint válogatta és csoportosította jelen kiállítás anyagát. Vagyis tiszteletben tartotta a rendezőelvet, és ezekben a nagyobb fejezetekben helyezte el az önálló grafikákat is, a gazdasági válság korszakának idővonalában mintegy fókuszpontként megjelölve őket. Egy-egy rajz több verzióján követhetjük nyomon a motívumgyűjtő rajzolót. A képek szereplői a társadalom peremén élők, a különböző okokból kitaszítottak: részegek, guberálók, koldusok, prostituáltak, zsidók, szegények, cigányok, halottak. Magányos csoportok. Többnyire várakozók. Pillanatra, alkalomra, munkára, esélyre, lehetőségre, megváltásra várnak. És miközben várakoznak, éheznek, gyászolnak, örülnek, dolgoznak és meghalnak.
A fiatal Korvin Sándor, aki annak idején az elmarasztaló kritikát írta a Korunkba, az új tárgyiasság esztétikájában hitt. Gy. Szabó beállításaiban ott a hiányolt eszköztelenség – mivel mind a téma, mind az alkotói körülmények ezt határozzák meg. Beágyazottságából és megfigyelői pozíciójából kifolyólag egyidejűleg tudja képbe tömöríteni az életképet és az allegóriát. Elegyíteni az érdeklődéssel puhatolózó vázlatosságot és a határozott alkotói állásfoglalást. Ma már tudjuk, hogy nincs objektív dokumentáció. Még a kamera is állást foglal, amikor kiragad egy nézőpontot. Ilyen esetekben a közvetítő személye a fontos, a személyes érintettség motivációi. Amikor a gazda bekeríti házát, kikerít egy részt a valóságból. Brassai éjszakai Párizs-fotóit vagy Van Gogh holland krumplievőit is abban, és csakis abban a megvilágításban fogadjuk el (sőt, megkockáztatom: szeretjük), amelyben látjuk őket. A megvilágítás hozzájuk tartozik, ez a létközegük. Így lesznek önarckép és kordokumentum Gy. Szabó szegényei is.