.svg)
Damokos Csaba alkotása
(részletek)
Enyészpont
A szem megpihen, ha a távolba néz, és semmi sincs számunkra távolabb az égnél. Amikor hanyatt fekve lebegek a vízen, ahogy egyébként napom legnagyobb részében teszem, egy kerek tetőablakon keresztül az ég mélységét fürkészem, rajta a mozdulatlan bárányfelhőket, akárcsak gyermekkorom utolsó nyarán. Akármeddig nézem őket, nem mozdulnak, nem oszlanak szét.
Lebegőtartályom azonban egy ötemeletes ház második emeletén található, és ott nincs mód ablakot vágni a tetőre. Azt, hogy mégis lehet tetőablakom, Mimi Martonnak, az illúzióművésznek köszönhetem, aki a szemfényvesztést választotta hivatásául. Mimi Marton jól tudja, hogy a szemet könnyű becsapni, sőt, az emberi szem egyenesen be akar csapódni. Minél ügyesebb a csalás, annál elégedettebb a szem.
Amikor megrendeltem a művésznőtől a festményt a tartályom fölé, mindkettőnk számára nyilvánvaló volt, hogy épp tetőablakot fog oda festeni. Ezeket a képeit ő a klasszikus di sotto in sù technikával készíti, alulnézetből.
A munka több mint egy hónapig tartott, és azalatt nem volt módomban fürödni, de a türelem meghozta gyümölcsét: Mimi Martonnak sikerült szűk szobácskámat valóságos kupolacsarnokká varázsolnia.
Látszólagos mélység, perspektivikusság és enyészpont. Erről van itt szó. Mimi Marton festményeinek hatására az ember szeme a messzeségbe vész. Efféle illúziót lézerfényekkel és különböző digitális effektusokkal is létre lehetne hozni, ám engem a valódi, emberi kéz alkotta képek gyönyörködtetnek csak igazán.
A művészeti akadémia elvégzése után Mimi hosszú évekig tanulmányozta tovább önállóan azt, ami immár szakterületének számított. Elmélyedt Andrea Mantegna és Melozzo da Forlì műveiben. Katedrálisok és paloták egész sorában verte fel a tanyáját, köztük a pármai székesegyházban és a bécsi jezsuita templomban, ahol a kupola csalóka optikai mélysége Andrea Pozzo munkáját dicséri. Heteket töltött el Mantovában, a Palazzo Barberiniben és a Camera degli Sposiban.
Mimi Marton rendelésre fest képeket vállalkozásoknak és magánszemélyeknek. Más kisebb munkák és reklámképek mellett ajtókat, belső és külső falakat, homlokzatokat, kapubejáratokat és lépcsőházakat, kerítéseket, falakat, még sziklákat is „blöffint” – ahogy ő fogalmaz. Ablakot készít a tömör téglafalra, melyen át egy nagyváros éjszakai sikátorába kukucskálhatunk be, vagy a nyári hőségtől vakító homokos tengerpartra. Az ajtóra résnyire nyitott ajtót fest, melyen át egy másik szobába látni, ahol az ajtó résnyire nyitva egy harmadik szoba felé, melynek ablakából kilátás nyílik egy kertre és annak nyitva felejtett kapujára. Alagutat rajzol a falra, amelyen keresztül egy távoli völgybe láthatunk. Lépcsőket pingál, melyek a nem létező emeletre visznek. A ház hátsó falára utcát fest, mely idegen negyedek, ismeretlen városrészek felé vezet.
Asztalokra és bútorokra is festi csalóka képeit: egy levelet vagy képeslapot, amelyet mindenki megpróbál kézbe venni, hogy lássa, kinek szól, vagy egy tányért, rajta egy szem mogyoróval, melyet mindenki megpróbál bekapni, vagy kártyapaklit, amellyel mindenkinek játszani támad kedve. Ha portrét rendelnek tőle, ő pókhálót és pókot fest a kép sarkába vagy menetelő hangyákat. Egy nyugdíjas pártfunkcionárius arcképén, az alsó keret szélén egy döglégy ül. Annyira a megtévesztésig valódinak látszik, hogy az ember már-már hallani véli a zümmögését, és amikor megvásárolta a képet egy művészeti múzeum, a teremőr a légy felé legyintett egy újsággal, mondván: „hess”.
Mimi Marton képes olyan tájat varázsolni a festményre, mely egyben emberi arc, vagy olyan emberi arcot, mely táj is ugyanakkor. Mindkét jelentés ott van a képen, de csak vagylagosan. Csak váltakozva láthatjuk őket, egyszerre nem lehet mindkettőt kivenni. Egy folyót vélünk látni, egy hegycsúcsot, egy távoli erdőt. Ha rebben a szemünk, a tájkép elemei egy emberi arc részeivé változnak: a hegy orcává, az erdő hajjá, a tó szemmé. Vagy talán nem is rebbent a szemünk, csak másként látjuk hirtelen.
Ha Mimi képeit nézegetem, azok az optikai trükkök és kétarcú képek jutnak eszembe, amelyekkel még a középiskolai pszichológia tankönyvekben találkoztam: egy nyuszi, mely kacsa is egyben, virágcserép, mely kétorrú fejnek is látszik, a nő, aki egyszerre horgas állú vénasszony és dús idomú fiatal nő. „Ez itt a feleségem, ez meg itt az anyósom.”
Mimi Marton képein a jelentések eltűnnek majd előtűnnek, kialszanak majd fellángolnak, felszívódnak, majd helyet csereberélnek. Vajon az egész csak optikai szórakozás, játék az emberi érzékelés sajátságaival és sajátságosságaival?
– Számomra – mondta egyszer Mimi Marton – többről van szó.
– Mégis miről? – kérdeztem én.
– Arról, hogy a valóság a valóság képmása – mondta ő.
[…]
Köröző
Röviddel azelőtt, hogy a gyilkosságsorozat kezdetét vette városunkban, a következő kiáltványszerű szöveg jelent meg a médiumokban:
Városunkban a közeljövőben Hamu és káosz címmel tér- és időbeli köztéri műalkotások egész sorát láthatjuk majd, mely a metamorfózis művészetébe enged betekintést. A káoszt keresem a rend eszközeivel. A szenvedést tanulmányozom, műveim tudományos kísérletek és művészeti performanszok egyben. Projektem megvalósításához asszisztensekre van szükségem, illetve kísérleti alanyokra, akiknek segítünk abban, hogy rövid idő alatt teljes metamorfózison menjenek keresztül. Az asszisztensek kiválasztása benyújtott pályázataik alapján zajlik, a kísérleti alanyokat véletlenszerűen válogatjuk, bizonyos geometriai elvek alapján. Műveimet egyszerre irányítja a véletlenszerűség és a tökéletes törvényszerűség, mint valójában mindent ebben az univerzumban. Konceptuális tudományművészetemben egyedülálló módon ötvözöm a matematikát a rémülettel és a szépséggel. Ezúton kérem a kedves közönséget, hogy kísérjék figyelemmel ezen ingyenes metamorfózisművészeti bemutatókat.
A kiáltványt egy bizonyos Metamaton írta alá. Az a Metamaton, aki a Köröző Klán alapítója és vezetője. Ő maga valójában nem klánról beszél, hanem mindig a „projektet” emlegeti. Furcsa nevét Metamaton két okból kapta. Egykori matematika szakos diák, akiről azt beszélik, saját metamatematikát fejlesztett ki. Ezenkívül, úgy tekinti, hogy metamorfózis-performanszaival egy tökéletesen új „tudományművészeti” műfajt hozott létre. Állítólag sok fiatalember egyenesen felkínálja szolgálatait Metamatonnak, hogy projektjében „asszisztensként” vehessen részt, és ő távolról sem kapkod minden jelentkező után. Azt is beszélik – de nem tudom, több-e ez puszta szóbeszédnél –, hogy Metamaton luddita, gyűlöli a modern technológiát, ezért nem is használ számítógépet.
Ehelyett állítólag bonyolult mechanikai gépezeteket épít, melyeket kísérleti alanyai kiválasztásában használ segítségül. (Míg Metamaton kísérleti alanyokról beszél, mi, a többiek áldozatokat emlegetünk.) A különböző városrészek irányítószámai, iránytű, körző, óra és derékszögű vonalzó, ezek tartoznak a Köröző Klán eszközei közé. Azt mondják, Metamatonnak van egy jegyzetfüzete kódolt feljegyzésekkel. Ha azt megtalálnák, és a kódokat meg tudnák fejteni, kideríthető volna, milyen elvek vezérlik a gyilkosságokat. De vajon lelhetünk-e bármi értelemre az értelmetlenségben?
Metamaton determinista, azt hiszi, semmi sem történhet másként, mint ahogy történik. Tettei, mint mindenki más cselekedetei, láncszemek az ok-okozatiság töretlen, végtelenbe nyúló és előre meghatározott láncolatában. Szabad akarat nem létezik számára, ezért ő nem is felelős a döntéseiért. Nem tud semmit másként tenni, mint ahogy tesz.
Sok mindent tudunk Metamatonról, mert van egy bizalmi embere, egy újságíró, aki rendszeresen készít vele interjút különböző ismeretlen helyeken. A lapot mindig azonnal elkapkodják az emberek, ha Metamaton felismerhetetlenné ködösített sziluettje szerepel a címlapon.
Metamaton nem szűkölködik csodálókban és titkos védelmezőkben, különben nem lett volna képes ilyen sokáig elrejtőzni a törvény szigora elől. Úgy hírlik, hogy hivatalnokok és politikusok is vannak közöttük, de különösen a kulturális élet vezető személyiségeinek szemében guru ő, valóságos kultuszfigura.
– Rendszerre van szükség – jelentette ki egy interjújában. – Az államnak is megvan a maga rendszere. Egy bűnöző államban csak a bűnöző becsületes ember.
Szinte nincs olyan nap, hogy a Köröző Klán, más néven Metamaton asszisztensei ne szednének újabb áldozatot, akit egy mindenki más számára ismeretlen geometriai ábra segítségével mérnek be. A nevét vagy életkorát még ők sem tudják előre. Az, aki adott időben adott helyen, a Metamaton által meghúzott vonalak metszéspontjában tartózkodik a városban, a Köröző-projekt kísérleti alanyává válik, és megtapasztalja a „tökéletes metamorfózist”, legyen akár gyermek vagy öregember, férfi vagy nő. Nap mint nap keringenek a pletykák arról, hol van az aznapi metamorfózispont, de még sohasem sikerült előre megfejteni, hol lesz az a hely. Van olyan, hogy a vasútállomás környékét kerülik az emberek, máskor a nyüzsgő bevásárlóutcákat, néha a központi park sétányait vagy egyes bankokat, irodaházakat, kórházakat, kávézókat, éttermeket, éjszakai klubokat, mozikat... Amikor az előadás elkezdődik, maszkos férfiak – vagy ki tudja, tán nők is részt vesznek ebben – tűnnek fel a semmiből, és körülveszik áldozatukat. Abba, ami ezután következik, még senki sem akart, vagy tudott idejében beleavatkozni. Fellobban a láng, viharként tombol a tűz, füstölögnek a szemek, égett hús szaga lengi be a környező utcákat. Mire újra elcsendesedik minden, nem marad más, csak egy elszenesedett emberi torzó és némi zsíros hamu. Egy emberi lény, minden, ami rend volt, emlékezet, tudás és szeretet, a káosz értelmetlenségévé változott át.
Azt mondják, a klán vagy projekt folyamatosan növekszik. Állítólag már ezer asszisztensnek nevezett tagja van, talán még több is. Nem bírom felfogni, sem elhinni. Mi veheti rá az embereket arra, hogy egy ilyen szervezethez csatlakozzanak?
Gyakran gondolok arra, hogy találkozni szeretnék ezzel a Metamatonnal. Hogy miért? Hogy meggyőzzem őt elméleteinek és tetteinek eszelősségéről? Vagy csak kíváncsiságból? Vagy megérteni próbálom? Meg akarom talán kérdezni, hogy miért használja a legjobb dolgot, amit az emberiség valaha létrehozott, a leggonoszabb célra? Vagy történetfilozófiai kérdésekről kívánok tán vitatkozni, és arról, mi jó, mi rossz, mi a szabadság és a beszámíthatóság?
Nem! Hanem, hogy megöljem. Gyerekes képzelgéseimben, melyekkel bizonyára nem vagyok egyedül, én vagyok a hős megmentő, aki felszabadítja szülővárosát Metamaton rémuralma alól.
[…]
A hamisító
Mimi Marton ébresztett fel, a művész, akinek a keze munkáját dicséri az én csodálatra méltó ablakmásom. Dühös volt és lehangolt, mert hamisítványokra talált, a művei utánzataira.
– Nem örülnöd kellene, hogy valaki olyan példaértékűnek találja a munkáidat, hogy utánozni akarja őket? – kérdeztem.
Mimi Marton nem válaszolt, csak előhúzott két ceruzarajzot egy nagy mappából, és felemelte őket, hogy tartályomban lebegve is láthassam. Ugyanazt az éjszakai utcaképet ábrázolták, a város egyik legforgalmasabb útvonalát, de egy kicsit más-más nézőpontból. Mindkét képen kihalt volt az utca, járókelők sehol. Első pillantásra a két rajz szinte teljesen egyformának tűnt, de amikor közelebbről megvizsgálta őket az ember, rögtön feltűntek a köztük levő nem is kicsi eltérések. Az egyik kép feketéje intenzívebb volt, a vonalvezetés energikusabb, az utcai lámpák fénye nyomán kirajzolódó árnyékokban benne volt az éjszaka egész idegensége.
– Mit gondolsz, melyik az én munkám? – kérdezte.
Pillanatnyi habozás nélkül rámutattam arra a rajzra, amelyik jobban tetszett. Rögtön rájöttem arra is, hogy tévedek, mert valósággal lángba borult az arca.
– Egész jó, ugye? – nyögte halkan. – De nem az én képem. A műtermemben találtam. Más hamisítványokkal együtt. Nem tudom, ki hordja oda őket és miért. Talán csak gúnyolni próbál engem és a képességeimet. De én egyszerűen a magaméinak mondom és eladom őket, a pénzt pedig megtartom!
Ekkor derült fény az elkeseredése valódi okára. A munkák jó része, amelyeket hamisítványoknak nevezett, nem másolatai voltak az ő műveinek, hanem eredeti műalkotások. A stílus, a témaválasztás és a megragadás módja is hasonlított Mimi Martonéra, és a szerző ráadásul az ő nevében szignálta a műveket. A legrosszabb az volt, hogy ez az ismeretlen jobb volt, mint maga Marton.
Egy pillanatig nem tudtam, mit mondhatnék. Mimi Marton még három akvarellt mutatott.
– Ezek mind az övéi – mondta.
Megnéztem az elsőt, és Marton jellemző aláírását is felfedeztem a jobb alsó sarokban. Profi munka volt, képtelenség lett volna megkülönböztetni a valóditól. Mindenik akvarell egy félig üres szoba ablakaiból nyíló kilátást ábrázolta, egy város képét, mely Manhattanre emlékeztetett. A felhőkarcolók üvegfalai a felhőket és egymást tükrözték vissza. A tükörképek tükörképei bonyolult perspektívákat hoztak létre. Meghökkentően valószerű mélységérzetet keltettek a képek, a fény élt rajtuk, játszadozott. Mindeddig azt hittem, hogy Mimi Marton profi, és profi is volt, nem kérdés, de ennek a másiknak, a hamisítónak nyomába sem ért. Fura, hogy nem tüntette fel a saját nevét, hisz ilyen képességekkel rögtön szárnyára kapná a hírnév. Nagy kedvem támadt megvenni az egyik akvarellt, de nem akartam a művésznő önbecsülésébe gázolni.
– Ki juthat be a műtermedbe?
– Csak nekem van kulcsom hozzá – mondta Mimi Marton.
– Különös – mondtam. – Lehet, hogy valaki a tudtod nélkül készített a kulcsról másolatot? De nagyon mélyen alszol, ha nem ébredsz fel arra, hogy egy idegen járkál a műtermedben. Talán felszereltethetnél a műhelybe egy kamerát.
Mimi Marton összegyűjtötte a hamisító munkáit, melyek jobbak voltak a sajátjainál, elköszönt és elment.
De alig telt bele pár nap, ismét beállított hozzám.
– Ma vidámnak látszol – mondtam. – Valami vicces dolog történt veled?
– Köszönöm a tanácsot – mondta. – Most már tudom, ki a szerző. Tudom, hogy ki az a másik.
A saját szememmel láttam. Nem találod ki?
Diadalittas tekintettel nézett rám, és ekkor már tudtam, hogy nincs semmiféle másik.
– Nem tudom, hogyan lehetséges, de így van – mondta. – Elkezdtem alvajárni!
– Ilyen se volt még – mondtam. – Az illuzionista művész a saját munkáit álhamisítja! Mimi Marton szomnambulista és alvafestő!
– Ez a helyzet, mondta. – De miért festek jobban álmomban, mint ébren?
– Talán azért, mert az álom a harmadik szem – mondtam.
[…]
Jankó Szép Yvette fordítása
Leena Krohn
Finn író, 1947-ben született Helsinkiben. Számos regény, novellás-, gyermek- és ifjúsági irodalmi kötet szerzője. Műveit tizenöt nyelvre fordították le. Munkásságáért finn állami irodalmi díjat, Finlandia Díjat és Pro Finlandia díjat kapott. Kedvelt témái közé tartozik ember és mesterséges intelligencia viszonya. Magyarul olvasható művei: Emberruhában (1987), Tainaron (1992), Donna Quijote és más városlakók (1998), A Nap gyermekei (2013).
