.svg)
Augusztus 23-án a nyár Csíkban soha nem gondolkodott, milyen napra essen. Nem volt kérdés számára a tűző napsütés. A békegalambok eregetéséhez makulátlan kék ég dukált, sárga nap, vidám pionírok. Ahogy az aszfaltrajz-versenyen is lerajzoltuk minden évben egy másik jeles napon, június 1-jén, amikor szintén soha nem esett az eső a Hargita lábánál – kék földgömb ölelő búzakalásszal, sárga nap, vidám pionírok. Pálcikalábaikon körbeállnak a golyóbison, fogják egymás kezét. A pionírok és az egyéb nemzetiségű gyerekek. Hogy pontosan milyenek, nem tudjuk, magyaron kívül soha nem láttunk mást. (A román rendőr nem jut eszünkbe. Nekik nincs nemzetiségük. Ők a rosszak, mi a jók.) De tudjuk, hogy vannak. Benne vannak a tankönyvben. Kezükbe zászlócskákat rajzolunk, föléjük békegalambokat. Kötelező módon más-más színűre festjük krétával az arcukat: sárgára, rózsaszínre, feketére vagy barnára. Ilyenkor bezzeg van kréta, nem csak fehér. A maradékkal sem kell elszámolni, haza lehet vinni. Föléjük ákombákom betűkkel felírjuk: UNICEF. Mint manapság a Pampers-pelenkán. Hogy mit jelent, azt nem tudjuk, de örülünk, hogy csak felírni kell, nem pionírokból kirakni az egyes betűket. Ahhoz lehet, nem lennénk elegen. S el sem férnénk a blokktömbök sávjában. Miután hazaengednek, négy emelet magasából csodáljuk a rajzokat: színes paplan a szürke beton, repedései a Küküllő és a Homoród. Esetleg az Olt. De soha nem a Szamos vagy a Duna. A kátyúk mint fekete lyukak ólálkodnak körülöttük. Nehezen lehet nappá sárgítani, annyi kréta nincs. Kikerüljük. Másnapra rendszerint elmossa rajzainkat az eső, szürke pocsolyává oldódik a soknemzetiségű világ, földgömbjeink kékje a kátyúkba csordogál.
A csíki ünnep más. Hetekkel előtte készülünk. Pedig vakáció van. De úgyse nyaralunk sehol, így örülünk, hogy útra kelünk. A világ másik felére, az Olton túl. Jóanyánk akkurátusan előkészíti ruháinkat. Pionírruha a kiválasztottaknak, fehér, magas nyakú ünnepi garbó, fekete rakottszoknya, lábközépig érő ünnepi zokni, soha betörni nem akaró, évi kétszer engedélyezett fekete lakkcipő a puszta szemlélődőknek, a mezei résztvevőknek. Akik örüljenek, hogy egyáltalán... A pályaszélről. Mert van, aki még ott sincs. S különben is jobban látni onnan a békegalambokat meg a sok mozgó élpionírt, ahogy átalakulnak PCR-ből PACE-ba. Kb. ötvenszer a nap folyamán. A több száz élpionírból valaki folyton elalszik, elbámul, rosszul fordul, elájul. Ilyen kölkökkel nehezen épül a szocializmus. Hogy folyton szomjasak-éhesek. Melegük van. Csíkban, augusztusban. Ezért vittük a magas nyakú kötött szvettert is, fiam, s ha már hoztuk, vedd is fel, ne cipeld. Még elhagyod. A nagyanyád kötötte. Csíkban a nyár, ugye... Indulás előtt, reggel hatkor ettél-ittál, ne nyafogj. Mindjárt vége, még néhány óra. Éjfélre otthon leszünk.
Minden évben reménykedem, lehetek bár egy pötty a PCR-ben. A CEAUSESCU-ról álmodni sem merek. De mindig csak a tapstér széléig engednek. Nem sokat látok, ahhoz magasabbra kellene mászni. Fa, az nincs. Nézem a sok pionírt az óriási, olvadozó csokitáblán. Téblábolnak a tűző napon, ahogy telik az idő, egyre kelletlenebbek. Megafonba ordibált vezényszavak, iszonyat hangzavar, habzó szájú pedagógusok. Ünnepelünk.
Forró a beton, állni sem lehet rajta, nemhogy ülni. Valahonnan kerül egy támlás szék. Ketten kuporgunk rajta. Nem tudom, ki a társam. Ülünk, háttal a tapstérnek. Elmosódó, szürke háttérré olvad az élpionír, a békegalamb. Reflektorfényben a mi mosolyunk. A kép hátára valaki azt írta: „Barátság.” Garbóban, kötött pulóverben, a csíki nyárban. Augusztus 23-án.
