.svg)
Andreï Makine: Az örmény barát. Typotex, Budapest, 2025.
Hol volt, hol nem volt, pontosabban a kettő határán, a hófödte Ararát csúcsán is túl, a puszta tajgán a szibériai börtönök mellett, a koncepciós perekhez közel, ahol üvöltő istenek határozzák meg egymás életét, volt egyszer egy királyság: az ezüst arabeszk finom patinájával bevont Örmény Királyság. Várakozásba süppedt tranzitzóna ez, nem-hely és nem-idő, egy, a marginalizáltakból és perifériára szorítottakból alulról szerveződő közösség, melynek tagjai a fényképek mellett sebekkel teli történeteket, szilánkosra törött sorsokat cipelnek. Nem véletlen, hogy itt talál otthonra Andreï Makine Az örmény barát kötetének név nélküli, árvaházi elbeszélője, aki váltakoztatva szólal meg a gyermekkori mitikus világképet tükröző, az egzotizáló tekintetet naivsággal feloldó szólamokban, illetve a felnőtt jelentésadó mozzanatait lekottázó részekben. A kettő között pedig ott van a felnövés, a beavatódás átderengő valósága, amihez Vardan adja a zsinórmértéket: „egy olyan világ tükörképét, amely végtelenül különbözik attól, amit az emberek itt e földön átélnek” (17.).
A kisregény által felmutatott társadalmi valósággal, a legitimalizált és intézményesített, újratermelődő erőszakkal, a megfélemlítéssel szemben a valódi, vérségi kapcsolatokon túlmutató, (legyen bármennyire is elcsépelt ez a szó, de) szeretetalapú intraperszonális viszonyok képeznek szelíd ellenállást: a kötet líraisága így nem is annyira a nyelvben keresendő, hanem sokkal zsigeribb, elemibb szinten, azokban a leheletnyi hullámokban és finom rezgésekben, amik lehetővé teszik, hogy két ember hatni tudjon egymásra. Éppen ezért nem kulturális vagy történeti tablókép a szöveg, bár a történelmi narratíva különböző elharapott félmondatok, utaláshálók mentén a már felnőtt nézőpontjában egységes olvasattá válik, sokkal inkább az egészen metafizikai értelemben vett függetlenség percnyi felsejléseinek a példázata. A lemondás keserű eleganciája, az örömlány emberi méltóságának visszaadása, a titkok megőrzése, majd a megfelelő pillanatban való visszaadása, a felhők érintésközelisége, hópelyhek a szeretett asszony csukott szemhéján. Egy örmény baráton keresztül valahova tartozni: legfőbb azonosság.
Az eutanázia szép (jó, könnyű) halált jelent: arról, hogy ezt tanulni kell, vagy emberi adottság kérdése, még csak elképzeléseim vannak. Vardan azonban biztosan tudja, ahogyan azt is, hogy milyen kiutat tárnak fel a krétarajzra hulló őszi levelek. Kívülállósága, testében hordott mássága, mélységesen idegen tekintete az, ami észreveszi az egyenes helyett a kört, a propaganda evilágiságában is a tökéletest, a transzcendenst. A másként lehetőségét. Amikor pedig végleg eltűnik – ő, és egyedül ő tudja, hová –, ami megmarad, az az emlékezés szemiotikája, az ott van és mégsincs hermeneutikája.
