Anód és Katód szerelmük kezdetén

Tot Endre: Zöld falirat

„Vessük fel magunknak a kérdést: mennyi idő alatt tudjuk felkészíteni a hozzánk járó gyerekeket ezekre a vizsgákra?” Már ennyi is elég volt nekem. Csak beleolvastam a könyvbe, amelyet valaki a reptéri váróban az ülésen felejtett, kinyitva. Feltűnt nekem a sátorforma könyv, amely ott árválkodott – a szó szoros értelmében szomorú és elhagyatott volt, mint egy félbevágott sziámi iker a londoni világkiállításon 1936-ban, vagy egy évvel korábban lett volna (?) – a kék huzatú ülésen, ahol valószínűleg korábban már üldögélt, várakozott, lábkörmét, ujjközeit piszkálta egykor a perzsa sah (menekülés közben testőreitől körbevéve, csakráját elfedő fátyol alatt), egy bajáni kelmefestő, tót orgonisták és pakulár medvetáncoltató a Röpülj páva vetélkedőjében bízva, Anód és Katód kézenfogva, szerelmesen összegerjedve, néha egy-egy plüssmaci és Plump Pudding, a híres zenebohóc.
Azt reméltem, hogy a talált könyvben mindezeket felsorolva megtalálom, hiszen egy könyvnek kötelezően tartalmaznia kell a való életet, a legelrugaszkodottabb fantázia vagy elmekanyar sem ered máshonnan, mint a kétpólusú valóságból, azontúl képzeletünk üvegfalakba ütközve lehull, mint paradicsommadár, a siratható falak tövébe.
De természetesen csalódnom adatott feltett reményeimben: szigorúan és körmönfonás nélkül emlékeztetett kötelességemre, miszeint, uraim és hölgyeim, tisztelt hallgatóság, fel kell készítenem valamilyen gyerkőcöket – állítólagos tanítványaimat – a tavalyi vizsgákra. Azaz fel kellett volna. Ámbátor…
Áhítattal jegyzem meg alávalóságom teljes tudatában, hogy nem szereztem diplomát a Koldusvári Tudomány- és Erkölcsi Egyetemen, ugyanis erényes tanáraim – férfiak és nők jelentős genderhányadossal – azonnal kiszúrták, hogy engem az Isten sem teremtett oktatónak, sokkal valószínűbb, hogy hordószónokként szép karriert tudok majd magam mögött negyven év múltán, az idegeneket félrevezethetem, de őket soha, mert kevés vagyok még félvezetettnek is. (Ezért sem vettek rólam tudomást Anód és Katód, amikor melléjük vagy inkább a helyükbe telepedtem és felemeltem a könyvet, amelyben a kezdő sorokat olvastam.) Szokásom szerint félhangosan, a szájmozgatás még elsős korom óta rajtam maradt, ezért aztán két feleségem is kénytelen volt tőlem elválni, mert nem tudtam este a közös hitvesi ágyban az olvasólámpák egymást metsző aranysárga fénykörében csöndben olvasni. Persze akárki bölcselkedve az orrom alá dörgölhetné, miért nem aludtatok, csórikáim, külön-külön ágyban, szobában, esetleg más-más kontinensen?
Nos, azért, mert akkoriban nem egyezett a közízléssel, nem találkozott a közmegegyezéssel, nem illett bele a közkereseti kódexbe, sem a magánkeresetünk keserűségébe, ugyanis két kis szobában nyomorogtunk, a másik szobában csupán merőlegesen és átlósan, gömbszelet alakban könyvespolcok szorongtak hegyén-hátán, tömve régi és új könyvekkel, amelyeket örököltem, vettem, kaptam, elkaptam dedikálva és kitépett oldalakkal, kitiltott-betiltott könyvekkel, használhatatlan kéziratokkal, savanyított szövegekkel, a bezúzott könyvek zúzaléka takaros műanyag dobozokba ömlesztve, „hátha valaki még helyre tudná állítani!” felkiáltással mentették tűzön és vízen, demokrácián és diktatúrán át, keresztül és kasul Európán örökhagyóim, szánom-bánom dedikátoraim. (Nem minden kései káröröm nélkül, tenném hozzá.)
Na most tessék nekem megmondani, hogyan tanítsak én hetedikeseket vagy kilencedikeseket ezekből a könyvekből, amelyek maguktól értetődően nem illettek bele egyetlen miniszterileg jóváhagyott tantervbe sem, ellenkeztek a morális tudattal és az elemi szolfédzsban lefektetett házszabályokkal. Háziasszonyok jártak hozzánk, megrögzött vaklárma-hordozók, alakjuk lassacskán tényleg a hordozórakétákhoz kezdett hasonlítani, hozzánk járt az egész környék salátaöntetért, vasszögnézőbe és tévét köpködni, ugyanis mindenütt másutt éppen akkor a férfiak mérkőzést söröztek és az egész város a Celtic Glasgownak szurkolt, ami már régen sehol sincs. Konyhánk – anyám szavai szerint – a Forum Romanumhoz hasonlított Marcus Tullius Cicero idejéből, igazi szónokokkal, száraztorkú liktorokkal, vak gladiátorokkal és kórussal, karénekkel – anyám csak tudta, mert huszonhét évig tanított latint az állami tanonciskolában, ugyanis a tanügyi hatóságok úgy érzékelték, hogy nem lehet egyenesen gyalulni és elkötelezetten rézfánfütyülőt esztergálni ablativus absolutus nélkül, egyenesen képtelenség megbízható iparossá válni ezek hiányában.
Anód és Katód véletlenül vetődtek el hozzánk. Mielőtt repülőre ültek volna, hogy brazil földre emigráljanak – ui. nem értettek egyet a harmadosztályú labdarúgó bajnokságban uralkodó rendszeres csalássorozattal, felemelték szavukat, és ezért megdobálták őket rendszeresen a mérkőzések alatt, az utcán Katódot gyakran inzultálták, mocskos ajánlatokkal sugarazták be, Anódot pedig szarral kenték le, midőn egy délután elaludt egy padon a városi parkban, holott Katódra várt –, az igazság az, hogy éppen fedél nélkül voltak, és közeledett a szemetesautó, komoly veszély fenyegette a fiút, hogy beőrli őt a falánk hengeres tároló. Anód ismerte a címünket, egyszer nálunk járt, kölcsönkérte Pavlicsek Huba verseskötetét, ugyanis meg akarta filmesíteni vagy ki akart másolni belőle néhány szép versidézetet a ballagásra; Katód hallott rólunk a fűszeresnél, és belépett melegedni. Kedvesen fogadták őket, bár nem egyszerre egy időben és egy napon jöttek, rendszeresen elkerülték egymást, anélkül, hogy erről a leghalványabb tudomásuk lett volna, egyszer mégis összefutottak, azt hiszem, ez egy keddi napon történt, apám hivatalosan káposztát gyalult a pincében, anyám pedig minket szapult, miért nem készítjük fel a sok gyereket a vizsgákra, amikor az öcsém – anyánk szerint módfelett pimaszul – azt felelte, hogy azok a srácok sokkal többet tudnak az életről, mint mi vagy maga, anyuka. A feleségem pedig engem vett védelmébe – nem emlékszem már, melyik volt a két elköltözött közül, mindenesetre az egyikkel akkoriban még együtt voltam himlős, mondván, mit cseszegeti őt, Anyuka, hiszen szótagolva, félhangosan olvas, az egyetemről eltanácsolták, most egy varrodában anyagbeszerző vagy népi varrottas az úriszalonban, ezen sokat lehetett volna röhögni, csupán azt felejtette ki a drágám, hogy megeskettem rá még házasságunk első perceiben: egy szót sem arról, hogy már az első évről eltanácsoltak, nem járok semmiféle egyetemre, ki vagyok rúgva minden jobb helyről, az iskolapártoló szülői bizottságból, rossz példát mutattam a szülői munkaközösségen belül, mint ismeretes, elvittem az egész osztályt egy pornómoziba (rettenetesen élvezték, szakértői megjegyzésekkel fűszerezték), én pedig elvittem a balhét. A drágám, csak hogy engem megvédjen – kifecsegte féltve őrzött kudarcaimat, azt, hogy nem taníthatok senkit, legfeljebb engem lehetne tananyagként oktatni, demonstrálni, táblavázlatra szabdalni másodéves kudarctanból, de ahogy így végigtekintek magamon, nem hasonlítok sem egy nyomtatott/nyomott, sem a digitális tankönyvhöz. Vagyok, aki vagyok, miként a Teremtő mondta volt az első no comment sajtótájékoztatón, ahol nem lehetett kérdezni.
Anód és Katód csodálkozva néztek össze. Ekkor találkozott először a tekintetük. Utóbb többen megesküdtek, akár az inkvizíció előtt is, hogy egyszerre vetett lobot a fiú és a lány szeme, és arcukra valami földön- és területenkívüliség ült ki/rá/fel. Anyám azonnal észrevette és kilencvenfokos szögben apámhoz fordult, aki akkoriban ugrott fel a káposztafejek közül, hogy a hűtőből kivegye a hat palack benájlonozott sört. Nagy baxbajnok volt az öreg. Le volt hajolva, de anyám éles hangjára felemelkedett, kezében megállt a hatos kiszerelésű sör, és odanézett:
Láttad, Balázs, láttad? Kérdezte anyám szemrehányóan az apámat, akit igazából csak az érdekelt, ha a Glasgow Rangers kikap kedvenc csapatától a Celtic Glasgowtól, vagy döntetlen lesz. Ethel anyám azonban megállíthatatlan volt: menekítsd ki ebből a fertőből, Balázs, ezt a két ártatlan fiatalt, vidd messzire, mert ez a szerencsétlen – és itt reám mutatott, mint ahogyan az Úr kiutasítja a Paradicsomból a két rajzfilmfigurát– elpackázta az életet, most valami varrodában sutyorog, ül a sok könyvön, melyekből – bármiben lefogadom – semmit soha el nem olvasott, csak gyűjti, mint egy eszement…
Ami igaz, az igaz. Ezúttal anyám fején találta a szöget, valóban a gyűjteményemnek még az egyharmadát sem olvastam, és ha belevesztem a könyvtárszoba zegzugos útvesztőibe, számtalan olyan könyvgerincen akadt meg a szemem, amiről a címet sem tudtam leolvasni, mert nem ismertem azt az írást. Sőt, akkor láttam először.
Anód és Katód azonban családi drámánk közepette is talált magának annyi szünidőt, hogy csókban forrjon össze, az idő rövidzárlatos lett, a tanítványok, akiket anyám csődített a nyakamra mérhetetlen dicsekvésével, hiszen az egész környékről hozzánk küldték a szülők a megoldhatatlan házi feladatokkal a bukásra álló leszármazottjaikat – eddig valahogy soha nem derült ki, hogy hiányzik a CV-mből a főiskola, az érettségi bizonyítványomba soha senki bele sem tekintett, még a két feleségem sem, pedig ott hevert a fehérneműs fiókban a kipám és a pipám mellett, egészen hozzáférhető helyen – tehát a gyerkőcök lent hiába estek neki teljes testsúlyukkal a kapucsengőnek, senki meg sem hallotta az egész házban, a szomszédasszonyok szörnyülködtek, mint egy ókori kórus a taorminai színház romjai alatt, várták Csontváryt, addig is sírtak egy versszakot, megpihentek, újrakezdték egy regiszterrel magasabban, én ceruzáért kavartam fel az összes zsebemet, szerettem volna írásban is rögzíteni a siratóének szövegét, de elkéstem, mert anyám, a pillantnyi váltások koronázatlan fejedelemasszonya már rám szólt – Eltűntek. Fuss utánuk, fiam, még mit gondolnának rólunk?!
Kicsoda, anyuka, kérdeztem felocsúdva.
Hát az a két szimpatikus fiatal, akik itt lettek egymásba szeretve.
Elképesztő vagy, Anya, míg engem szapultál, volt időd bemérni a szerelem bimbódzását, kibontakozását és virágba borulását?
Igen, fiam, mi, nők már csak ilyennek teremtettünk. – Most tessék mondani, kinek tehetnék szemrehányást? Felvettem a zöld katonasapkámat, felpattantam a kerékpárra, és a repülőtérig karikáztam. Szakadó esőben. Sikerült bejutnom a terminálra, átverekedtem magam a biztonságiakon. De már kettejük hűlt helyét találtam. Meg azt a könyvet.
Persze logikailag sok minden megmagyarázhatatlannak tűnik még ma is, de ami ennél is furcsább, Anód és Katód soha nem küldött képeslapot Brazíliából. Lehet, hogy nem is léteztek? Eltűntek az őserdőben, miként a tanítványok is a környezetemből. Anya nem hív meg vasárnaponként húslevesre, bécsire. Még mindig haragszik. Apa titokban felugrik hozzám egy palack sörrel, nem sokat mesél a családról, viszont megkér, hogy kapcsoljam be a tévét, mert a Manchester játszik a Chelseavel.