Ami elvész, és ami megmarad

(részletek az Erdélyi Művészeti Központ Egyesület által In memoriam Kántor Lajos címmel kiadott katalógus előszavából) „Ezek a másodrendű dolgok. Nagyon bájos kakas. Na? Egy jól sikerült kakas” – hangzott el egy Nagy Albertről szóló beszélgetésen az életműért nem nagyon lelkesedő, azt „témafestészetnek” tekintő Bretter György szájából 1975-ben.1 A filozófus korai halála miatt a disputa nem folytatódott, így Kántor Lajos már nem tudta meggyőzni vitapartnerét a művész kiemelkedő kvalitásáról. Saját életében viszont központi szerepet játszott a festmény, írásaiban fel-felbukkan, tényleges utazásai és szellemi kalandozásai közben gyakran visszatérő motívum, esztétikai támpont, amely lassanként egyéni mitológiájának részévé vált. „Festmények közül a mi Nagy Albertünk fehér kakasa nőtt hozzá hétköznapjaimhoz, hangzatosabban szólva: egész gondolkodás- és látásmódomhoz.”2
Egy magángyűjtemény esetében mindig felmerül az a kérdés, hogy egyfelől mennyiben láttatja a gyűjtő személyiségét, másfelől pedig, hogy az egymás mellé sodródott művek köréből vajon melyek bírnak művészettörténeti jelentőséggel vagy „csak” kultúrtörténeti, a tulajdonos ismertségéből fakadó forrásértékkel. Ahogy Csaplár Ferenc, a Kassák Múzeum egykori igazgatója fogalmazott: „Az íróink lakását ékesítő képzőművészeti gyűjtemények különlegessége abban rejlik, hogy darabjai legtöbbször emléktárgyak is: két ember közötti kapcsolat dokumentumaiként tartják számon őket. Hatásuk titka a hozzájuk fűződő történetek, asszociációk gazdagságában rejlik.”3 Már első pillantásra is látszik, hogy egy erdélyi képzőművészeti tárlat tervezése nem mellőzheti a Kántor-anyagban való búvárkodást. Az asszociációs mező feltérképezéséhez, a képekhez és szobrokhoz, valamint a kárpitokhoz és kerámiákhoz csatolható történetek feltárásában leginkább Kántor Lajos írásai segítenek, hiszen az alkotókhoz baráti, olykor rokoni szálak fűzték. Az egybegyűjtött cikkeket, visszaemlékezéseket olvasgatva beleképzelhetjük magunkat abba a fizikai és intellektuális környezetbe, ahol élt és munkálkodott.4 Ennek meghatározó összetevőjét a Korunk folyóirat és az 1973-tól beindított szerkesztőségi tárlatok sorozata jelentette.5
Gyakran mondogatjuk, hogy a megírt művek és a létrehozott képzőművészeti alkotások maradandóak. Nem meggyőző vigasz azonban, ha belegondolunk: éppen a lelki és szellemi kohéziót biztosító, az összefüggések láthatatlan hálóját megszövő ember hiányzik közülük. Még emlékszünk az Európa zsebkönyvek és a Modern könyvtár kiadványainak szúfolt polcai fölött a Kántor házaspár portréira, a szecessziós kályha közelében a Szabó Dezső- és Móricz Zsigmond-domborművekre, az ajtóra rajzszögezett Exodus lengyel színházi plakátra, fölötte pedig Paulovics László metafizikus csendéletére, amely jól érezte magát Incze Ferenc szürrealista képeinek társaságában. És persze a vendégeknek mindig pihenést kínáló kerevetre, a vörös, kalotaszegi írásos falvédőre, s a sokat emlegetett, álmokat őrző Fehér kakasra és a Télre.

Jegyzetek
1 Ki volt Nagy Albert? (Kántor Lajos bevezetőjével). Korunk, 1980. 3. sz. 191.2 Kántor Lajos: Megkérdeztek… Jelenkor, 1987. 5. sz. 393. A Nagy Albert-kép került a Kiemelés tőlem. Emlékkönyv Kántor Lajos hetvenedik születésnapjára (Komp-Press Korunk, Kolozsvár, 2007) borítójára, illetve címadója Kántor Fehér kakas, vörösbor (Komp-Press, Kolozsvár, 2016) című könyvének is.3 Csaplár Ferenc: Írók és műtárgyaik. In: 20. századi művészet kortárs Magyar írók gyűjteményéből. Kiállítási katalógus. Kassák Múzeum, Budapest, 2001. 1.4 Kántor Lajos: Hazatérő képek Barcsaytól Vinczeffyig. Komp-Press–Korunk, Kolozsvár, 2009.; Sümegi György: „A mű csak út, semmi más.” Kántor Lajos és a képzőművészetek. Forrás, 2010. 5. sz. 102–103.5 Találkozások. Korunk Galéria. Szerk.: Kántor Lajos. Kolozsvár, 1997.

Vinczeffy László: Homokszínű táj

Simon Sándor: Neptunusz

Pusztai Péter: Térben

Nagy Albert: Fehér kakas

Kopacz Mária: Hajnali bombázás

Incze Ferenc: Alázat

Deák Ferenc: Árva Bethlen Kata

Cseh Gusztáv: Borító