Ami a történet által megmutatkozni vágyik. Beszélgetés Balázs K. Attila költővel, íróval

– Kezdjük talán a legújabbal: az év elején prózaköteted jelent meg, s bár a könyvet mondhatni elsodorta a pandémia, az itt van, itt terpeszkedik, mint egy homokóriás. Kisprózák vannak benne, melyek azonban végtére is összeállnak valami egésszé. Mi fogja össze ezeket a szövegeket: a homokóriás? – Amiképpen ez a világjárvány is egyféle széthullás előérzetét hozza, úgy a járvány légüres terében megjelent Homokóriás tulajdonképpen a széthullás könyve. Egy család, egy bármilyen család széthullásának mozaikszerű története, amely egy pontból, a családfő halálának pillanatából gyűrűzik szét, ennek a pontnak a tükrében nyer formát. A szilánkok összetetriszezése persze az olvasóval folytatott párbeszéd, játék része.
A kötet azoknak a kérdéseknek a visszhangja, lenyomata, amelyek nyugtalanítottak az elmúlt időszakban. Hogy töltök-e elég időt azokkal, akiket szeretek. Hogy mennyire jó dolog, hogy tanúja lehetek gyermekeim eszmélésének, és hogy végig kell gondolnom ennek az ellenpólusát. Mi is lehetne más célja az írásnak, ezeknek a novelláknak, mint hogy számot adjanak alkotójuk helyzetéről, és hogy a belőlük átszivárgó sejtéseket megosszam azokkal, akik veszik a fáradságot, hogy kinyissák ezt a könyvet. Mindannyian egy-egy épülő homokóriás derengésében létezünk.
A novellák nem egy lineáris időrend szerint követik egymást, a különböző epizódok, emlékképek, történetek, töredékek lassan, mozaikként állnak össze, nem egy hagyományos kronológia rendezőelve szerint; az ismétlődve felbukkanó tárgyak, utalások létesítenek kapcsolatot a látszólag rokonságot nem mutató szövegek között is. Mindezek mellett az írások persze magukban, egyenként is lezárt egységeket alkotnak, ám a befejezetlenség érzete ott bujkál minden történet árnyékában.

Fotó: Dimény H. Árpád
A könyv végső soron egy statikus állapotot örökít meg, az apa temetésének pillanatát. Ebből a fókuszpontból történnek kimozdulások a múltba és a jövőbe az egyes szereplők – többek közt az apafigura – gondolatai, narratívái alapján. A játék része megtalálni a jelen időt a novellák, rövid szövegek között. Látszólag egyik írás sem emelkedik a többi fölé-elé, a rejtett kronológiai rendezés egyedül arra irányul, hogy az információdarabkák sorra álljanak össze az olvasóban, kimerevítve a status quót. Egyes részletek homályban maradnak, például az apa halálának körülményei, a következtetések az olvasóra vannak bízva, viszont az itt-ott elszórt kapaszkodók segítenek kitölteni a hiátusokat.
– Korábbi prózaköteted, a 2013-ban megjelent A zöld fotel lakója szintén töredékekből épít fel egy totális világot. A fragmentáltság élménye ennyire meghatározó számodra, hogy sajátos műfajoddá vált? – Egyféle alvajáró szendergésben telnek a mindennapok, a világba bámulás gyakorló híve vagyok én is. Tudom viszont, hogy a látszó, egyszerű és érthető világ mögött a homályban valahol egy vasgolyó gurul. Az írás nagyjából olyan, mint fémdetektorral járni a napok derengésében, és keresni, kitapogatni valahogyan azt a szinte kitapinthatatlant, és megtalálni azt a nyelvet, ahol a szavak rácsa mögött érezhető ennek a tömegnek a jelenléte. Ez persze nem egy aktív keresés, csak nyitott szemmel való, érzékeny létezés. És a pillanat, amikor a felszín megnyílik egy másodpercre, teljesen szeszélyes és váratlan.
Mondok egy példát. Füstölögve szedem a játékokat a szobában, három gyerek után úgy néz ki a hely, mintha kézigránát csapódott volna be. Más dolgom is lenne. Épp máshol kellene legyek. Dühös vagyok a gyerekekre és magamra. Az egész szituációra. Amíg a játékok után hajolgatok, egyszer csak valami megreccsen a hátam mögött, és amint lehajolok egy újabb játékért, úgy érzem, mintha éppen abban a pillanatban a testem magasságában egy fegyver suhogna át. Egy kisbalta. Egy dárda. Valami éles. Felegyenesedek, megfordulok, persze senki sehol. Rádöbbenek, hogy ez a gyerekjátékok utáni hajlongás mentett meg valamitől, ami épp megtörtént, vagy éppen történik, hagyok csapot-papot, indulok lejegyezni azt a néhány szót, mondatot, ami bennem kavarog, amelyek mögött már érezni azt a sötét magot, amiért talán érdemes lesz lenyúlni. Én enélkül szinte képtelen vagyok bármit is írni. Azt a nyelvet keresem, amellyel minél egyszerűbben és minél pontosabban, megrázóbban a közelébe lehet kerülni annak a bizonyos megsejtett vidéknek, amelynek teréből ezek a pillanatok idetalálnak.
Így jönnek létre a fragmentumok, töredékek. Az aztán egy újabb játék része, hogy a sok kis fragmentumot hogyan szervezem egy összefüggéseket mutató egésszé. Ez már utólag inkább kőművesmunka, ha nem is teljesen az. Egy könyv ne legyen egymás mellé dobált novellák kupaca csupán.
– Az irodalomba kissé megkésve érkeztél, debütköteted, a Vizuáliák című lírakötet 2009-ben jelent meg, amikor már harmincöt körül jártál. Az elektromérnöki után végezted el a bölcsészkart: lassan találtad meg önmagadat, a neked leginkább megfelelő pályát? – Az ember egyrészt mindig elsieti. A kötetek kiadása valószínűleg úgy és annyira legitim, amennyire, mint mérföldkövek léteznek, jelezvén, hol tartasz éppen az útvesztőben. Ha jól emlékszem, az első versszerű töredékeket 1994 környékén vetettem papírra, hozzávetőleg harmadéves voltam a mérnökin, ez volt az az év, amikor egyre világosabbá vált számomra, hogy a további út valamilyen művészeten keresztül vezet. Ebben az időben vettem meg az első gitáromat is. Szenet is vettem, nem fűtőértékét tartva szem előtt, hanem a tényt, hogy rajzolni lehet vele. A zene és a rajz hamar zsákutcának bizonyult, habár a mai napig örömömet lelem mindkettőben. A filológiát 1996-ban kezdtem el, az első verseim nyomtatásban 2000-ben jelentek meg a Korunkban. 27 éves voltam akkor.
Gondolom, az érés alkat kérdése is. Én először jó verseket szerettem volna írni. Irodalmi lapok számára megfelelő volt egyes versek minősége, néhányat antológiába is beválogattak, viszont kötetté nem akartak összeállni. A zöld fotelt már sokkal tudatosabban írtam kötetté, mint a Vizuáliákat. Ha valamire sokadik olvasás, pihentetés után is azt mondom, hogy ez így jó, akkor van kész. Jelen pillanatban is egy verseskötettel úgymond „vesződöm”, és ahogy az idő telik, nemhogy több, hanem egyre kevesebb vers van benne. De az ember bárhogyan is forgatja, előbb-utóbb Weöres Sándor gondolatánál lyukad ki: nem tehet mást, mint alárendeli a hallgató bölcset a beszélő bolondnak. Amíg élünk és szuszogunk, addig sosem vagyunk lekésve semmiről. Na jó, talán egy Everest-támadásról már lekéstem.
– Miből születik a vers: zenéből? Mitől függ, hogy egy adott témából vers lesz, vagy próza? – Ideális esetben a próza is a líra határvonalán egyensúlyozik. Ami nem felel meg ennek a követelménynek, azt a legszívesebben kivágnám az írásaimból, de sokszor így is túl sűrűnek tetszik a szöveg. A megszokott az üres, a megszokott nem vezet sehova. Ez a váratlan privilégiuma. Ezt kellene hozza a vers. Ahogy a váz születik, már érződik a ritmus: egy zenét hoz magával, vagy csak néhány elnyújtott hangot, valamilyen rezgést, egy szín tapad hozzá, aztán a szavak, akár a higany, elkezdenek a nukleusz köré gurulni. Hosszabb, lüktető mondatok keletkeznek, vagy néhány kristálytiszta szó. Vagy egyik sem. És akkor ott ül a töredék egy folderben a gépen, és várja, hogy kidobják. Vagy legjobb esetben boncasztalra fektessék, és kivágják a közepéből azt a néhány mentésre érdemes szintagmát, képet. Már a nulladik pillanatban elválik, hogy milyen nyelvet, milyen formát követel magának a mag.
Versek sokkal ritkábban születnek. Annál több a verscsíra, amiből lehet, nem lesz soha semmi. A verssel szemben sokkal kritikusabb és könyörtelenebb vagyok, azt hiszem. Utoljára hozzávetőleg két éve kerültek közlésre verseim, a közeljövőben változni látszik ez a helyzet. Sietni nincs hova. Szeretnék minél érettebb és tisztább könyveket írni, amennyiben lehetséges. Függetlenül attól, hogy két könyv kiadása között mennyi idő telik el. És persze függetlenül attól, hogy épp a próza vagy a vers szólít meg. Vagy épp egy időben mindkettő.
– Jól gondolom, hogy verseid impresszionisták, olyan értelemben, hogy egy-egy „mágikus” pillanathoz köthetők? – Egy lefedett vízfelszínt képzelek el, amelyen időről időre egy akkora rés nyílik, hogy a karomat be tudom dugni. Ilyenkor halak vagy bármi fogható után kapkodok. Ha megragadhatok valamit, azt megpróbálom kihúzni azon a keskeny résen. Kisebb-nagyobb sikerrel. Lehet, hogy a felismerhetetlenségig összeroncsolva. A születés pillanata a megragadás pillanata-e, vagy a roncs rekonstruálásának pillanata? Ha a rekonstruált roncs frissnek, újnak tűnik, olyannak, mint amit egyetlen pillanat szült, akkor tökéletes az illúzió. S ha még életre is kel, arról inkább ne is beszéljünk.
– Prózáid a tudatfolyamregények hagyományából indulnak ki, de azt a magad szűkszavú módján műveled, olykor balladisztikus tömörséggel. Nevezzük akkor tudatcsermelynek ezt a manírt? – Kire ne lett volna nagy hatással Joyce, Proust vagy Virginia Woolf? Hogyan lehetne elfelejteni a Hullámok hömpölygő, lüktető mondatait? Létezni lehet a külvilágban, a puszta cselekedetekben, a párbeszédekben, de hátra lehet dőlni, és el lehet merülni abban a folyamatos áramlásban is, amelyet a külvilág ingerei, jelenségei generálnak a tudatban. Ha egy picit hegyezzük a fülünket, mindjárt meghalljuk magunkban burjánzani ezt a belső monológot vagy tudatfolyamot. Habár a kettő nem ugyanaz, bármennyire is egy kalap alá akarnánk venni őket. Hiszen a belső monológ egyféle logika mentén építkezik, van a gondolatoknak egy rendezett egymásutánisága, csupáncsak hallgatóság nincs, mert nem hangzik el, míg másfelől a tudatfolyam egy csapongó, logikailag rendezetlen narratíva, amely úgy ábrázolja a dolgokat, ahogy azok még látszólag megformálatlanul átfolynak a kérdéses szereplő tudatának prizmáján. Az író „csupán” egymás mellé fésüli az egymásra torlódó gondolatfoszlányokat. Én magam inkább a dialógusok, cselekedetek stb. által kiváltott reakciókat jegyzem le, a szereplők belső válaszait a különböző szituációkra. Véleményem szerint ez közelebb áll a belső monológhoz, mint a tudatfolyamhoz. Abban a betűzsongásban élek, amit a külvilág a tudatomban ébreszt.
– Mint szerzőnek, mi jut eszedbe arról, hogy emlékezés? – Az emlékezés a Milan Kundera által is emlegetett „einmal ist keinmal” vérfagyasztó bizonytalanságát jelenti elsősorban. Hogy vajon, ami emlékként él benned, az megtörtént-e, megtörténhetett-e? Ha elmondod, akkor talán megtörtént. Vagy talán már nem kell megtörténnie. Vagy azáltal történik meg, hogy elmondod. Kiválik a zűrzavarból, formát kap. Egyféle rend lesz. Az emlékezés az álmok teréből is bevon epizódokat az ólomszürke valóság szobáiba.
– Prózádat és verseidet rokonítja, összeköti az erőteljes képiség. Nem véletlenül lett a verseskönyved címe a Vizuáliák; prózáidban is plasztikus leírásokat, gyakorta kameranézőpontot kapunk. Hogyan lesz a látvány ereje látomássá? – A kamera egy külső, objektív nézőpontot képvisel, és ha ott foglal helyet a néző és a kibontakozó történet között, akkor talán elviselhetőbbek a jelenségvilág hazug dolgai, talán tisztábbá teszi a képet, zártabbá azt a teret, amelyet éppen pásztáz. De ne bízzunk azért túlságosan az objektivitásában. Mert lehet, hogy a kameraállvány meginog, és a vasszerkezet a több kilogrammos felvevővel ráborul az óvatlan szereplőkre. Másrészt a képek direktben, gyorsan és erőteljesen hatnak, mint a nitroglicerin. Az erőteljes képekből építkező vers vagy próza hírt tud hozni abból a dolgok, jelenségek mögötti világból, ahonnan az egyetlen lehetséges üzenet menthetetlenül sugárzik.
– Ha irodalomról beszélünk, abban a valóságok felcserélhetők? Írásaidban ugyanis relatív a valóság, talán párhuzamos valóságokról beszélhetünk? – Ha folyamatábraként nézzük az életünket, el tudjuk képzelni, az évek során hányféle párhuzamos élet jöhetett volna létre, ha éppen másképp döntünk, mint ahogy tettük abban a megszámlálhatatlanul sok döntési szituációban.
Szilasi László egyik könyvében van egy epizód egy kutyáról, a Molnárék kutyájáról, amelyik egy mozdíthatatlan vastuskó körül egy láncon lakik és mozog. Lábai alatt a föld egyre tömörül, az állat egyre mélyebben él. Amikor ebbe végül beleőrül, Molnárék agyonütik egy baltával, szereznek és odakötnek a vasdarabhoz egy másik, pontosan ugyanolyan piszkosfehér korcsot. Azt hiszem, ez majdnem mindent elmond a felcserélhetőségről és a bizonyosságról.
– A Homokóriás utolsó darabja, A 35-ös cella bizonyos tekintetben a sci-fi felé mutat: feszes történetmondás, feszültségnövelés, csattanós végkifejlet. Olvasunk még hasonló írásokat tőled a jövőben, tudatosan nyitsz a sci-fi világa felé? – Gyerekkoromban halomra olvastam a tudományos-fantasztikus novellákat, regényeket, Nemere István a kedvenceim közé tartozott, a Delfin könyvek sorozatban is jó néhány könyv megjelent a témában. Csereberéltünk a barátokkal. Gondolatban már neki is álltam sci-fi novellát írni, persze a papírig sosem jutottam el. Ma azt gondolom, hogy a történetnek hihetőnek kell lennie, mert tudjuk, hogy ami megtörténhet, az előbb-utóbb meg is fog történni. Legalább egyszer. De minimum legyen elképzelhető, és így mindegy, hogy a múltban játszódik-e vagy a jövőben. Végső soron szinte a történet sem lényeges. Legalábbis nem abban a mértékben, mint a Delfin könyvek idején. A lényeges az, ami a történet által megmutatkozni vágyik. Ebben a kontextusban szinte biztos, hogy a jövőben sem zárkózom el a sci-fitől. Zsidó Ferenc

Balázs K. Attila 1973-ban született Baróton, jelenleg – több év nagyvárosi létezés után – Székelykeresztúron él. Volt kertrendező munkás, takarító, dolgozott ásványvízgyárban, hűtőgyárban, volt mérnök, fordító, tolmács, kürtőskalácsgyáros, Londonban középiskolai matematikatanár, tanított angolt, karatézott hosszú éveken át (ennek kapcsán a 2011-es japán földrengés és szökőár Tokióban érte), tíz éve siklóernyőzik, három gyermek apja. Elektromos kerítéseket szerel, vadasparkot létesít, autóalkatrészekkel kereskedik. Ezek mellett ír és olvas. Kötetei: Vizuáliák (vers, 2009); A zöld fotel lakója (próza, 2013); Homokóriás (próza, 2019).