.svg)
A színházi világnap alkalmából, március 27-én, Ophelio Barbaro búcsúzik címmel tűzte műsorára a Kovács András Ferenc szerepköltészetét tematizáló irodalmi szimpóziumot és előadóestet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház a Fiatal Írók Szövetségével közös rendezésben. Az időpont- és helyszínválasztás szimbolikus, hiszen a színház a lírikus életrajzát és poétikájának terét is átható leitmotív.
A koncepcionálisan három, szünetekkel elválasztott programpontra osztott rendezvény a KAF-jelenség avagy KAF-egó három dimenzióját villantotta fel, amelyek harmonikusan összesimuló, egymást kiegészítő személyiségrétegekként fokozatosan árnyalták és mélyítették a befogadóban kirajzolódó képet. KAF láthatóan brillírozott és önazonos volt mindegyik szerepkörében: a költői ösztön-én és a színházi felettes én között kiválóan közvetített az interjúalany-én szerepében.
Az est első felvonásában három magyarországi irodalomtörténész mutatta be Kovács András Ferenc teátrumi szövegeiről szóló referátumait. Mészáros Márton, a Szerep és pathos két KAF-versben című előadása a különböző szerepelméletek felől közelített KAF színházi költészetének megértése felé, majd a pátosz hagyományos költészettani és a KAF-poézisben megjelenő alakváltozatait és funkcióját vizsgálta. Az értekezés megkülönböztette a szerepközpontú és színészközpontú szerepfelfogást: alapgondolata szerint a színházi szerep önmagában egy önálló entitás (és a színész csak tolmács), míg a filmszerepek elképzelhetetlenek a filmbeli karakterek nélkül, ezeket a színész kelti életre. Következtetése alapján mindkét szerepfogalom része a KAF-entitásmozzanatnak, a szövegek pedig úgy teremtik meg identitástereiket, hogy egyszerre kényszerítik érzelmi reagálásra az olvasót, és az intertextualitás, a szövegekből való kitekintés által új olvasatok bevonzását teszik lehetővé. Porczió Veronika a tudatos szerepköltészet és mítoszteremtés témáit járta körül a KAF-életmű arculatát meghatározó költői maszkok, alteregók kiemelésével. Pataki Viktor Szövegfilterek KAF költészetében című előadásában hangsúlyozta, hogy a szerepek gyakran a recepciót irányító automatizmusokként működnek, ez az eleve elrendelt szerep pedig erősen behatárolja a szöveg érzékelését. KAF-nál a szöveg megrendezi önmagát, ezért találóbbnak érezte a “filter” kifejezést. A szűrés kevésbé irányított folyamat, a szöveg meglepetésszerűen tud hatni, mert nem lehet kiszámítani, mit enged át.
A referátumok bemutatása után Korpa Tamás beszélgetett a költővel, aki a kérdéseket csak kiindulópontnak tekintette, nagyrészt magának szabta a beszélgetés irányait, és a szabad asszociáció logikáját követve tágította ki a felvetések kínálta válaszadási teret. A Látó főszerkesztője a szerepléshez és színházhoz fűződő viszonyáról mesélt. Mindjárt az elején elárulta, hogy már többször színpadra vitte verseit, és a textus vele együtt változott, de azért mindig szerepelt néhány alapvers a repertoárban. Ezután székelykeresztúri tanárkodásának időszakáról beszélt, amelyet szintén a szereplés egy formájának tekintett, hiszen előfordult, hogy ötszáz diák előtt kellett fellépnie. 1997–98-ban kilenc hónapig a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művészeti vezetője volt; ebben az időszakban sokat tanult a színházról. Kevesen tudják, de színikritikát is írt, azonban színész szülők gyermekeként egy idő után morális okok miatt felhagyott ezzel. Sosem akart igazán színész lenni, csak néha a szüleit ugratta vele, a rendezés gondolata viszont sokáig foglalkoztatta. Korpa Tamás kérdésére, hogy mennyire élet-halál kérdése számára a „Lenni vagy nem lenni”, KAF egy családi anekdotával válaszolt. Édesanyja elbeszélése alapján az egyébként korán, hét hónapra született gyerek a Hamlet ominózus, szállóigévé vált mondatánál mozdult meg a hasában először. Innen eredeztethető a költő Hamlet-mániája is. KAF életében az alkotás gyakran az álomfázisban kezdődik, egy-egy vers alaphelyzete már az álmaiban körvonalazódik, néhány szabálytalanul felvillanó mondatban, ritmusban. Visszatérő álma, hogy a színházban van jelenése. Korpa Tamás Láng Zsolt A jövő emberei című könyvére – amelynek 2029-ben játszódó, egyik fiktív helyzetében egy riporter beszélget a drámáiért irodalmi Nobel-díjat nyert KAF-fal – való humoros rájátszásként tette fel a záró kérdést: hogy áll a díjnyertes drámák megírásával? A költő elárulta, jelenleg egy színdarabon dolgozik, amelynek címe Bálványos, és ismert alakok kifigurázott másait vonultatja fel.
A rendezvény fénypontja kétségtelenül KAF százperces, Theatrum Mundi névre keresztelt önálló produkciója volt, amelynek keretében a művész színházi verses összeállítását adta elő. Korábban az irodalomkutatók értekezései, de még az alkotó személyes beszámolója, önvallomása sem fedték fel a KAF-jelenséget, amiről ez az előadás valami egészen intimet, kimondatlanul is jelenlevőt mutatott. Olyan érzésem támadt, mintha ezek a versek hazatértek volna azáltal, hogy színpadi térben, alkotójuk hangján szólalhattak meg. Hiába a lírai játék és szerepbújócska: ezeken a maszkokon tisztán, kivehetően sejlettek át az arcvonások.
