.svg)
Szabados Árpád: S. kancsója (2014)
Nemrég Pécsett, a Janus Pannonius díjak átadásán (ahol a kiadott MTI-közleménnyel ellentétben nem lépett fel Depardieu, az csak pár nappal később, Budapesten történt) kaptam egy verseskötetet a nagy hírű vendéglátós költőtől, Orbán János Dénestől. Már kötetének bevezető szövege megfogott, hiszen ebben arról a Vajda Albertről van szó, aki nekem és feleségemnek is családi barátja volt. De Orbán azt írja, keveset tud Vajda Albertről. Hogy ki fia-borja ez a humorista, aki gyakran „mondott csütörtököt” a Szabad Európa rádióban, meg lehet nézni az Irodalmi lexikonban, de mivel én elég jól ismertem, gondoltam pár sorral kiegészítem OJD-t.
Vajda Albertnek (nekem és szinte mindenkinek Berci) mintegy harminc könyve jelent meg magyarul és számos világnyelven. 1991-ben halt meg Floridában, élete utolsó hét évét ott töltötte. De korábban, 1956 után Londonban és Münchenben élt, és sokakat szórakoztatott. Még korábban, a „koalíciós időkben” szociáldemokrata magazint szerkesztett, az ú.n. Dolgozók Világlapját – anyám még innen ismerte. Amikor ez megszűnt, Vajda Berci átment a Ludas Matyihoz, itt vagy öt évig tördelő-szerkesztő volt. Miért csak tördelő-szerkesztő? Egyszerű: a Párt nem nagyon bízott benne. Ugyanis amikor a párttagság nagy felülvizsgálata folyt, az 1950–52 közötti „szűrés”, Bercit majdnem kirúgták a Magyar Dolgozók Pártjából, mert humoros önéletrajzot írt, ami abban az időben megengedhetetlen tiszteletlenségnek számított.
De megúszta és nem sokkal az ’56-os forradalom előtt Kovács Dénessel együtt írt egy nagy sikerű filmet – ez volt a Kétszer kettő néha öt, tele olyan fülbemászó dalokkal, amelyek hamarosan slágerekké váltak. Hogy miért távozott Berci Budapestről, ahol 1956-ban hallatlanul népszerű volt? Úgy hiszem, azért, mert számos újságírótársával együtt „belekóstolt” a Nyugatba, anyámmal együtt rajta volt azon a kirándulóhajón, amelyiket 1956 szeptemberében pár napra kiengedtek Bécsbe. A csillogó-ragyogó Bécs után a szovjet tankok által alaposan szétlőtt ólomszürke Budapesten Vajda Albertnek nem volt maradása.
Első londoni könyve címével rájátszott Leninre, az Egy lépés előre, kettő össze-vissza olyan humoreszkek gyűjteménye volt, amelyeken akkor az újra megszállt Magyarországon nem volt szabad nevetni. De Vajda Bercinek más ambíciói is voltak: fellépett londoni magyar esztrádműsorokon, majd lapot akart szerkeszteni, létrejött pár száz példányszámban a londoni magyar vicclap, a Fakutya – pár évig fenn is tudott maradni, mert az új londoni magyarok szívesen olvastak tréfás szövegeket anyanyelvükön. Én is írtam a lapba, eleinte Rózsavölgyi Flórián álnéven, s a mai napig büszke vagyok egy kis szövegemre. Ez Virágozzék minden virág! címen jelent meg, s a lényege az volt, hogy a valóságban csak a kommunista párt által engedélyezett (nem túl illatos) virágok virágozhatnak.
Bár a Fakutyába inkább csak a barátság kedvéért írtam (a londoni Irodalmi újság akkor még fizetett!), néha feljártam Vajda Bercihez, aki Lucy nevű, ugyancsak magyar nejével a Chalk Farm környékén lakott egy szép, tágas lakásban. A mindig elegánsan öltözött Jávor-bajuszos Bercinek sziporkázó humorán kívül mindig volt itala otthon, s ha ráért, jót tudtunk beszélgetni. Amikor 1960 nyarán félbe hagyva oxfordi disszertációmat Indonéziába indultam egy évre, szóltam Bercinek, hogy bár most egy ideig nem tudok „fakutyázni”, írja be a lapba, hogy kinevezett a vicclap távol-keleti tudósítójának. Nem gondoltam volna, hogy ezt a viccet bárki komolyan veszi, de nemrégiben olvasom a Történeti Hivataltól kapott anyagban, hogy a magyar titkosszolgálat egyik embere jelentette a központnak: „Bár G. Gy. újabban kevesebbet ír az Irodalmi újságba, mégsem adta fel szembenállást rendszerünkkel, mivel legutóbb kinevezték a Fakutya távol-keleti tudósítójának!” Azt hiszem, ez volt a londoni vicclap legnagyobb nemzetközi sikere.
Vajda Albertet 1960 táján autóbaleset érte. Szeméről levált a retina, többször kellett operálni, úgy hiszem, egész életére félvak maradt, vagy legalábbis csak homályosan látott. De a jó humorista balesetéből is könyvet ír, 1961-ben megszületett a Négyszemközt a szememmel, angol kiadásban az Eye to Eye with My Eye, aminek kritikai és közönségsikere volt. Az utolsó, viszonylag sikeres szemoperációját Berci Vakulástól látásig című, 1973-ban kiadott könyvében írta meg, amit aztán három nyelvre is lefordítottak. Ekkor, a korábban befutott Mikes György mellett sokan Vajda Albertet tekintették a legjobb angol–magyar humoristának, jóllehet akkor már Münchenben élt.
Szabadeurópás korszakáról tudok a legkevesebbet, mert mi Londonban inkább az angol rádiót, a BBC-t hallgattuk. Azt hiszem, szerették kollégái, és nemcsak a nők – Berciben volt valami nagyon könnyed pesti frivolság és ugyanakkor szeretetre méltó kedvesség. Még nyugdíjazása, Amerikába történő költözése után is dolgozott, de bevallom, az 1986-ban kiadott Ismerkedem Amerikával című könyvét már nem olvastam. Most, több mint két évtizeddel halála után örülök, hogy egy fiatal erdélyi költőnek és édesapjának maradandó élményt jelentettek műsorai, gyakran megkopott, de mindig szellemesen előadott történetei és szavatoltan pesti viccei.
