.svg)
Tóth László első gyűjteményes kiállítását láthatja a közönség október 10-ig a kolozsvári Quadro Galériában. Székely Sebestyén György, a kiállítás kurátora az életmű minél átfogóbb bemutatására törekedett – a kiállított művek a hagyatéki anyagból, magángyűjteményekből és a Kolozsvári Művészeti Múzeum gyűjteményéből származnak –, felvonultatva a művész számos jelentős alkotását.
A retrospektív tárlatok veszélyét elkerülve a műveket nem tagolták szigorú tematikai vagy kronológiai kategóriákra, így jöhetett létre dialógus a korai olajfestmények, a vékony ceruzával megrajzolt, valamint a vegyes technikájú képek között. A kiállítás terébe lépő látogató önkéntelenül a párbeszéd részesévé válik: az alkotások egyenként rejtett jelentéstartalmat s együttes üzenetet is hordoznak, az ezt megfejteni kívánó néző pedig ez értelmezési háló eleme és befogadója lesz.
Az 1962-ből származó Az Utunk szerkesztősége című kollázs, a kiállítás legkorábbi műve kiindulópontot jelez Tóth László életművében. Tóth ösztönös rajzosságának, újítási vágyának itt a realista ábrázolás szolgál alapul, s ezáltal már a modernitás lehetősége mutatkozik meg benne. A műkritikusok vitájában, az értelmiségiek gyümölcsöző együttműködésében a mozgalmasságon túl a jelenet enyhén szatirikus ízét is érzékeljük. Így lépünk tehát már az első kép láttán egy sajátos narratívába.
Tóth László diskurzusa legtöményebben 1973-as Önarcképében fogalmazódik meg: előre vetíti későbbi alkotásainak jellegét, miközben önmagáról vall. A minden irányból fallal körülvett művész üveges, elszánt tekintettel próbál kiemelkedni környezetéből, eközben viszont ő maga is töredékekre bomlik – széthullását Banner Zoltán tragikus tetemre hívásként értelmezi.* Képén Tóth csupán eszközeiben szürrealista, s ez az álomszerű formaalkotás sajátja lesz további kompozícióinak is. Alkotásai mélyén abszurdba hajló dekonstruktivizmust fedezhetünk fel: az irodalomból kölcsönzött hangvételnek képzőművészeti formát ad. A képtelenség érzete a később született Tárgyalásokon fokozódik tovább. E képeket benépesítő bizarr emberalakok kitekeredett testtartásukkal, egymásra nem figyelő arcukkal vagy akár teljes arctalanságukkal a tárgyalás értelmet adó lényegét, a kommunikációnak bármilyen nemű lehetőségét számolják fel.
Az 1990-es évek Gabi és a tévé kompozícióin, az idősek otthonában élő öregek portrésorozatán, valamint aktjain a művész a zsigerire szétbomló vagy éppen nemiségére leegyszerűsödött emberek történeteit meséli el, akiket viszont nem foszt meg élettörténeteik hordásának jogától. Kollázstechnikával párosult expresszív vonalvezetése, olykor Schielére emlékeztető formaalkotása helyenként túltengő felismerhetetlenségbe torkollik, mindenkor megőrizve modern, abszurd kifejezésmódját.
Alkotásainak erőteljesen narratív töltete a művész irodalmi illusztrációihoz köthető, míg színpadiasságuk forrása a drámák világában, s díszlettervezői tevékenységében keresendőek. A kiállított művek kollázsszerű, abszurd társításokra támaszkodó elrendezése az életmű két lényeges kulcsgondolatát ragadja meg. Így teljesedik ki e tárlat gyűjteményes jellege, s a néző számára elérhetővé válik Tóth László képeinek esszenciája: a szüntelen párbeszéd fenntartásának kísérlete.
*Banner Zoltán: Tóth László. Mentor Könyvkiadó, Marosvásárhely, 2005, 16.
[Best_Wordpress_Gallery id="40" gal_title="Tóth László gyűjteményes kiállítás (Quadro Galéria, 2014)"]
