A titkos forradalom

Gaál András: Árvíz, 1970.

Manapság nem könnyű forradalminak lenni. Mert hagyománya van napjainkra a forradalminak, az újszerűnek is. Már ez a szó is: forradalmi – nincs olyan területe hétköznapjainknak, kultúránknak, tudományosságunknak, hogy ne szembesüljünk naponta (óránként, percenként?) valami forradalmi felfedezéssel, eddigi életünket, értékrendünket „gyökeresen megváltoztató”, tehát ugyancsak forradalmi eseménnyel, a mosóporreklámoktól az irodalomig és vissza.
Ha költőként elkezdenénk a verseink mellett fegyvert vagy tiltott szereket forgalmazni, azonnal jeleznék a jelzőemberek: nincs ebben semmi újszerű, és nem találhatnánk semmilyen felsőbb hatalmat, ami ötletünket megmenthetné a spanyolviasz irodalmi berkekben igencsak áthatóvá váló illatától. Posztmodern, újérzékenység – a legszlemtelenebbek is belátnák, hogy lejárt lemez, ha egyáltalán illik még a lemez szót használni, ha egyáltalán emlékszik még valaki arra, miként is forgott hajdanán a sötéten fénylő bakelit... Ha már fekete: az is megtörtént, hogy fekete öltönyben fehér ingben kezdtek el járni fiatal alkotók, ezzel jelezve a megszokottól teljesen eltérő, forradalmi lendületüket...
A helyzet nem lehetett túl rózsás a Pilvaxban sem, március idusa a nemzetközi mezőny szintjén foglalt volt már akkor is...
Nemigen akad olyan forradalom, lett légyen az társadalmi vagy esztétikai, amelynek ne lelhetnénk fel valamilyen előzményét. 1956-ban az 1848-as jelszavak is előkerülnek, 1989 fölött ’56 lyukas zászlói is ott lobognak. Miközben az esztétikai sávban rég kipukkant minden arra való, pukkasztásra méltón visszafogott, az újító idők szavát befogadni képtelen polgár.
Ha minden egész összetört és minden régi újra összeállt, talán nem marad más dolgunk, mint felkutatni, valahol, a hétköznapok hullámai alatt, egy mindezidáig tökéletesen rejtőző, titkos forradalmat, amelyre még senki sem utalt, amely még nem volt előképe egyetlen korábbi lázadásnak sem. De mindenképpen a hullámok alatt keressük, hiszen mint köztudott: „azért a víz az úr”.