A téma az utcán hever

Márton Árpád: Kikapcsolódás

‍
Ki ne ismerné a szólást, miszerint „a téma az utcán hever”. De bizonyára kevesen tudják, hogy a mi falunkban milyen esemény adott rá okot, hogy a szólást magunknak kisajátítsuk.

Kis településünk jól ismert figurája volt Kokas Bálint, akit ifjú korában „Nyakas Kokasnak”, évtizedekkel később többnyire már csak „a Bálint”-nak nevezett a köznyelv.
Miből is állt az ő nagy híressége? Hát csak abból, hogy vagy ötven évvel azelőtt, amikor a gazdasági helyzet szintén nem volt rózsás, „kitántorgott” Kanadába. Na, nem akart ő örökre ott maradni, csak dolgozni egy kicsinykét, hogy szerezzen valamit, s azután abból meg tudja alapozni az életét. Dehogy maradt volna ő odakint, amikor idehaza olyan szép lány várta, mint a Róza!

Eltelt pár év, és a Nyakas Kokas, talán már kicsit lehiggadva – megtaposva az élet, na meg a kinti nehéz munka által –, hazajött. Hozott is valamicskét, amiből megházasodott. Dolgozott aztán ő további egész életében, de az idegenben töltött éveket csak nem tudta elfeledni. Hogy legalább lélekben újra meg újra átélhesse azt a csodát, hogy világot látott – de még milyen világot! –, hát egyszer csak elkezdett mesélni. Azon túl aztán be nem állt a szája. Bármiféle nagyobb összejövetelre került sor, legyen az lakodalom, keresztelő vagy tor, előbb vagy utóbb, de sort kerített rá, hogy előhozakodhasson kanadai élményeivel.

A többiek először szájtátva hallgatták, mint döntötte sorra – egymaga – a kanadai rengeteg szálas juharóriásait, s hogy egyszer még egy puma is felkergette a fára. Más alkalommal meg azt mesélte el, amikor egy kicsinység felittak, s ölre mentek a favágótársaival, végül a nagy összekapaszkodásnak az lett az eredménye, hogy őt főbe kólintották egy fejszével, s a halántéka mellett még most is látszik a nyoma, egy hosszú, kifehéredett forradás.

A lagzin vidám dolgokat mesélt, hogy milyen is volt, amikor a vödrük becsúszott a tó jege alá, aztán amíg a zord időjárás meg nem engedte, hogy a legközelebbi lakott helyre eljussanak, egy avítt, zsíros sapkában hordták be a havat a kunyhóba, s abban is melegítették a víznek valót. A lakodalmi nép épp a libasülthöz fogott, mikor kedve támadt elmesélni, hogy odakinn kedvenc csemegéjük a pirított mókus volt.

Ha keresztelőre, s az utána tartott nagy evészetre volt hivatalos, az idegen, külhoni táj szépségeit ecsetelte. Mesébe illően írta le a Niagarát, mondván, úgy képzeljék el a hatalmas zuhatagot, meg az alatta képződött rengeteg, nagy vizet, hogy abba az egész falujuk házastól, mezőstül, minden lakosával és állatával együtt fürödhetett volna élete végéig. Kívánta, hogy az újszülött is megláthassa a nagyvilág mindeme csodáit.
Máskor, mikor a korcsmában ültek, iddogálás közben, mellét kifeszítve mesélte, hogy ő nem csak favágó volt ám odakinn, jártak csapatostul aratni is. Ó, azok a végeláthatatlan kanadai gabonamezők! Hogy bírta ő még akkor a munkát! Csak csodálták, akkora búzával töltött zsákokat vett a vállára. Lejutott délebbre is, átment Ámerikába, és abba a fránya Kaliforniába gyűtötte a narancsot. Azóta se bír ránézni a gyümölcsre, annyira elege lett belőle!

A toron valami szomorút illett mesélni. Ilyenkor azzal állt elő, hogy képzeljék csak el, milyen gyönyörű országházuk van a kanadaiaknak – hasonlatos a mienkhez –, amitől Ottawában úgy elszorult a szíve, hogy napokig a szavát se tudták venni, vörös szemmel feküdt, vörös szemmel kelt, alig látott a könnyeitől. Hazagondolt akkor, a kis falujára.
Lassan már betéve tudta mindenki a kanadai–ámerikai meséket, s észrevette Bálint is, hogy hallgatóközönsége unatkozik, és egyre lanyhul az iránta meg az élménybeszámolói iránti lelkes érdeklődés.

Hát megcifrázta egy kicsit a dolgot. Újabb elbeszéléseiben a puma már nem őt kergette fel a fára, hanem ő a fenevadat, továbbá a fejére kapott ütéssel sem ért véget a dolog, mert azt ő fél tucattal viszonozta, amit ellenlábasának a bal füle bánt. Egyszer meg lesiklott a Niagarán, s hogy milyen vizes lett, el nem tudják képzelni, egészen belebetegedett, hetekig nyomta az ágyat. A fáról nem szedte, hanem fél kézzel rázta le a narancsot, és olyan sebesen vágta a rendet a búzába, hogy társai messze lemaradtak tőle. A vállára pedig két gabonás zsákot rakatott, s csárdás léptekkel hordta be a csűrbe.
Később, sokak meglepetésére, már olyasmit is kezdett mesélni, hogy farkaskalandja volt, meg kutyafogattal versenyzett, sőt, meg is nyerte a vetélkedést. Kaliforniai tartózkodása során, ponyvás szekérrel vándoroltak egyik helyről a másikra, rezervátumi bennszülöttekkel közösködtek, megesett, hogy egyik társuk gyilkosságba keveredett, és így tovább…

Amikor a hallgatóság egyik tagja otthon ezt előadta, könyvtáros felesége megjegyezte, hogy most már érti, miért is vett erőt az öregen az a fenenagy olvasási szenvedély, mert újabban Steinbeck és Jack London könyveit kölcsönzi ki tucatszám.

A valamikori Nyakas Kokasból lett Bálint addig is téma volt, azontúl azonban még több okot adott arra, hogy beszéljenek róla.

Legújabb színes meséi – mert jó beszélőkéje volt az öregnek – ismét magával ragadták a hallgatóságát. Történeteit továbbadták egymásnak a falubeliek a piacon, a rendelőben, a vegyesboltban, vagy amikor kapálás közben megállt a kezük, s felegyenesedtek, hogy pihenjenek egy kicsit, szóba hozták Bálintot, és az ő hihetetlen kalandjait. Egyszer a kultúrház helyi rádiója riportot készített vele, hogy elmesélje a rettenetes, kanadai fenevaddal esett híres kalandját.

Csak egy baj volt: az évek múltával Bálint észrevette, még mindig színes ugyan a nyelvezete s élvezetes a beszámolója is, de csak akkor, ha egy kicsit többet iszik a kelleténél. Ezt, sajnos, odahaza Róza asszony is észrevette, szapulta is érte eleget az urát. Hogy már elég öreg, hagyjon fel a sok nagyotmondással, ne szédítse meséivel a nálánál fiatalabbakat, főként ne igyon annyit, mert megárt, s még a vesztit okozza.
Hát igaza lett az asszonynak, mert egyszer ez a nap is eljött. Bálint a korcsmában igencsak felivott, meg is eredt a nyelve rendesen. Csak akkor lepődött meg, amikor zárórakor mindenki szétszéledt, s neki is haza kellett volna mennie. De nem ment, a lába ugyanis nem vitte. A kinti sötétség homályosította-e a látását, vagy az a jó szatmári szilva, ki tudja, tény, hogy az utcájuk sarkánál elterült. A földről feltápászkodni nem tudván, bele is nyugodott, hogy ott éri a hajnal. Elaludt, mint odahaza az asszony is, az értelmetlen várakozástól.

Reggel zörgettek a portájukon. A kutyaugatásra Róza álmosan kiballagott, és látta, a szomszéd pékség kis inasa áll a kapujuk előtt. A fiú elkezdte, de befejezni nem tudta a mondókáját a nevethetnéktől. Majd megfúlt, köhögött, krákogott, mire nagy nehezen el tudta mondani, hogy azt üzeni a pék úr: „a téma az utcán hever”.

Róza először nem is értette, de aztán úgy, ahogy volt, papucs nélkül szaladt ki az utcára, hogy az urát felszedje, és mielőtt még többen meglátnák, hazamenekítse.

A történet nem maradt titokban, szájrul-szájra terjedt, és azontúl, ha a faluban Bálintról esett szó, valaki mindig megjegyezte, hogy milyen is volt az, amikor „a téma az utcán hevert”.