A név kátyú, vaddisznó­dagonya, omladék, ­szerelem – 33.

A történet hol áttetsző, mint a szerelmes kéz millió hámsejtje, ami alatt kéklő erekben surran a vér, szinte átszakítva a lüktető bőr érintésre vágyó védőrétegét, hol sprőd anyag, a megkeményedett szív magánya, széttört szavakból emelt barikád, konokul rejtegetett remény.

Miután A. megírta, hogy szakít vele, W. Imre K.-ra gondolt, aki pár napja felajánlotta neki, hogy elkísérheti, amikor csak akarja, a közeli piacra. Amilyen lehangolóan nevetségesnek tűnt a felvetés, olyan kétségbeesetten kapott az alkalmon, hogy lemondva mindenről, amit szerelemnek, vágynak álmodott, K. közelében lehessen. Szégyent és megalázottságot kellett volna éreznie, ahogy azt hetekkel később barátja, Zs. a szemére is vetette, miután órákig járkáltak fel-alá a Duna-parton, a lemondás, a bűn és a megbocsátás kilátástalan útvesztőjében bolyongva, miközben másra sem tudott gondolni, mint K. édes-sós, vibráló testére, amelyhez remegve bújt néhány napja, az első szeretkezés után.

Mintha valaki megkocogtatta volna az üveget, valahonnan fentről, vagy csengő nevetés hallatszott volna egészen közelről, mindenesetre női jelenlétre utalt a levegő minőségének változása, állapította meg az elbeszélő, halálon innen és túl, de mégis az élethez közel, amíg írt. Villax Karolina zöld övet dobott a képzelet íróasztalára, talán mondott is valamit, de W. Imre szavak nélkül is tudta, hogy el kell majd mondania, mi köze van Gawain úrhoz és a zöld lovaghoz.

A közeli piacra úgy ment nap mint nap K.-val, mint aki nem létezik, feloldódott a reménytelenségben, megszűnt, csak a test vacogott a kosarat cipelve, ügyelve a lépések szabályos ritmusára. Az élőhalott, akinek lelke elköltözött messzi, soha sem volt tájra, Arthur király kerekasztalához, a be nem teljesülő szerelem és a lovagi erények tisztelet és becsület járta honába. Fogalma sem volt, mit vásároltak, mit vitt haza végül K. és G. közös lakásába, csak állt a vágyaitól megfosztott semmiben, csönd volt benne és körülötte, hallgatás a szomszédos szobában, ahol meghúzhatta magát, hiszen napnál is világosabb volt, hogy ő már nincsen, súlytalanul és gondolattalanul hever egy ágyon. Ruhástól feküdt a falnak fordulva, nézte az alkony vándorlását az éj felé, nem aludt, nem is volt ébren. Az élet egy elfelejtett mondat volt, vagy az sem, az emlékezet és idő nélküli névtelenségben. K. és G. talán azt gondolták, s minden okuk megvolt erre, hogy W. Imre, mint omladék, elvesztette személyjellegét, a dagonya mélyére süllyedt, ahonnan nem csillog már ki a mélység vaddisznóagyara, a szerelem. Hol volt, hol nem volt, ennyit mondott magáról W. Imre, de csak magának, mert bezárult, vak dióba zárva koppant héja az utcán a másnapokon, K. kosarát cipelve áhítattal.

Totál hülye vagy, mondta Zs., és újra végigjárták ugyanazt az utat, ahol árnyak jajongtak, buktak le és fel a Dunából, megkínzott testek panaszolták szenvedéseik, mutatva a ragyogó napra és az ámulatra méltó alakokat öltő, fényben játszó felhőkre, ha nem hagyod ott, megbolondulsz, mintha magadat szegeznéd az elmúlásra. A fájdalom, fuldoklott W. Imre Zs. vállára hajtva fejét, mindenhol ott van, és elhallgattak a parton a ruhájukat vesztett árnyak, és Villax Karolina lerúgta cipőjét, és meztelen és metsző volt a reggel, mikor egy ismeretlen lovag rontott be Arthur király udvarába, kinek haja dúsan omlott a vállára, bozontos szakálla lefolyt a mellére, de nem viselt se sisakot, se páncélt, keblét sem óvta pajzs; egyik kezében olajágat tartott, másikban élesre fent zöldacél szekercét.

Azon a délutánon, amikor a kosarat letéve tétován állt az előszobában, búcsúszavak törmelékei után kutatva emlékezetében, a szemközti irodaház szobányi üvegablakai lángolni kezdtek a lemenő napfényben, és K., mintha ez a váratlan ragyogás lenyűgözte volna céltalan tökéletességével, megállt vele szemben a szoba közepén, és olyan iszonytatóan magától értetődően vetkőzött meztelenre, olyan szívszorongató természetességgel, hogy W. Imre a halálból éppen visszatérve nem tudta, hova került hirtelen, a szőnyegen összefonódva, némán hevertek, a szeretkezést, ahogy a cigarettát szíva később megbeszélték, kissé elodázva.

Akik a közelükben voltak, elámultak, amikor meglátták pázsitzöld lován a zöld lovagot, s mindannyian elnémultak, mintha álomba estek volna.

‍