A nagy lebőgés oknyomozó története 0.2

Bajor Andor Tájékozatlan olvasó és Költői hűség című írásai alapján írta

Mottó: Ha a késő korok tudósa az irodalomból akarja megtudni a mai emberiség életmódját, arra a következtetésre fog jutni, hogy az emberiséget egy titokzatos nagybácsi tartotta el.

Két író, akik általában elvből nem beszélgettek irodalmi ügyeikről, csapzottan üldögéltek a torjai Büdös-barlangban.

Te még kapsz levegőt? – kérdezte az alacsonyabb a magasabbtól.

Én igen – válaszolta amaz, és vizsgálódó tekintettel mérte végig a társát. Rosszul vagy?

Nem, sokkal jobban vagyok, mint mondjuk egy héttel ezelőtt Kolozsváron.

Mert mi történt ott? – kérdezte a magasabb.

Megtámadott egy olvasó, kikészített – nyögte ki az alacsonyabb.

A Babba Márija nevére! Nagyhangú, erős hasú, borzas fejű, kortalan? – kérdezte riadtan a magasabb.

Olyasmi, ismered?

Vagy több van belőle, vagy engem is ő támadott meg nagyjából két hete a Blaha Lujza téren, azt hittem először, hogy pálinkára gyűjt pénzt.

Ejisze ez ugyanaz az elhivatott, de tájékozatlan olvasó lesz, aki minden tollforgatóról azt gyanítja, hogy részese egy világméretű olvasóellenes maffiának. Ugye nem láttad errefele jövet? – nézett szét riadtan a kisebb. Tudod, mit? Tekintsük ezt most rendkívüli esetnek, és meséljük el egymásnak, hogy ki hogy járt, jó?

A magasabb bólogatott, és belekezdett.

Az úgy volt, hogy szokásomhoz híven süketen és vakon a külvilágra, gondolataimba mélyedve vágtattam át a Blahán, amikor elém állt ez az illető, és az arcomba kiabált, majd egy szövegkivágást csomagolt elő az irattárcájából.

– Most pedig mondja meg, hogy ez micsoda – parancsolt rám ellentmondást nem tűrő hangon.

Mit volt mit tenni, kezembe vettem a papírt és ránéztem az írásra. Őszintén mondhatom neked, a kérdése teljesen jogos volt. Néztem, néztem a szöveget, forgattam a kivágást, hátha a másik oldala jobb lesz, de nem volt se jobb, se semmilyen. Szóval a kérdés kellemetlen volt, nem tudtam, ki írta a sorokat. Nem szerettem volna, ha egy Nobel-­díjas alkotóról nyilatkoznék kedvezőtlenül. A lírai szövegű nyomtatványon ugyanis nem volt név.

Mindenesetre látható volt, hogy a szöveg lírai. Pontosabban, lírai akar lenni. Nem akarok senkit se megsérteni, még véletlenül sem, de olyasmi volt, mintha valaki nekilátott volna prózát írni, de valahogy líra kívánkozott kifelé belőle, csak ez a valaki ezt nem vette észre.

Persze lehet ezt jól is csinálni, az okosabb irodalomértelmezők szoktak olyanokat mondani, hogy lírai próza vagy prózavers, vagy valami hasonlót. Ez mind jól hangzik, de feltehetőleg azért alkotnak ilyenfajta szóösszetételeket, mert nem tudják, mit is mondjanak. Egy értelmes kritikus, no, azokból is kevés van, ha van, azt mondaná még esetleg, elbeszélő a költemény. Bár lehet, ő sem tudná. Hát én sem tudtam. Nézegettem a papírt, az olvasó pedig nézegetett engem. Közben eszembe jutott az is, hátha ő írta, mármint az olvasó, hiszen minden olvasó lehet író, sőt a legtöbb olvasó az is. Titokban ír. Mikor senki sem látja. De aztán – felgyülemlik benne a bátorság – megmutatja, odaáll egy másik író vagy költő elé, s várja a dicséretet.

Nézegettem hát a papírt, s lopva az olvasót. Mivel az első pillantásra egyértelmű volt, hogy ami itt írva vagyon, az szar, nem kicsit, nagyon. Eltűnődtem azon, hogy vajon mekkora verést fogok kapni, ha mindezt elmondom, főként, ha ő követte el az írásművet. Vagy a felesége, tán a barátnője, vagy valamilyen rokona.

Szóval a várható verésre gondoltam elsősorban. Mit tegyünk, ilyen vagyok, lehetőség szerint kerülöm a verést. Tudom, tudom, az is legény, aki állja, de részemről nyugodtan állhatja a verést más. Így hát arra jutottam, valamit csak kell mondani erről a valamiről.

Az alacsonyabb író erősen kapaszkodott a Büdös-barlang falócájának szélébe, és nagyokat nyelt. A magasabb egészen belelendült a mesélésbe, ettől ki is ájulhatnék, gondolta a kisebb, de azért erősen összpontosított, hogy ez ne történjen meg. A magasabb folytatta: az rögtön látszott azon a szar szövegen, hősi próza vagy költészet ez, mert van főhős, aki szenved, de kitart. Mindenesetre nem erősen dolgozik.

Volt idő – mondtam a csendesen figyelő olvasónak –, amikor az irodalmi alkotásokban mindenki dolgozott. A hősök főleg acélt öntöttek vagy traktoristák voltak, esetleg szénbányászok. És a szénbányászok azért dolgoztak, hogy több legyen az acél, az acélöntők azért, hogy több legyen a traktor, a traktoristák pedig azért, hogy teremjen a föld, és több legyen a szénbányász.

De ez a hősi irodalmi korszak már a múlté – jelentettem ki, és ő szaporán bólogatott.

Az elbeszélésekben, regényekben és persze a lírai prózában az emberiség borszékeken ül, whiskyt iszik, és a szeretőjére gondol, aki most éppen nem szereti. A hős újabban abból él, hogy töpreng és kiábrándul. Ez azonban szerencsés foglalatosságnak tűnik, mert rengeteg whiskyt tud belőle rendelni.

Elmagyaráztam az olvasónak, hogy van ez a hős, issza a piáját, és mereng meg tépelődik, és hogy ez a közhangulat, most ilyen fenemód önéletrajzi írások születnek, mindenki csak tépelődik, mereng, főként saját vélt vagy valós traumáin, s azt mindenképpen jó hosszan teszi, mert úgy az igazi. És hát azt is elmondtam neki, hogy izgalmas ugye ez az írás, mert eldönthetetlen, hogy micsoda, se nem vers, se nem próza, sőt, igazán újító, műfajok meg egyebek között lebeg. Tépelődik, mereng, hogy most próza legyen vagy líra, vagy mindkettő, vagy egyik sem.

Azt már csak zárójelben jegyzem meg, erre – ha másra nem is – azért jó volt az egyetem meg a magyar szak, egy dolgot biztosan megtanítottak nekünk, úgy beszélni az érthetetlenről, mintha értenénk, vagy úgy beszélni könyvekről, hogy a kezünkben sem járt. Végül is arra tanított meg, hogy kitaláljunk dolgokat, urambocsá, hogy hazudjunk. Attól függ, honnan nézzük. Hát ezeket mondtam az olvasónak, és reménykedtem, hogy az újonnan kinyilatkoztatott igazságok terhe miatt nem csap agyon.

És kezet emelt rád? – kérdezte a kisebbik író, és érezte, ahogy a gombóc egyre jobban dagad a torkában.

Dehogy! A mi kezdetben dühöngő olvasónk szomorú lett. Reszketve tette vissza a versnek látszó prózát vagy a prózának látszó verset hivatalos papírjai mellé. Valószínűleg nem tudta eldönteni, hogy ez a nyomtatvány kinek szolgál hülyeségi bizonyítványul.

– Tulajdonképpen… miért írnak maguk ilyeneket? – kérdezte.

Éreztem, hogy elragad az indulat.

– Kik írnak? És milyeneket? – kiabáltam heves felindulásomban, mely azért önthetett el, mert felfogtam, hogy azt a baromságot mégsem ő írta. Viszont azt feltételezi, hogy jómagam is ilyeneket írok. Sőt, olyannyira ezt feltételezi, hogy még odatesz elmagyarázni az írást. Kezdtem kellemetlenül érezni magam, tudod, mint a könyvbemutatónkon, amikor a moderátorok felszólítanak, hogy akkor mondjam meg, miért és hogyan írtam, amit írtam. És hiába jövök azzal, hogy ha szeretném elmondani, akkor nem írnám le, de ha leírtam, világos, hogy nem szeretném elmondani. A képlet végtelenül egyszerű. Legalábbis számomra. De ugye van ez az igény, pontosabban ez a tájékozatlanság. Ez a legegyszerűbb, hogy nem elég, hogy megírja az ember vért izzadva, minden whiskyt felhörpintve, hanem utána még azt is elvárják, magyarázzuk el, mit írtunk, meg miért, és miért pont így. Lehet, hogy nem is annyira rossz ez az írás, csak olvasó kellene hozzá. De ugye, mint a mellékelt ábra is mutatja, olvasó az nincs. Mert milyen olvasó az, aki elolvas valamit, s aztán nagy bátran beállít valahová meg valakihez, hogy magyarázzák már el neki. Még hogy miért írunk mi ilyeneket? Ilyeneket írunk, és kész. Vagy olyanokat. Mondta vajon valaki, hogy el kell olvasni? Kényszerítette-e valaki pisztollyal, bicskával, kiskéssel? Ugye, hogy nem. Lehet, ez is jobban tenné, ha írna, és nem olvasna összevissza mindent, amit láthatólag nem is ért. És akkor ő is rájönne, nem is kell az olvasó, teljesen fölösleges, mert csak értetlenkedik meg akadékoskodik, hogy miért ez a hős a szövegben, s nem az, és hogy persze egyáltalán nem érti, minek is írunk ilyeneket. Hát csak úgy. Még véletlenül sem azért, hogy bárki elolvassa. Hát ezeket mondtam neki, és aztán faképnél hagytam a kételyeivel együtt.

Azt hiszem, rosszul vagyok kicsit – mondta a kisebb szerző, mire a magasabb előbb megtörölte a homlokát a nagy felindulásra, amellyel elmesélte, hogyan is járt, majd a hóna alá nyúlt az alacsonyabbnak, és kicipelte a Büdös-barlangból.

Hidd el nekem, bizonygatta amaz sápadtan, hogy csak attól lettem rosszul, amiket mesélsz. Fix ezzel az illetővel találkoztam én is Kolozsváron, a Republica mozi előtt, először azt hittem, hogy annyira rosszul nézek már ki, hogy összetéveszt Florin Piersickel, és autogramot akar kérni tőlem.

Ne szívass, hát a híres színésznek a válláig sem érsz – jegyezte meg a magasabb.

A nagy színészek is megroskadnak öreg korukra, mint minden normális ember. De hallgasd csak meg, hogy jártam én! Előrebocsátom, hogy azóta egy sort sem írtam, és mivel mélyen megrendített az eset, lehet, hogy teljességgel felhagyok az írással.

Ugyan már, mondta a magasabb. Mióta omlunk mi meg egy-egy kósza olvasói véleménytől?

Hát, múlt hét óta azt gondolom, jobb lenne, ha megomlanánk, vagy ha mégsem, akkor menekülnénk, struccpolitikát alkalmaznánk, nem lát a szemem, nem hall a fülem. Egyébként most tényleg így érzem. Nincs nálad egy kis vörösbor? Az felvinné a vérnyomásomat.

Az enyém felment a történet felidézésétől – jelentette ki a magasabb. De azt hiszem, van az autóban egy üveggel, ajándékba kaptam egy olvasótól.

A két író, akik egyébként soha nem beszélgetnek irodalmi ügyeikről, elballagtak az autóhoz, és kiemelték a bort.

Előbb te igyál – mondta a kisebb. Lehet, hogy meg van mérgezve.

A magasabb megértően nézett a kicsire, de aztán megrázta a fejét, és azt mondta:

Muszáj vállalnod a kockázatot, ha azt akarod, hogy felmenjen a vérnyomásod. Én vezetek ugyanis.

Hát jó, mondta az alacsonyabb, és apró, de szapora kortyokban ivott. Majd leült egy fatönkre, és maga elé meredve mesélni kezdett:

Szóval jött ez az ipse, éppen úgy nézett ki, ahogy te leírtad, a hangja is stimmel, szóval ő volt az! Akárcsak neked, nekem is valami fecnit csomagolt elő az irattárcájából, és dühösen lobogtatta előttem.

Ismerem én a magukfajtát, írókám, ordította olyan erővel, hogy könnyűszerrel megállapíthattam, aznap minden bizonnyal kolozsvári káposztát reggelizett, és azt sűrűn meglocsolta valamilyen szesszel. A köményes pálinka és a rum között oszcilláltam, míg ő e bukét lehelve arcomba azt sorolta, melyek is a fránya firkász ismérvei. Ezeket nem sorolnám fel itt ismét, bár néhányat mégis kiragadnék közülük. A vádló hangú, oroszlánsörényű olvasó szerint az írók mind egy szálig balkezesek, akiket tanítójuk megpróbált jobb kézre idomítani, de ez nem sikerült, mindennemű írófélék megátalkodott természete miatt. Azt is mondta, hogy az író vagy nagyon sovány, vagy nagyon kövér, akinek szabályos a testmérete, az imposztor, mert normális testben nem lakozhat író. Innen tudja, hogy én magam is az imposztorság felé haladok, szerencsémre ismer ő engem korábbról, így tudja, hogy életem során voltam már gilisztasovány és tulokkövér is. Van bennem tehát potenciál. Miután ezeket felsorolta, ismét az arcomba tolta a papírlapját, melyről pár elmosódott szót bírtam kiolvasni, mivel nem volt nálam a szemüvegem. Valójában egyáltalán nincs szemüvegem, mert arra gondoltam, egy ideig még edzem a szemem, ezért erőteljesen hunyorítok, illetve nagyon sokat alszom, a lazítás állítólag jót tesz a szemizomnak, meg hát addig is, míg alszunk, ugye, nem kell látni. Csak a bensőnket. Ezt a papíron is írta, az ipse meg egyre vadabbul hadonászott, vagy újratöltésre vágyott, vagy bosszúra, mindenesetre a kérdés kellemetlen volt, mert nem tudtam, ki írta a sorokat, így lövésem sem volt, mit mondhatnék neki. Én sem szerettem volna, ha egy Nobel-díjas alkotóról nyilatkoznék kedvezőtlenül, mert már volt ilyesmire példa életem során. Igen kellemetlen eset volt az is, de ezt most hagyjuk. A mi olvasónk azonban egyszeriben átkarolta a vállamat, és hirtelenjében kinyilatkoztatta, hogy ő nagyon kedvel engem, talán kicsit jobban is, mint kéne, ezért íziben áruljam el, mit akart mondani a költő, mert neki azonnal tudnia kell. A lírai szövegű nyomtatványon nem volt név, és kellő edzés híján nem is láttam megfelelően.

Elkérhetem kicsit ezt a papírt? – kérdeztem tőle félénken, mire ő nagylelkűen a kezembe nyomta.

Pár mondatot nagy nehezen kiolvastam összeszorított szemmel, és erősen gyanakodni kezdtem. Derengeni kezdett valami. A felismerés rémülete hideg verítéket csorgatott a hátamra, és a csontjaim olyan gumiszerűvé váltak, ismered az érzést. Azt éreztem, hogy szaladni kellene, de össze fogok rogyni.

Kérem, olvassa csak fel hangosan azt a pár sort – nyögtem kínomban.

A mi olvasónk diákkorában valószínűleg a szavalóversenyek állandó győztese lehetett, mert megadta a módját. Hátát kiegyenesítette, mellét kidüllesztette, olvasószemüveget helyezett nagy pátosszal az orrára, megköszörülte a torkát és rázendített.

A kisebb író itt elhallgatott. A magasabb kérdőn meredt rá.

És?

Mit és? Hát nem ismerted fel az idézetet?

Őszintén, nem. Miért, te igen?

Elkértem tőle. Itt van nálam. Vessél csak rá egy pillantást.

A magasabb író, akinek már volt szemüvege, ránézett a papírlapra, homlokán azonnal gyöngyözni kezdett a verejték, a borosüveg után nyúlt, és kétségbeesetten meghúzta.

Langyos almalevesben szeretkező sügérek, meg a tanté, aki fiatalon elhalt! Édes egy komám! Hát ez a mi első négykezesünkből van, amit elvileg kidobtunk, megsemmisítettünk, mert annyira pocsék volt. Honnan a bús fenéből tett erre szert?

Állítólag te küldted el neki, amikor a Csendes Harsonába, ahonnan azóta kirúgták, szöveget kért tőled. Mondd csak, mióta van neked szemüveged?

A magasabb író a szájához emelte a borosüveget, és lemondóan legyintett.

Múlt héten csináltattam, addig ugyanis én is ugyanazt a szemtornát folytattam, amit te. Éppen odafele vágtattam, amikor ez az illető leállított a Blahán.

Hát így jártunk – állapította meg az alacsonyabb író.

Így – egyezett bele a magasabb. Hanem most, hogy mindketten ittunk, ki fog hazavezetni?

‍