A monsi gyermek és a müncheni óriás

Legrégebbi formájában Hainault. Hollandul Henegouwen. Németül Hennegau. Vallonul Hinnot. Ma azonban hivatalosan (franciául) Hainaut a neve a belgiumi Vallónia régió legnyugatibb tartományának. Székvárosa: Mons. A hangulatos település legreprezentatívabb egyházi építménye kétségkívül a gótikus Sainte-Waudru káptalani templom. A déli fala melletti zöldövezetben másféle zölddé patinásodott szoborcsoport áll: egy hosszú pendelyes kisfiú teljes odaadással, átszellemülten énekel, két másik társa meg a válla mögül a kottájába lesve vele dalol – vagy talán csak igazodni próbál hozzá. Gyermekien szép, pátosztól mentes a plasztika, és megható a hála is, amely az egyszerűen sokatmondó szoborcsoport létrejöttét megalapozza. Igaz, a lokáció kissé mintha megmásítaná az életrajzot. A központi, stilizált fiúcska azonosítása könnyű, hiszen a szoborcsoport alacsony talapzatán fegyelmezetten latinizáló verzálokkal ez áll: A ROLAND DE LASSUS. Akiről viszont tudjuk, hogy kisfiú korában nem a Sainte-Waudru énekese volt, hanem Mons város másik – Szent Waltraud szentházánál kevésbé közismert – templomának, a Saint-Nicolas-nak.

A zenetörténetben leggyakrabban Orlande de Lassus, Orlando di Lasso vagy Orlandus Lassus formában találkozunk vele. Később a zenészek hercege epiteton rögzült a neve mellett, de ha a francia dalműfaj, a chanson atyját keressük, ugyancsak hozzá vezetnek a szálak. Kétség sem fér hozzá: Giovanni Pierluigi da Palestrina, William Byrd és Tomás Luis de Victoria mellett a késő reneszánsz zene nagymestere volt. 1532-ben (vagy esetleg 1530-ban) az egykori Ghierlande utcában – ma Rue des Capucins-ben – született. Úgy tizenkét éves, amikor Ferrante Gonzagának, V. Károly német-római császár tábornokának udvarában találjuk. Máig tartja magát egy legenda, amely szerint valójában elrabolták, hiszen egy jó énekes fiú szolgáltatásai az idő tájt nagyon drágák voltak, a takarékosság pedig már akkor is erénynek számított. Ritka hangformálási képességeinek köszönhetően Lassus 1546 és 1549 között Ferrante Gonzaga – immár Szicília alkirálya – kíséretében beutazta Szicíliát és Itáliát. A 16. század közepén hosszasabban tartózkodott Nápolyban, majd Rómában, utóbbiban főként Constantino Castriotának, a Máltai Rend lovagjának pártfogását élvezve. Felfedezte a dél-itáliai népek változatos zenéjét. 1553-ban kinevezték a Lateráni Szent János pápai bazilika, a „minden templomok római anyja” karmesterévé. Túl későn érkezett Mons-ba ahhoz, hogy még éltükben láthassa szüleit, amikor egy évvel később sürgősen hazahívták.

Vándorlásai sorában ezután Anglia és Franciaország következett. Hogy a nyomtatás korai éveiben első számottevő kompozíciói egyszerre jelentek meg Antwerpenben és Velencében (1555/56), igen jelentős hírnevet szerzett számára. Miután egy időre tenoristaként szerződtették Münchenben a fiatal V. Albert elbűvölése végett, 1563-ban a bajor herceg udvara karmesterévé nevezte ki. Lassus itt egy nagyrészt németalföldi énekesekből álló kar élén tevékenykedett, amelyet itáliai, spanyol és görög hangszeresek egészítettek ki. Lassus capellája lépésről lépésre Európa egyik legrangosabb zenei műhelyévé vált. Miután egyre otthonosabban érezte magát Münchenben, Lassus 1557-ben megnősült. Hét gyermeke született, szép, örömökben teljes családi életük volt. Bár haláláig ugyanazt a karnagyi pozíciót töltötte be, továbbra is sokat utazott, kapcsolatokat ápolt számos európai udvarral, de olykor diplomáciai küldetéseket is vállalt. Az ezekből a ténykedésekből összeálló anyagi bázis lehetővé tette számára, hogy 1580-tól visszavonuljon az udvari élettől, és kizárólag az egyházzenei alkotásnak szentelje az idejét.

Műveinek sokszínűsége egyfelől és Lassus hallatlan termékenysége másfelől az utazásainak, zenei ismeretszerzésének egyre halmozódó tapasztalataira vall. Ötvenkét mise, mintegy száz magnificat, 1200 (!) körüli motetta, 230 madrigál, 146 chanson – összesen több mint kétezer kompozíció – szerzője. Kifejezetten az egyházi műfajokban érezte otthon magát, de világi szerzeményeiből is kiviláglik az erudíció. Pontos szakmai ismereteiről tanúskodó kompozícióit flamand, francia, német hatások is átjárják. Chansonjaiban olykor szabadszájú és pajkos, légiesen könnyed, madrigáljai – például a Zsoldosszerenád – „olaszosak”, liedjei, kórusdalai „németek”. Lelki mélysége, stílusának kifinomultsága persze leginkább motettáiban mutatkozott meg. Az ellenreformáció elveinek megfelelően emelkedett, áhítatos a hangvétele, híres bűnbánati zsoltárfeldolgozásai (a hét szövegegység egyenként többtételes, terjedelmes zenei továbbgondolásai) az őszinte önvizsgálat pillanatait, a szégyenkezés, a remény, a megtisztulásvágy, a könyörgés és a hála érzületét is felvillantják.

Itt van Lassus, a „fáradt”, a fáradt Földet üdítő – ez volt olvasható az egykori müncheni ferences kolostor 1789-ben felszámolt temetőjében, Lassus holtteste felett.

‍