A „miénk”-e Rózsa Miklós?

Gagyi Botond: Játékzóna
2011-ben a Filmtett két részben kiváló publicisztikai tanulmányt közölt az amerikanista és zenekritikus Hubai Gergely tollából arról a háromszoros Oscar-díjas magyar komponistáról, akit Magyarország sokáig érthetetlen közönnyel rekesztett „tudomásán kívül”, és csak születésének centenáriumán tört meg – de akkor sem eléggé – a jég. Az 1907 áprilisában, vagyis száztíz esztendeje született Rózsa Miklósról van szó, akinek hosszú zeneszerzői karrierje filmgyárak hangstúdióiban, kottakiadók irodáiban, filmsztárokkal, producerekkel és rendezőkkel való többé vagy kevésbé higgadt egyezkedések sorozatában bontakozott ki és illusztrálja pompásan a 20. századi Nagy Amerikai Filmüzem zeneipari eposzát.
Gyermek- és ifjú évei a belülről kényszerítő zenélésigény és a „valamilyen rendes szakmára” való felkészülés keresztjén feszültek. Reálgimnáziumra ítéltetett jó atyja révén, bár zongorista édesanyjától kapott érdeklődését és érzékenységét is volt alkalma kamatoztatni. Korán hozzáfogott komponálni. Ady-versfeldolgozásai értetlen közönybe ütköztek – nem így a trianoni igazságtalanság megéneklésére vállalkozó Magyar alkony című fuvola-oboa-cselló-triója, amely sebtiben díjai is nyert. Mit tesz az ítészek ideológiai fogékonysága!
Aztán Lipcsében vegyészetet tanult, ennek egyik mellékjelenségeként 1927-ben a Breitkopf & Härtel zeneműkiadó közreadta első koncertműveit, amelyeket Rózsa haláláig közel ötven további darab követett ugyanennél a kiadónál. 1932-ben végleg elhagyta Magyarországot, az egyre inkább lábra kapó nemzetiszocializmus elől Párizsba költözött. A kabarézenék és sanzonok dagonyájából Arthur Honegger és a filmzeneírás alapjaival való megismerkedés mentette ki. Aztán a forgatókönyvíró Tolnay Ákos tanácsára átkelt a Csatornán, Londonban pedig a rendező Jacques Feyder felkérte A páncél nélküli lovag zenéjének megírására, ami páratlan szintű megbízásnak számított. Ugyanő mutatta be Rózsát a Korda testvéreknek is. Nem volna helyes azt állítanunk, hogy innen kezdve egyenes út vezetett az Államok legnagyobb filmgyáraihoz, az azonban ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy Rózsa Miklós a filmzene-szakmában nemcsak megélhetést, hanem babérokat is talál. Alkotói profiljának különleges vonása volt, hogy soha nem ódzkodott különféle népek zenei hagyományanyagát mélyrehatóan megismerni és filmzenei munkáiba beépíteni. (Ennek különös előzménye volt még magyarországi korszakában: mélyen tisztelte Kodály és Bartók népzene iránti elkötelezettségét, sőt maga is gyűjtött Nógrád megyében tót, magyar és cigány dallamokat. Csakhogy egyáltalán nem folklorisztikai érdekkel, hanem elsősorban – vagy kizárólag – a maga melodikai felkészülése céljából, hiszen a hallott népdaloknak le sem jegyezte a szövegét! Tény, hogy 1939-ben, A négy toll című film zenéjének komponálásakor gondos tanulmányozást követően a szudáni népzene elemeire is ráépítette munkáját, ami akkor viszonylag merész tettnek számított.)
A bagdadi tolvaj (1940), a Lady Hamilton (1941), A dzsungel könyve (1942) vagy a dokumentumfilm-műfajt a Rózsa pályafutásában egyetlenként képviselő Jacaré (1942) után filmek végeláthatatlan sora és számos zenei újítás, technikai próbálkozás, formai kaland következett (például az egyik korai elektrofon, a teremin sokszínű használata effektekben). A patopszichológiai filmek, a kezdetleges sci-fik, a westernek, a noir-, majd kalandfilmek, a monstre történelmi filmeposzok, az „üzenetfilmek” (ezen olyan produkciókat kell értenünk, amelyek kortárs problémákat beszélnek ki erőteljes szimbólumokon keresztül) filmgyárról filmgyárra vonzották – avagy űzték – Rózsát. A United Artists, a Paramount, a Columbia, a Universal, majd leginkább és leghosszasabban az MGM „tartotta jól” Rózsát szerződésekkel-megbízásokkal. Zenéit tizenhatszor jelölték Oscarra. Hármat meg is nyert, ezek közül vélhetőleg a Ben Hur a legmaradandóbb filmzenei alkotása. „Magyar szempontból különösen érdekes az 1949-es A vörös Duna (1949), az Európa szovjet megszállásáról szóló, propagandaízű filmben a zeneszerzőnek ritka lehetősége nyílt arra, hogy zenéjével kommentálja a »felszabadító« diktatúrát egy nyomasztó kísérettel.” – írja említett dolgozatában Hubai Gergely.
Filmzenéin kívül ismertek voltak – ma azonban sajnos kevéssé játszottak – szimfonikus és versenyművei. Fiatal kori Szerenádját maga Richard Strauss is dicsérte. Legelső sikere az opus 13-as Téma, variációk és finálé volt 1934-ben, melyet olyan karmesterek tartottak repertoáron, mint Charles Munch, Karl Böhm és Bruno Walter. Hegedűversenyét Jascha Heifetznek ajánlotta, csellóversenyét Starker János rendelte tőle. Időskori agyvérzése után írta Double Life (Kettős élet) című önéletrajzát. Az Életem történeteiből viszont csak magyarul olvasható: ebből Rózsa zenész-barátságait is nyomon követhetjük, többek között André Previnnel, Leonard Bernsteinnel, Toscaninival, Beechammel.