A mesék után (második rész)

Tóth György: Emese

>> Első rész <<

De szeretnék az erdőben fa lenni,Hogyha engem meggyújtana valaki…Elégetném, sejehaj, ezt a cudar világot,Ne szeresse senki az én babámot! …

Azt hiszem, már sosem fogok emlékezni a gondoskodó karokra.

…

Nagyon kínos pár percig fekszünk egymás mellett a füvön, a faluvégi szomorúfüzek alatt. Gondos mozdulatokkal oldalra simítja a frizuráját, mint mindig, mikor zavarban van. Ami azért nem sűrűn fordul elő.
– Hát akkor… most jutott eszembe… – tudja, hogy azért ilyen könnyen nem visz be a zöld erdőbe. Fel is adja, csak annyit vet oda: – Kell menjek.
Hát csak ezért jött. Lejárt a félév, de én még mindig irtózom. De csak ezért jött! Milyen érdekes, hogy egy testté akart válni velem, miközben a lelke ennyire távol van. Bezzeg az enyém egyfolytában őt keresi. De ő elmegy tőlem. Ahhoz, akitől kap.
A gondolat szorítja egymáshoz az ajkaim, húzza össze a szemöldököm, tűket szúr a szemgolyómba. De még visszatartom a könnyeket, hogy láthassam a fák közül kigördülő kocsi rendszámán az első két betűt: CJ. Visszatartom, küzdök. Csak fokozatosan vezetem rá magam: CJ – rövidítés. Azt jelenti, Cluj. Magyarul Kolozs. Kolozs megye. Központja Kolozsvár. Egyetemi város. Mindjárt szétpattannak a hajszálereim a forró, sós gyötréstől. ­BBTE – másik rövidítés. Babeș–Bolyai Tudományegyetem. Vér folyik a szemeimből. A szüleim véres verejtéke, amivel a tanulmányaimat fizették. A rossz, nyughatatlan vérem, ami önmérgezően öntött el, ahányszor csak Dáviddal találkoztam. Az abortusz vére. Apám vére, ahogy mind a fejébe száll, mikor megtudja az igazat. A vér az orromból, miután pofon vág. A vér, ami hozzájuk köt, így nem dobhatnak el. A vér, ami Dávidhoz láncol, így kidobhatom az egész életem.

*

Gyere, gyere, rigó, húzzad az én dalom!Az én szívem búját csak veled siratom.Mondd el, meddig tart egy távoli szerelem,Ha a rózsám messziről követem!Gyere, gyere, rigó, ülj meg a vállamon!Vidd a levelemet háborgó utakon!Benne nem lesz más, csak egy rövid üzenet:Hazatérek hozzád, amint tehetem! …

Majdnem nekimentem a kapulábnak, ahogy beálltam a traktorral. Alig tudtam lekecmeregni a két fémlépcsőn. Szédültem. A világban és a fejemben semmi sem állt, egyetlen pont, egyetlen gondolat sem volt a helyén. Szúró csavarást éreztem az orromban, két nagyot prüsszentem, a második lendületével neki is támaszkodtam fél kézzel a szilvafának. Ahogy öklendeztem, nyál folyt végig az államon.
– Te mit ittál?
– Mit, mit, apuka! Semmit! Permeteztem egész álló nap.
Válaszoltam önérzetesen, és az erőltetéstől kicsit berekedve. A hatötvenes román traktorunk még a kollektívből maradt, s bár javítgattuk, az ócska fülkéje már nem védett meg a méregtől. Nyomorúaknak leesni sincs idejik, reasülnek a lapira – kacagtuk el akárhányszor, mikor szóba került, hogy a Colorado-bogarak megtámadták a pityókát. De ahogy én is megtapasztaltam a méreg erejét, már nem volt olyan vicces. Kutyául fájt a májam. Apuka csak nézett. Akkor már ő is nagyon beteg volt. Szégyellte, hogy meggyanúsított. Most is érzem a fatörzs érdességét, ahogy nekiteszem a halántékom. Szúr, de biztosan tart. Látás nélkül tudom, hogy tőlem alig egy méterre ott áll apám, ő is neki kell támaszkodjon a nagy keréknek. Hamar fárad, be kell menjen, hogy visszafeküdjön. Jólesett, hogy otthagyott. Mert olyan volt az egész, mintha megszégyenültem volna előtte. Épp akkor, mikor kezdtem felfogni, hogy a helyébe kell lépjek. Ő volt az én életemben a fa: karcolt, bökött, de támaszkodhattam rá, a legnagyobb szélben is csak a koronája mozdult. Meghalt, mielőtt büszkévé tehettem volna. Azóta akárhányszor hozzá mérem magam, csak ezt a jelenetet látom.
A hazaérkezésem másnapján kimentem a mezőre. Csak úgy biciklivel. Határnézőbe, kellene mondjam, de nem lenne igaz, mert a lelkemet szemléltem, ahol fenségesen félelmetes villámok sújtottak porig, miközben kint fecskedalos napsütés pergetett ragyogást a súlyosan suhogó gabonatáblákból. Összetalálkoztam Gabi keresztapámmal.
– Hat hete nem lett esső, fiam. Kedden, mikor Varga Pistával húzattuk a Fehértóba a törökbúzám, a kapálógép szikrázott. A Bátor alig bírta, mire elvégeztük, tiszta habba keverte magát. Mellettünk a fecskefarkat kicsi Faragó Botiék úgy lejárták, a ló meg se izzadt. Olyan felszerelés vót utána, hogy azt a farkára kötve es vihette vóna. Egy kicsi, hitvány eke, s még azt se engedik le. Hát az a fődbe belé kell vágjon, belé kell ásson, másképpen mit ér az egész? A tetejit egy cseppet megbezgetik, annál egyéb semmi. Mi megcsináltuk becsülettel, de ha a Jó Isten essőt nem ad…
Egy régi álmom jutott eszembe. Hepehupás talajon bukdácsoltam, a cipőm minden lépésnél nehezebb lett a ráragadt földtől. Egy súlyos fémet kellett félig lehajolt testhelyzetben lenyomjak, miközben azt valami folyamatosan húzta előre, ki a kezeim közül. Bugyuta, ormótlan lépésekkel próbáltam tartani a tempót. Fájtak a lábaim, a karjaim, a derekam. Egyáltalán, miért csinálom ezt? Valahol nagyon messze a barázda vége elveszik a szántó végeinek összefutásában. Szántottam vagy húzattam, nem tudom. Az biztos, hogy én húztam a rövidebbet, mert a lovat vezetni általában könnyebb, mint a gépet fogni. Nagyon régen történhetett, mikor még nem volt traktorunk. De olyan régen én még túl kicsi lettem volna az ilyesmihez. Mire pedig elég nagy lettem, elmentem, s a földjeinkből annyit fogunk látni, amennyi bért adnak róluk az őszön az árendások.
Furcsa elképzelni. Hogy például megérkezik Koma Feri s Kocs Laji a Koma Feri szekerin, leraknak ennyi zsák búzát. Vagy árpát. Vagy rozst vagy pityókát. S akkor az a Pulykás, teszem fel. A Pulykás, a gyönyörű, bőséges, hatszázötven méter hosszú szántó. Nincs még egy ilyen hosszú darab a karikában. De nem afféle nadrágszíj parcella, van szélessége is. Nem a legnagyobb együttes föld, de különleges. De a miénk. Élvezet megművelni. Felültem a hatötvenesbe, feltettem a fülvédőt (mintha a brassói traktorgyár fellázadt munkásainak összes szabadságkiáltása egyszerre kelne életre a felbődülő motorban), és elindultam. Nyugodtan, egyenesen végig a soron. A hosszú-hosszú soron. Aztán megtérni, és megint előttem a rám váró termőföld. Szép és kedves volt, mint a vetélkedés a falu háztetői meg a lemenő nap között, hogy melyikük a pirosabb, amint hazafelé tartottam a vén géppel. Már majd minden alkatrésze ki volt cserélve, csak a makacs munkabírása maradt állandó.
Ezért érdemelt ki örök helyet magának a raktárban. Bár, bevallom, már gondosan kikészítettem a helyet mellette egy vadiúj New Holland számára. Nem most lesz az se. Addig is még a régivel kell dolgozni. Meg az új helyen kell dolgozni. Gondnok vagyok a szívkórháznál. Csak olyan román kereset, de én többet nem megyek el innen.
Mindent összevetve, köszönöm neked, Brigi. Köszönöm, hogy hazahoztál. Köszönöm, hogy feltörtél. Fájt. Embertelenül, istentelenül. De az a földbe belé kell vágjon, belé kell ásson, másképpen mit ér az egész? Így biza. Szántsunk mélyen, tisztességesen. Régen én még túl kicsi lettem volna az ilyesmihez. Mostmár felnőtt vagyok, beléfogóztam az ekébe. Valahol nagyon messze a barázda vége elveszik a szántó végeinek összefutásában. Na igen, hosszú föld a Pulykás. Megyünk, míg csak bírjuk.
Aztán közbe-közbe egy-egy rigó száll hozzám. Néha hírt hoz Brigiről. Máskor másokról csicsereg. Édes fuvallat áramlik a meglebbenő hajból, fényes lábak futnak fel a rövidnadrágokba, egy szeplő szemtelensége töri meg a pillantás kacérságát. Én többet nem megyek el innen, de tudom, még nem értem haza se. De haza fogok térni, amint tehetem, őhozzá. Mert az én otthonom ott lesz, ahol ő van. Már csak meg kell ismerjem őt. És meg kell ismerjem magam. Mély barázdák maradtak a földben. De már zöldell a vetés rajta.

*

Széles a víz, keskeny a híd felette.Rólad, babám, minden gondom levettem.Úgy levettem, sejehaj, hogy még eszembe se juss,Jóságodér fizessen meg a Jézus. …

Ez nagyon könnyű út lenne. Egy keskenyről lelépni egy szélesbe. S aki hátul marad, tegye bé az ajtót.
Könnyű volt az élet. Anyám és apám pénzéből gondtalanul éltünk az albérletemben. Én nem ezt akartam. Előre csak azt nem mertem elmondani, hogy elvágták az ösztöndíjat. Vagyis azt akartam eltitkolni, hogy Dávid miatt nem tanulok. Aztán nem jártam be többet. Vagyis a férfival voltam, akit szerettem. Én nem ezt akartam. Vagyis az ember soha nem tudja beazonosítani azt a pontot, ahol, amikor és ami egy feketelyukká tágult az élete fölött. Vagyis boldog voltam. Boldogabb, mint bármikor.
Lebuktam. Nem lebuktunk, mert én vártam egyedül a nőgyógyász hűtőházfehér ajtaja előtt. Én hallgattam egyedül anyám sikoltozását a telefonban. „Mindent tudok, de semmit se akarok elhinni!” Én vezettem haza egyedül a csomagokkal teli kocsit a nyolcórás úton. Eszembe jutott, mikor tizennyolc évesen, a friss könyvemmel először róttam ezeket a kilométereket. Apám vezetett el Kolozsvárra, felvételiztem, kiváló eredménnyel, elfoglaltam az apartmant, majd másnap mindkettejük intése ellenére a kormány mellé ültem. Tombolt bennem a kamaszok dölyfös mindent egyedül véghez vinni akarása. Félútnál se voltunk, mikor lehúzódtam.
– Még mennyi?
– Olyan 170 km.
– Aha.
Hátraültem. Apám fejcsóváló mosollyal indította el a motort. De hogy kacagtak mind a ketten, mikor megmutatták a fényképet: hátul fekszem, a fejem anyám ölében, folyik a nyálam. Nem emlékeztem, mikor dőltem le. Nem emlékeztem, mikor fogott meg két erős kar, és vitt be az ágyamba. Nem emlékeztem, mikor húzta le a cipőm két puha kar, és takart be. Azt hiszem, már sosem fogok emlékezni a gondoskodó karokra.
Nem viselték volna el ezt a szégyent. Szinte hihetetlen, hogy sikerült eltitkolni. Mindenki előtt egyetemet végzett, diplomás nő vagyok. Hisz már tényleg az utolsó évem volt. Pont nyár elején jöttem haza. Júliusban már barátom volt, a komoly, jóravaló Márk, aki a jó érettségi eredményei mellett azt is felmutathatta, hogy minden téren igyekezett derekasan helytállni az utolsó stádiumos apja helyett. Az álca része lett. Még a szüleim is elhitték. Ismét, ugyebár. Hogy igazából miért vettem részt a rólam szóló mese fenntartásában, nem tudom. Talán ezzel akartam bocsánatot kérni tőlük. Nekem amúgy mindegy volt, ki mit hiszen rólam. Egyvalaki véleménye érdekelt, de őt pont nem érdekeltem többé. Mesének tűnt minden szava, minden együtt töltött napunk. Senki nem mondta, hogy a királyfi igazából a hétfejű sárkány.
Mi lett a vége? Most kezdünk. Márk most kezdi újra az itthoni életét. Nem beszéltünk, mióta hazajött. De köszönünk egymásnak az úton. Honnan tudhatta meg? Min ment keresztül? Tényleg olyan buta, mint hittem? Mi lehetett volna ebből? Most kezdünk. Visszairatkoztam az egyetemre. De Márkkal már nem lehet semmi. Mind inkább úgy érzem, hogy jó barátom lehetett volna. De ezt most és mindenkorra befejeztük.
Egyvalamit kell még elintéznem. Kisétálok a hídra, és leszökök. Vagyis lelököm a naiv, becsapható leánkát. Nem fogom engedni, hogy belém kapaszkodjon, nem ragadhatja magával az érző részem. Mert tudom, hogy iránta majd érezhetek többet, mindent. Vele biztonságban leszek. Mert az én otthonom ott lesz, ahol ő van. Már csak meg kell ismerjem őt. És meg kell ismerjem magam. Gondos karok nevelgettek, gondatlanok összetörtek, gondból lesz a bölcs gondolat.

Buna Blanka-Boróka 2002-ben született Kovásznán. Jelenleg a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző XII.-es diákja filológia szakon.