A mesék után (első rész)

Forró Ágnes: Kerekeken
A házunkban ér engem a hír:A haza jó katonákat vár!A templom harangja veled együtt sír,Bár még néma a határ.Elviszem az új ruhám, amit nékem varrtál,De itt hagyom a szívemet, nehogy egyedül maradjál! …

– Te mit ittál?
– Mit, mit, apuka! Semmit! Permeteztem egész álló nap.

…

Nagyon furcsát álmodtam. Hepehupás talajon bukdácsoltam, a cipőm minden lépésnél nehezebb lett a ráragadt földtől. Egy súlyos fémet kellett félig lehajolt testhelyzetben lenyomjak, miközben azt valami folyamatosan húzta előre, ki a kezeim közül. Bugyuta, ormótlan lépésekkel próbáltam tartani a tempót. Fájtak a lábaim, a karjaim, a derekam. Egyáltalán, miért csinálom ezt? Valahol nagyon messze a barázda vége elveszik a szántó széleinek összefutásában.
De a valóság az volt, hogy láttam, a pap a kántorral a sarkában, bár méltóságteljesen, de a szokottnál gyorsabban vonult végig az udvar kövezetén a szeptemberhez képest különösen forrón szúró nap elől menekülve. Ahogy beért a lefödés alá, kicsit meglazította a nyakkendőjét, mielőtt szétbólogatta volna a Békesség Istentől!-t. Őt már nem fojtogatja semmi. Szépen, erős hangon beszél. Folyik a könny, folyik az izzadság. A két nagy ventillátor monotonan szétzúg-búg a kicsi ravatalozóházban. Ha akarja az ember, nem is kell a papra figyelni, csak erre a hangra, ami most szinte olyan értékes, mint a csend volna. Mintha meggyaláznák legbelsőbb érzéseimet, hogy ilyen nagy ceremóniát rendeznek apám temetéséből.
Nem nagyobb ez, mint bárki másé, de úgy érzem, csak én kellene itt legyek (dehogyis, még évtizedekig nem szabadott volna ide kerüljek). Na és anyám, aki majd 21 évig volt a társa? A testvérek, a rokonok, a komák, a barátok? Úgy érzem, nekik épp annyi közük van hozzá, mint a lefödés hűvösében zsebkendőjük alatt sugdosó vénasszonyoknak, akik már csak hivatalból eljárnak minden temetésre. Szúrja a nap a hátam, egészen lyukat éget belé a fekete öltönyön keresztül. Hiába vetném le, az ing is fekete. Meg aztán most nem is tudnám, most kell a legméltóságteljesebbnek lenni, ahogy már-már díszlépésben megyünk közvetlen a koporsós kézikocsi után. Díszlépésben a traktorok által járhatatlanná járt földúton, a mező között. Meg aztán most tényleg nem lehetne, anyám itt reszket a jobb karomon. Meg aztán apám se vetette le soha az öltönyt. Nagy erőfeszítésembe kerül, hogy ezekből a hiábavalóságokból falat rakjak magam és a fájdalom közé. Ha egy tégla is elcsúszik, leomlik minden, megnyílik a föld. A pokol kapujától. Vond el, Uram, az ő lelkét.
Félrevon a részvételőktől. Pofátlan alak. Vezjdzsermános Karcsi. Utálom a megsárgult bajszát, a véreres szemeit, ahogy kikiáltanak a köpcös kövérsége szétplaccsanásából. Ő kihúz a bajból, susog ki a nikotinbűz a száján. Hálásnak kell lenni az emberek jóakaratáért. Menjek ki vele németbe. Mond pár számot, aztán magyaráz tovább, s én iszom minden szavát, nem azért, mert a legkevésbé is elragadott volna, hanem hogy ugyanilyen hévvel tudjam majd anyámnak továbbadni. Feltálalni, hogy én is elhagyom őt.
– S az egyetem? – félig sikítva, félig súgva kérdezi.
– Majd azzal is lesz valahogy – itt már mind a ketten tudjuk, hogy sehogy se lesz azzal, arrafelé se fogok menni.
– A család?
Úgy érzem magam, mint egyszer 15 évesen, mikor nagyon részegen az ajtófélfába fogózkodva próbáltam megállni a lábamon előtte.
– Pont hogy értetek akarom.
Anyám csak ül a széken az asztal mellett, a kicsi sütőben, aminél meghittebb és kedvesebb emlékű helyem kevés van, s mintha ő is meggyalázná legbelsőbb érzéseim, ahogy belesír gyermekségem eme ételszagú, túlfűtött, kicsi birodalmába. Baljával az asztalon könyököl, abba temeti a könnyes arcát, belepasszírozza a sovány ujjak közé, a jobbja pedig lóg le, csak úgy, magányosan, lemondóan, az már mondja is: menjél, úgyse tudlak lebeszélni. És én tudom, hogy anyámat nem győzi, nem győzheti meg a világon semmi, csak az a lemondó, elkedvetlenítő homály, ami a lelógó karjából a szívéig ment, s onnan szét minden erébe. Mintha még két hét múlva is lógnának a karjai, miközben dolgozik velük. Szendvicseket pakol nekem az útra.
Ahogy este Brigihez tartok, elgondolom, most milyen méltóságteljesen búcsúzhatnék tőle, ha katonának mennék. Elhagyom a kedvesem, hogy a hazát védjem, szolgáljam. De én csak a pénz miatt megyek idegenbe robotolni. Elhagyom a számomra legkedvesebbeket, hogy javaikat védjem, gyarapítsam. A sok megfogalmazásban csak ugyanaz a lényeg: Brigi nem a kedvesem. Három hónap nem sok. S mégis elég, hogy muszáj legyen itt hagynom egy darabot magamból. Ami vigyáz rá, ami megvédi, ami vigasztalja, ami őrzi őt nekem. Meddig lehet hűnek lenni egy időlegesen semmivé letthez, egy mondat tovavibrált hangemlékéhez, egy chatfejhez? Akarom én azt a hűséget tőle, ami száz kilométerekre vágyakozik, épp ezért centinként eszi meg az embert? Szokás szerint most se tudok a vele kapcsolatos gondolatmenet végére jutni, mert a képzeletem máris megteremti őt. Mint a mesében. Tündér lesz a tölgyfa levágott ágából. Csak az a gonosz kétely marad gyertyatartónak.

*

Én az éjjel nem aludtam egy órát.Hallgattam a régi babám panaszát,Éjfél után sejehaj, kezdtem elszenderedni,Jajj, de bajos, ki egymást nem szereti! …

Azt hiszem, már sosem fogok emlékezni a gondoskodó karokra.

…

Olyan szánnivalóan gyámoltalan volt, úgy mozogtak az ajkai, mint a partra vetett halnak, és olyan vékonyak voltak a hosszú ujjai, olyan gyerekesnek tűnt a székely zászlós gumikarkötője. Kellett könnyezzek. Ez volt a szerepem. De minek? Hiszen ő igazán soha nem néz a szemembe.
Kedves Márk, te nem tehetsz róla. Most nagyon kellesz. El se hinnéd, mennyire függök tőled. Egyébiránt kissé nyomasztó egy ostobától függeni. De végül is az egész élet erről szól, nem? Bár még emlékszem azokra az időkre, mikor szabad voltam, mikor a szívem nem egy üres mellkasért verdesett. Na mindegy, mitsemsejtésed édességében aludj jól, drága Márk!
Bezzeg én csak forgolódom. Még hogy azzal van a baj, akik nem szeretik egymást… Akit szeretünk, de nincs mellettünk, na az!

*

Gyere, gyere, rigó, húzzad az én dalom!Az én szívem búját csak veled siratom.Mondd el, meddig tart egy távoli szerelem,Ha a rózsám messziről követem!Gyere, gyere, rigó, ülj meg a vállamon!Vidd a levelemet háborgó utakon!Benne nem lesz más, csak egy rövid üzenet:Hazatérek hozzád, amint tehetem! …

– Te mit ittál?
– Mit, mit, apuka! Semmit! Permeteztem egész álló nap.

…

Milyen hosszú az út! Amíg kanyargunk a hegyek között egyik madársejárja faluból a másikba, mintha csakúgy suhannánk az elhanyagolt házacskák mellett, a fenyős hajtűkanyarokban. De aztán a határon túl mintha alig döcögnénk a messzeségben összefutó végű autópályákon. Úgy tűnik, mintha elragadtak volna otthonról s gyorsan kifutottak volna velünk az országból, nehogy hazaszökhessünk. De ahogy átértünk, már mindegy. Nem lehet visszafordulni.
Nem a határnál van a változás. A szimbolikus helyen várakozva minél inkább igyekeztem magamba dörzsölni azt a bizonyos magasztos-szomorú érzést, annál inkább üres voltam. Még a túlsó rendőr magyar szava, egyenruhájának magyar felirata se indított el semmit. Csak később kezdődik, magától, természetesen, de biztosan, mint a cirázás. Az ember előre észre se veszi a pince félhomályában, aztán mikor következőkor emelné a pityókás zsákot, alig tudja feltépni a másikról, úgy összenőttek nagy csendesen, a zsákon keresztül is. Szóval csak lassan indul el, ahogy suhanunk a végtelen repcetáblák, kaszálók között. Nyílegyenes, tükörsima aszfalt, mellette külön bicikliút, azon túl fasor. Ilyent nem nagyon látsz nálunk – kuncog fel valaki a hátam mögött, miközben a táskájában kotorász, hamarosan a fasírtszag is megcsapja az orrom. S akkor már tudom, hogy feltéptek, eltéptek.
A város olyan német város. A közepe táján valami középkori erődöcskéből átalakított látványosság és szálloda. A központban szűk utcák, aztán kifelé haladva tágabbak. Boltok, kávézók, városháza, posta, rendőrség, tűzoltóság, kórház, tömbház, magánház, családi ház, kertes ház. Minden olyan, mint bárhol máshol, csak épp nem olyan, mint otthon. Pedig a gyárak itt is a város szélén vannak, itt is ugyanúgy elnyelik a szedett-vedett tömegeket.
Talán apám is tudott volna szalag mellett robotolni, mint más. Csak más nem tudott volna a földből életet teremteni, mint ő. Valami nagy, titkos kontraktusa volt az anyafölddel, amit hatalmas traktorgumikkal tapodott, ekével, tárcsával hasogatott, s néha torokmaró szagú szerekkel mérgezett. De szerette, szerette a sárt, a port, a gallyat (így hívjuk mi a föld rögeit), köszöntötte a hajnali harmatot, tisztelte az esőt, becézgette a napsugarat, jósolt a szélből, még az egymagában árválkodó keserűlapihoz, labodához is intézett pár tréfás szót, mielőtt kitépte a barázda széléről. De nem volt afféle paraszt a világért sem. Például sosem vetette le a zakót, ha olyan helyen volt. Tudott viselkedni, csevegni, táncolni, tréfálkozni. Még azt a félig-meddig udvarlást is értette, amivel kedves társaságban a férfiak tartoznak a nőknek illemből, de ami nem komolyabb, mint az ünnepi fehér abrosz sarkának libbenése az ajtó nyílásakor. Talán méltó lehettem volna hozzá. De így, hogy meghalt, mintha már a rajtkövön álltam volna, erre leengedték volna a medence vizét. Most szökjek fejest a fajáncra?
Az biztos, hogy egy lány figyel az üres lelátóról. Barna hajú, karcsú, gyönyörű. A háromágú tölgyfa tündére. Az enyém. Maró a klór, vasas a vérszag, ahogy elnyúlok a nedves kövön.

*

Úgy meguntam ezt a legényt szeretni,De még jobban a gyűrűjét viselni!Csütörtökön, sejehaj, megmondom az anyjának,Hogy köszönöm a jóságát a fiának. …

Azt hiszem, már sosem fogok emlékezni a gondoskodó karokra.

…

A bolt kicsi, tömve van a hegesztő elektródától a borkénen át a bundás bélésű gumipapucsig mindennel. Teli van az asszonyokkal, a levegő vastag a pórusokon is keresztül párolgó pletykáktól.
– Csókolom, Ibolya néni!
– Szervusz, Brigitta! – a szótagok között gyorsan megpusziljuk egymást kétfelől.
– Hogy tetszik lenni? Szabi?
– Köszönjük… Te? Édesanyáék?
– Jól vagyunk, köszönjük. Márkkal tetszett-e beszélni?
– A tegnapelőtt.
– Én is csak akkor.
– Igyekszik szegény, nagyon igyekszik. – ez a mindig egyforma hanghordozás, mintha olvasót morzsolna belepókhálósodva a gyóntatószékbe. – Csak hát a német…
– Az német – bólogat nagy komolyan Ácika néni, már egyértelmű, hogy innentől övé a szó, legalább húsz percig. Kétszer annyit is elálldogál a fagyis hűtő mellett, míg kigondolja, hogy mit felejtett el felírni a listyára.
Ez az asszony, ha sejt is valamit, sokkal csendesebb, jámborabb, mintsem beleszóljon a fia dolgába. Főleg, mióta özvegyen maradt, nem avatkozik semmibe. Megsoványodott. Valamiért most jól esne igazat mondani neki. Hogy a fiát pofon kéne verjem, utána meg a kezét csókoljam. De erről hallgatni kell. Akkor igazat mondani neki, csak másképp. Hogy már kikelhet a gyóntatószékből, mert bőven letöltötte a penitenciát. Amúgy is reformátusok vagyunk. Amúgyis, az Isten nem büntet soha. Rosszul mondjuk. Ő csak próbára tesz és tanít. „Csak”. Kapálózunk, kiabálunk, csak nem lehet felállni a gyóntatószékből.

*

A távolban már morajlik az ég,Dúl a harc a tengeren.A bátor szív már semmit sem ér,Mert távol vagy tőlem, kedvesem.S leszáll a szürke égből egy törékeny kismadár:Az üzenetem kéri, aztán rögvest tova száll. …

– Te mit ittál?
– Mit, mit, apuka! Semmit! Permeteztem egész álló nap.

…

Csak Brigi. Eltelt a tél, mindjárt a tavasz is. Brigi, Brigi és Brigi. Minden telefoncsengés az öröm gyomorremegtető ígérete. Most nem ő az. De ez a hívás is boldoggá tesz.
– Ej, tiszteletem, főnök! Bírod-e még, na?
Az öcsém homályos képe furcsán kedvetlennek tűnik, csak úgy is válaszol a kissé szakadozó hang:
– Muszáj. S te?
– Még én es. Az elébb értem haza munkából. Te micsinálsz?
– Kaszáltam a nyulaknak. Osztán most kéne tanuljak.
– Úgy-úgy, valahogy keseredj neki! Hónap mán méssz vissza az intribe, ott a füzetet se nyitsátok ki, szartok az ecetbe.
– Hogyne, me az úgy es müködik…
– Ne pofázz! Anyuka micsinál?
– Főzi a vacsorát. Pityókapire lesz ódalossal.
– Ne kivántasd!
– E van.
– Leánka van-e?
– Kerül, ha kell.
– S ha nem kell?
– Akkor es.
– Edd kenyérrel, na, me megcsemellsz! Mondjuk, ebbe a korba kell az ilyen ambíció.
– Inkább legyen s ne kelljen…
– Fehérnép vagy ambíció?
– Mind a kettő.
– Te osztán jól viszed.
– Igen, s a barátnőd es – eddig is csak úgy félszájra tréfálkozott, de most egészen elkomorult, és megijedt. A képére van írva, hogy elszólta magát.
– Helló, helló, helló! Mi van a barátnőmmel?
– Semmi.
– Ne mérgesíts fel!
– Nincs semmi…
– Ne hazudj, kölyök, nem egyszerre húztunk gagyát!
– Tegnap, mikor jöttem haza a vonatról…
– Igen…
– Anyuka megkérte Pétert, hogy menjen utánam az állomásra, de kisült, a kocsija szervízbe van…
– A lényeget!
– Akkor felhívott, s mondtam, gyalog hazajövök, de ő…
– Ne mondjad a mesét, Ácika, me nem vagyok kíváncsi! Mi van Brigivel?
– Végül gyalog jöttem, s a falu végin láttam… a füzek alatt…
– Mit, kit láttál?
Düh és csemer vastag gombócán át kapaszkodnak fel a szavak:
– Őt egy csórival. Úgy. Hogyazisten…

Ha valaki odafigyel, olyan sok érdekesség van a részletekben. Például, hogy én már milyen rég elmentem hazulról, de akárhányszor beszélünk Szabival, sosem kérdezzük egymást, hogy vagy, hogy van anyuka, tata, keresztanya, Feri bácsi stb. Mert mi jóllaktunk hogyvaggyal csemerig s még azon is túl, míg apuka beteg volt. Mert ha otthon volt, mindenki ezzel a kérdéssel jött látogatóba, ha meg a kórházban, akkor mindenki ezzel hívta fel. Sok dologtól szenvedett szegény, de a hogyvagyoknak dobogós helyük volt köztük, azt biztosnak gondolom. Mintha egy gonosz törpe rántotta volna szét az arcát, olyan mosollyal mondta, mindig ugyanazzal az őrjítő hangsúllyal: köszönöm, lehet, egy kicsit jobbacskán. Egy kicsit jobbacskán volt. Minden áldott nap. Aztán eltemettük. Azóta még az életcsókoló amerikaiak how do you do jellegével se kérdezzük azt a bizonyosat, pedig arra nem kell válaszolni. Ott senkit nem érdekel, hogy vagy. Vagy talán pont, hogy igen, és ezért nem zaklatnak a kérdéssel? Ki tudja.
Aztán az is érdekes, hogy mi az öcsémmel milyen lelkünkből tudtunk sírni ketten, összeborulva, vagy épp elmenekülve, elbújva a másik, az egész világ elől. Hogy anyuka mit vett a fejébe, ő tudja, de a temetés után sose láttuk könnyét, csak a párnáját minden nap a kerten, ahol a nap éri. De amióta eljöttem, egy könnycseppet sem tudtam ejteni. Idegenben keserű a sírás – az első hét egyik estején megmertük a fejünk Karcsiékkal, ők könnyezve, bólogatva bömbölték a régi nótát, én nem éreztem semmit. Csak hogy nem működök jól. Mintha a traumámat lefagyasztottam volna, hogy mikor hazaérek, ugyanúgy találjam, ugyanonnan folytathassam a gyötrődést. De nem emészt ez a nagy, hideg idegen sem. Dolgozok, eszek, aluszok, mint a marha. Felkelek, mert a többiek szólongatnak, párnákkal dobigálnak. Mi történhetett? Elfásultam. Ez már csak tiszta putrigáj, mint mikor a deszkát elrothassza az eső, megeszi a szúj. Hiába akarom elhitetni magammal, nem azért tréfálkozom minden híváskor Szabival, hogy jobb kedvre derítsem, igazi jó nagytestvérhez méltón támogassam és utat mutassak, hanem mert egyszerűen megtehetem. Nem fojtogat a gyász. Csak ez az örökös, ködös, lefárasztó melankólia nyom, de ehhez már hozzászoktam. Mint a marha a járomhoz.
S akkor egyszer csak jön ez. Brigi, anyuka, Szabi. Most ez a szentháromság meggyaláztatott, szétrontatott. A tölgyfatündér meséjének vége. Most egy másik kezdődik, amelyikben a szegény legényt kaszaverem várja. Csak az alján ég egy szál gyertyacska, az is csak azért, hogy elalvásával jelezze, a belökött leért a fenékre, meghalt. De hátha nekem is lenne egy sípom, amit ha megfújok, valami jólélek a segítségemre jön. Mondjuk, egy kicsike, ügyes, szelíden szóló rigó. De ne, ne rajtam segítsen! Menjen haza és… És, mit csináljon? Az idő felett neki sincs hatalma. Akkor mondja meg, hogy… Mit? Tényleg, vajon hány száz kilométerre hallatszik el, ha az ember egyszer azt mondja, nincs jól? Sőt, mintha hamarosan temetnék. Nem tudom, semmit se tudok. Csak azt, hogy egyszerre már hason fekszek, bőgök, mint egy óvodás. Csak azt, hogy akkor este Karcsiékkal még elénekeltük:

Hogy is lehet ennyi édes hazugságot írni…Asszonyom, én köszönöm, hogy megtanított sírni! Buna Blanka-Boróka 2002-ben született Kovásznán. Jelenleg a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző XII.-es diákja filológia szakon.

>> Második rész <<