.svg)
A mélyrétegek alatt – Király László vehette át az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjak egyikét
Mára már hagyománynak számít, hogy a magyar kultúra napján az RMDSZ díjazza azokat az alkotókat, művészeket, akik kiemelt módon járultak hozzá az erdélyi magyar kultúra átörökítéséhez, megismertetéséhez. Január 19-én, pénteken, a kolozsvári sétatéri kaszinóban tizenkettedik alkalommal adták át az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjakat. Irodalom kategóriában Király László költő, író, műfordító; képzőművészet kategóriában Bede Kincső fotográfus; előadóművészet kategóriában Sebestyén Aba színművész, rendező részesült elismerésben.
Karácsonyi Zsolt, a Helikon főszerkesztője, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke köszöntő beszédében a tánc világához kötötte a három díjazott alkotót, „ahhoz a fegyelmezett szabadsághoz, ami a tánc mindenkori sajátja.” Karácsonyi Zsolt szerint a ritmus az, amely a különböző műalkotásokat összeköti a mélyrétegekben, legyen szó versről, fényképről vagy színészi, rendezői munkáról. Egyik ritmus idézi a másikat, egyik lépés hívja a következőt. Hangok, szavak, gesztusok fonódnak világegésszé, amit táncnak nevezünk. „Király László, Sebestyén Aba és Bede Kincső alkotásaiban ez a közös vonás, hogy kimondva, kimondatlanul, a múlt felidézése, a jövő eltervezése, és az erőgyűjtés pillanata is jelenvaló műveikben, ez ad erőt mindazoknak, akik alkotásaikra tekintenek.”
Karácsonyi Zsolt beszédét Brendus Réka, a magyarországi Nemzetpolitikai Államtitkárság főosztályvezetőjének köszöntője követte. Brendus Réka felvetett egy analógiát a kortárs kultúra és a vírus között: mindkettő tombol körülöttünk, ragályos, megfertőz, hatással van ránk, beivódik sejtjeinkbe, és mikor kilábalunk belőle, még mindig érezzük jelenlétét. A nagy különbség az, hogy „a kortárs kultúrától nem megszabadulni akarunk, hanem összenőni vele. No meg az is, hogy a kortárs kultúra nem fáj, ám fájóan tud jó lenni.”
A két ünnepi beszéd után a díjak átadására került sor. Elsőként Papp Attila Zsolt költő, a Helikon szerkesztője lépett a színpadra laudációt mondani Király László Kossuth-díjas költőről, íróról, a Helikon főmunkatársáról. Papp Attila Zsolt méltatásában elmesélte, hogy akkor érkezett a Helikonhoz, amikor Király László nyugdíjba ment – bár igazán sosem távozott, mindig jó élmény szót váltani ritkuló találkozások alkalmával a szerkesztőségben, a rendezvényeken, a sóváradi öreg ház udvarán. Az életműről szólva: Király László pályája egyenes, „kis túlzással, ugyanazt csinálja, írja, mondja, mint indulása éveiben.” Király László és generációja, a második Forrás-nemzedék hitt abban, hogy a költői szónak súlya van, hogy a vers morális és egzisztenciális téttel bír, nem csak a szerző, hanem a tágabb közösség számára is. Király László költészete ezzel együtt rejtett természetű, a vers kicsit mindig másról szól, mint ami kimondatik benne. Az őszintesége pedig tagadhatatlan: a Vadásztánc című 1967-es debütkötete óta töretlen az alkotókedve, irigyelhetnénk azt a jó kedélyt, amivel „mondja mindig azt, amit jónak lát mondani. Ha úgy tetszik: az igazat, az igazát.” Király László olyan verseket ír, amik kiállnak, jótállnak magukért, és tudnivaló, hogy ez így lesz ezután is.
A laudáció után Kelemen Hunor, az RMDSZ ügyvezető elnöke átadta a díjat Király Lászlónak, aki megköszönte a tapsot és a méltató szavakat. Azt a váratlan felajánlást kapta, hogy mondjon valamit, amire ő azt válaszolta, hogy amit mondani akarna, az már mind le van írva. Mégis kiemelte az elmúlt hatvan alkotó esztendőt, hogy mennyire megnyugtató az, amikor reggel borotválkozás közben a tükörbe néz, és nem kell lesütnie a szemét. Az író ember sok fenyegetésnek, támadásnak van kitéve élete során, és ő úgy érzi, sikeresen vette ezeket az akadályokat. Ennyi volt előtte: ne okozzon bánatot senkinek, aki nem érdemli meg. Végül megemlítette, hogy aki azt csinálja, amit szeret, az valójában nem dolgozik, és ő egész életében azt csinálhatta, amit szeretett: „Ezt kívánom mindenkinek!”
Előadóművészet kategóriában Sebestyén Aba színművészt, rendezőt Dr. Kovács Levente méltatta. Laudációjában elmondta, hogy tanítványa volt, barátja lett, hogy Sebestyén Aba terjedelmes életrajza mögött szeretné megrajzolni az embert: harminc évvel ezelőtt egy „nyurga, élénk tekintetű” ifjú jelent meg nála, tanácsokat kért a színművészeti felvételéhez. Dr. Kovács Levente azt tanácsolta akkor, hogy a diák mutassa meg magát, szenvedéllyel vesse magát a tanulásba, hogy sikeresen fejezhesse ki belső üzeneteit. Azóta sok művészeti érdemet és sikert halmozott fel, számos város, színdarab színésze és vendégművésze lett, feltérképezte társadalmunk problémáit, mind a magyar, mind a román színházi életben fontosat alkotott. Számára a színház nem letudandó feladat, hanem minden pillanatában színházi ember, megéli hivatását, felelősséggel viszonyul a kultúrához.
Sebestyén Aba a díj átvétele és a köszönetnyilvánítás után Lélekfitnesz című előadásából mondott el egy Lackfi János-szövegrészletet: „Analóg Istenben hiszel vagy digitálisban?”
Ezt követően Bede Kincső fotográfus vehette át képzőművészet kategóriában a díjat. Győrfi Kata személyes hangvételű laudációjában kiemelte az alkotó fiatalságát, az ezzel járó hatalmas energiát, inspirációt, szeretetet és a felbukkanó kételyt is. Bede Kincső azonos az alkotásaival, együtt lélegzik a munkáival, nem ötletet valósít meg, hanem sorsot teljesít be. Nem azért lett fotóművész, mert az akart lenni, hanem mert nem volt más választása. Győrfi Kata szerint amikor ilyen alkotókat díjazunk, mint Bede Kincső, „akkor az alázatot, a sebezhetőséget, a kételkedést, a megérzéseket és a szenvedélyt díjazzuk.”
Az ünnepélyes díjátadót Bartók Béla 44 hegedűduójából válogatott koncert zárta Márkos Albert és Szép Gyula Bálint előadásában. És valóban: amikor erdélyi magyar művészt díjaznak, válogatás történik. Válogatnak a művészek között a táncszerű, ragályos, őszinte, „élénk tekintetű”, kételyekkel teli kultúrában.
