A másik világ

Rafael Dubreu: Brâncuși után

Részlet A katona és a démon című regényből

(folytatás előző lapszámunkból)

Egyre Strigoi arca vibrált előttem, amint összeverve, félájultan, véresen térdelek előtte a börtönudvaron, és felemeli a bikacsököt, hogy lesújtson vele. Ez volt az utolsó emlékem, kislányom, a földi életből, akárcsak Strigoi ősanyjának a máglya, érthető, hogy nem vágytam vissza, itt viszont egyre kevésbé akartam létezni! Egyetlen megoldás kínálkozott, amíg nem találkoztam Ödönnel: a távoli, rejtélyes, de mégiscsak menedéket jelentő Kolónia, vagy a még titokzatosabb Zóna! Oda szerettem volna eljutni, de most végül is örülök, hogy nem menekültem el, hogy hamarosan visszatérhetek a földre, mert hiszem, hogy a kísérlet sikerül, és a többiekkel együtt a gyógyításnak szentelhetjük ajándékba kapott, második életünket. Most nekem is lenne egy kérdésem, kislányom, szereted te a fiamat? Igen, Virgil bácsi, mondottam, és rámosolyogtam. Az életemnél is jobban szeretem. Mert én konzervatív vagyok, jegyezte meg, és elpirult, bevallom, kissé riaszt szabados, libertinus életviteletek! Mária, a Carmen nagymamája, aki először csábított el – majd utána mind a többiek, Kriszti, Éva, az Anka nagymamája, Judit, a Rodi nagymamája, Eszter és Viola –, megnyugtatott, ma ilyen a világ, nekünk csak az a fontos, hogy boldogok legyenek, s minden jel arra mutat, hogy kísérletük sikerült, és tényleg boldogok! És tudod, miért? – kérdezte tőlem Mária. Mert szeretik egymást, bíznak egymásban, odafigyelnek a másikra. Így lehetnek szabadok! Még egyet szeretnék tudni Virgil bácsi, fordultam feléje, kik azok a rettegett szervezők? A fényvilág rendőrei? És kiből lehet szervező, érdeklődtem, hogyan, milyen kritériumok alapján választják ki őket a vezetők? Kissé meghökkenve bámult rám. Kiválasztják őket, folytattam makacsul, ismertek, ha tudni akarok valamit, nem ismerek lehetetlent, s ha igen, milyen képességek, kritériumok alapján? Kiből lehet egyáltalán szervező? Aki legalább hét árulót juttatott a Fényfalhoz, legyintett komoran. A legaktívabb, leggonoszabb, legostobább és soha nem kételkedő besúgókból. Ez sokat elárul szeretett vezetőink világról és a közösségről vallott, riasztó elképzeléseiről. Egyszer egy tábornokot kellett megfigyelnem, aki a Függetlenségi Háború hősi halottjaként került ide. A szervezők tévedése folytán ő engem figyelt, nevettünk, megegyeztünk, miket vallunk egymásról, majd elrepültünk jó messzire, hogy nyugodtan kommunikálhassunk, ne zavarjon illetéktelen behatoló. A tábornok úrtól tudtam meg, hogy ez nem volt mindig így. Amikor ő idekerült, nyugodtan, viszonylag szabadon élhettek, senki sem figyelt senkit. Először egy római centurióval került közeli kapcsolatba. Volt, amit mesélniük egymásnak. A római a gall háborúról beszélt, Julius Caesar bizalmasai közé tartozott. Legmegrendítőbb felismerése az volt, hogy mennyire megváltozott a vezér, miután császárrá lett. A hatalom elvette az eszét, magyarázta komoran. Én számtalan találkozásunk során ismertethettem meg az emberi történelem el- vagy áttűnése utáni fejleményeivel. A Római Birodalom bukása óta minden birodalom összeomlott, s kétezer éve dühöngenek a háborúk a földön, magyaráztam. Elképedt. Birodalmunk miért omlott össze? – kérdezte megrendülten. A kereszténység belülről bomlasztotta, a barbárok támadásai kívülről jelentettek állandó fenyegetést. A kereszténység? De hiszen az egy szekta volt. De az egyistenhit elterjedt. És a barbárok? Nem is ismerték a háború művészetét. De többen voltak, legyintettem. Sok lúd disznót győz. Elmeséltem a tábornoknak, mik történtek a függetlenségi háború után. S hogyan vették át a hatalmat a kommunisták, hogyan lett Románia a Kreml gyarmata, miért kerültem én börtönbe, és hogyan vertek agyon. Nem volt időnk sokat beszélgetni, ott köröztek körülöttünk megfigyelőink, annyit mindenesetre még megtudtam a tábornoktól, hogy normális és boldog államuk akkor alakult át egy rémálommá, egy rendőrállammá, amikor az utolsó háború alatt és után furcsa gondolkodású emberek jelentek meg közöttük, és mindenáron hatalomra törtek. Vonzódtak az erőszakhoz, és nem bíztak senkiben, nem hittek semmiben. Azóta az illúziók világa megváltozott, kialakult a félelem, a bizonytalanság, a rettegés és a bizalmatlanság fullasztó rendszere. A zsarnokság! Itt tartott, amikor meghallottuk a jelt, és vissza kellett menni, de még sokat szeretnék beszélgetni édesapáddal – néz Dorelre –, az ő történeteiből értettem meg, hogy milyen szörnyállam van kialakulóban ott is!
„Nagymamám is arról beszélt, hogy kezdenek elfajulni a dolgok, s már nem bírja tovább! – szólal meg Anka. – Először kikérdezett, mert az elmúlt napokban nem figyelhetett bennünket, s a többieket sem volt ideje kifaggatni, hogy mik is történtek a kommunánkban? De az, amit ő is most hallott először, hogy három titkosszolgálat ügynökei figyelik a házat, hogy továbbra is folyamatosan lehallgatnak, őt is pontosan úgy meglepte, mint minket! Nagyon aggódik értünk, imádkozik a Jóistenhez, hogy sikerüljön a kísérlet, s térhessenek vissza, akkor legalább együtt leszünk, egymás közelében, ő nem híve annak, hogy a hűvös, távoli Norvégiába költözzenek, Nürnbergben, a kastélyban van elég hely, elférünk mindannyian, s legalább együtt leszünk, minden nap beszélgethetünk. Persze, az ő életük is kialakul, gyógyítani fognak, idejük sem lesz zavarni minket. Amikor megkérdeztem, hogy mivel is volt elfoglalva, döbbenten bámult rám, majd kesernyésen mosolygott. Hát persze, kislányom, te nem tudod, mivel is foglalkozom én odaát, hiszen előző találkozásunk alkalmával, a tengerparton, még nem beszélhettem semmiről, ami különös világunkkal összefügg. Már azzal is óriási kockázatot vállaltunk, hogy átjöttünk. Én a Fényfal őrzői közé tartozom. Hogy hogyan választottak pontosan engem ki erre az undorító feladatra, fogalmam sincs. De hogy teljességgel alkalmatlan voltam és vagyok rá, az biztos. Amikor idekerültem, többször kihallgattak, felmérték képességeimet, de ma sem tudom, miért kerültem az őrzők közé? Egész életemben undorodtam az erőszaktól, talán éppen ezért? Nevelni akartak, legalábbis Ödön szerint, megtörni. Átalakítani, tette hozzá Virgil, akárcsak minket, politikai foglyokat a Piteşti-i pokolban. És az őrzők közül még Ödön sem tudott kiemelni, pedig a befolyása felmérhetetlen. Ez egyszerűen bizalmi állás. Olyan megbízatás, amely nagyon könnyen végződhet az őrző számára tragikusan. Ha hibázik, és illetéktelen személyek jutnak a Fényfal közelébe, s nem lép időben közbe, hogy megakadályozza, valamiképpen meg­gátolja az öngyilkosságot, őt is kivégezhetik! Mostanában a rendszer fokozatos megváltozásának, a könyörtelen diktatúra kiépülésének, a kóros bizalmatlanság növekedésének, az általános, kórosan elburjánzó elbizonytalanodásnak következményeként, egyre több megkeseredett fénylény igyekszik a Fényfal közelébe kerülni, hogy öngyilkosságot kövessen el. Egyszerűen már nem bírják elviselni a feszültséget, az állandó vádaskodást, a bizonytalanságot, a rettegést, s meg akarnak semmisülni. Szándékosan nem beszéltem halálról, nem tudjuk ugyanis, hogy mi történik azokkal a testvéreinkkel, akiket magába szippant a Fényfal. Megsemmisülnek? Valamilyen másik világba kerülnek? Nem tudni? Lehet, igen, de abból a másik világból még nem jött vissza senki. Az őrző dolga tehát őrizni a falat, ha öngyilkosok játsszák ki figyelmét, nagyon könnyen őt is kivégezhetik. Az én életem állandó rettegés, ezen a többiekkel való megismerkedés sem változtatott döntően! Boldog vagyok velük, az Ödön által létrehozott illúziók világa elbűvöl, de tudom, mindez csak átmenet, hiszen ha jeleznek, mennem kell, őrizni a rettenetes kivégzőhelyet, a hegesztőpisztolyok kékes fényében égő, engem is mágnesként vonzó Fényfalat! Számomra tehát, ellentétben a többiekkel, nem szűnt meg teljesen az idő! Fénylény létezésem két részre szakadt. Az egyik része, amit ott töltök a Fényfal közelében, rettenetes, egyre inkább elborzasztó és elviselhetetlen. A másik része, amikor elszabadulhatok, találkozhatom a többiekkel, és az illúziók bűvös, varázslatos világába kerülhetek, kiszabadulva a nyomasztó rémálomból. De úgy érzem, amíg a falat őrzöm, az idő szinte megáll, igen lassan telik szolgálatom ideje, a másik része, amikor szabad vagyok, szinte elröppen. Kinevethetsz, de egyre többet imádkozom azért, hogy sikerüljön a kísérlet, s legyen vége a rémálomnak, kerülhessek vissza végleg közétek.
Már hogy nevetnélek ki, nagymama. Várlak. Várunk! Kérésére, mert láttam, megalázó és gyűlölt feladatáról nem akar többet beszélni, összefoglaltam az elmúlt napok eseményeit, s vigasztaltam, ha minden jól megy, hamarosan végleg együtt lehetünk megint, és nem is válunk el soha többé. Jött a jel, mellettem lebegett, amíg visszatértünk a tűzhöz, és szomorú, nagyon szomorú volt az arca. Azt hiszem, suttogta még, ettől az örökké égő, lilás, kékes lángban lobogó faltól én már nem szabadulhatok többé soha, kislányom, rémálmaimban is kísérteni fog a villódzó mamut lidércfény, amely annyi társunkat szippantotta magába. Ne légy szomorú, édes Ankám, vigasztalt Judit néni. Rodi is egyre szomorúbb! Ne féljetek, minden megoldódik, bízzatok Ödönben, Olafban, Gertrúdban, a képességeitekben. Nagymamám miatt aggódom, suttogtam, elmondta, hogy őrző, hogy a rémisztő Fényfalnál teljesít szolgálatot, amely hipnotikusan vonzza magához. Igen, Évának, szegénykémnek nagyon kijutott, különösen az utóbbi időben, amikor a vezetőség néhány korlátolt tagja be akarja vezetni a cenzúrát, s emiatt is nő az öngyilkosok száma. Elképedtem. Mit védelmeznek? Nem is értem! Na, jó, nagymamám a kivégzések helyét, de mások mit? Mást mit lehet védelmezni egy olyan világban, ahol nincsen semmi? A vezetők önmaguk biztonságát és hatalmát féltik, magyarázta szomorúan. Ezért is gyanakvóak és bizalmatlanok. És kiigazítalak, drága Ankám, csak látszólag nincsen semmi az űrben, ahol lebegünk! Világunk az illúziók világa, ott vannak a minden fénylény által korlátlan mennyiségben létrehozható illúziók. Néhány elvakult és ostoba bürokrata kitalálta, hogy be kéne vezetni a cenzúrát!
És mit akarnak cenzúrázni, az illúziókat? Igen, az illúzióinkat, létezésünk egyetlen értelmét. Rádöbbentek, hogy bizonyos túlságosan is jól sikerült, távoli világokat idevarázsoló illúziók igen veszélyesek lehetnek, hiszen sugallhatják, hogy nemcsak az ember, de a fénylény is szabad lehet! És a szabadságtól valósággal rettegnek a mi paranoiás, öntelt, ostoba, gonosz és önmaguk zsenialitásával eltelt vezetőink. Én ismerem őket, Anka, hiszen Gertrúd munkatársa vagyok, akkor választott ki, amikor meghaltam, és átjöttem ide. Ez sem jelent már biztonságot, Gertrúd hatalma is megingott, de tény, hogy mellette megismerhettem világunk hebrencs, makacs, csélcsap, felelőtlen, ostoba, gonosz, korlátolt és bosszúálló vezetőit. Itt nincs egyetlen vezér, ez végül is valamiféle demokrácia, kétezer évvel ezelőtt a görög demokráciát próbálták átültetni ide, meghonosítani, ennek nyomai máig megvannak, kollektív vezetés van például, ez távolról a velencei köztársaság hőskorára emlékeztet. Ott, tudod, tíz választott polgár alkotta a Velencét irányító tanácsot. A dózse ugyan a hierarchiában felettük állott, a gúla csúcsán, de inkább csak reprezentált, a Serenissima vezette másfélezer évig, vaskézzel, de igazságosan Velencét. Minket huszonkét társunk irányít, elég régen vagyok Gertrúd munkatársa és barátnője, de még mindig nem voltam képes kideríteni, hogyan lesz valaki vezető? Választják? Nem, mert amióta itt vagyok, még nem rendeztek választásokat, mindig csak beszélnek róla. Volt már olyan is, hogy kitűzték az általános és szabad választásokat, de utolsó pillanatban mindig elnapolták. Önjelölt vezetőink egyfajta negatív szelekció folytán kerülnek a hatalom benső köreibe, nem értenek semmihez, nem szeretnek magukon kívül senkit, telepatikus képességeik is átlagosak! Ez az Achilles-sarkuk, ezért hiszem, hogy végül, ha sokan akarjuk, sikerül félreállítani őket. Most a bizalmatlanság, pontosan az általuk hozott ostoba rendelkezések miatt növekedik. A rettegés általános és egyre nyomasztóbb légkörében tevékenységük főként hatalmuk megőrzésére irányul. Olaf és Gertrúd telepaták, ezért sem tudják őket olyan könnyen megbuktatni. Rájuk is, mindenkire befolyást gyakorolnak. Náluk csak Ödön erősebb, akit sokszor akartak bevonni már a vezetőségbe, de undorodva utasította vissza. Hát így néz ki, édes Ankám, a mi világunk, sóhajtott lemondóan, és elindultunk a tűz felé, mert meghallottuk a jelt. Már nagyon vágyom közétek. Halálom, illetve áttűnésem után sokszor gondoltam lányomra, Ibolyára és kis unokámra, Rodira, akit magára hagytam, el sem tudtam képzelni, hogyan él, mi van vele? Most kezdi megtalálni a helyét, de nagyon labilis, szegényke, figyelemre, szeretetre van szüksége.”
„Nekem is sokat mesélt Gertrúdról – sóhajt Rodi –, aki mellett sokáig biztonságban létezhetett. Amikor elmondtam, hogy nagyon jól tudjuk, kicsoda Gertrúd, hiszen férjem, az idén májusban, a felsőtábori kúriában megtalálta Ödön bácsi naplóját, amelyet 1900. január elsejétől eltűnéséig, 1968. augusztus hetedikéig folyamatosan vezetett, és amelyben nagyon sokat mesél élete nagy szerelméről, Gertrúdról is, felidézve például közös tibeti élményeiket! Igen, erről is mesélt, ámult el nagymamám. Sokat tanult ott attól a lámától is, aki egyenrangú félként kezelte Ödönt, s bizonyára szerepel a naplóban. De erről még lesz alkalmunk beszélgetni, kislányom, ha a kísérlet sikerül, és visszatérünk! Én is azok pártján vagyok, hogy a kastélyban elférünk, kár elmennünk a messzi és hideg Norvégiába! Persze, mondtam, elfértek, nagymama, elférünk mindannyian, van itt hely elég, bizonyos termekben, szobákban még a többiek sem voltak, több napot venne igénybe a kastély puszta felderítése, felfedezése, bejárása is, s ha jösztök, legalább egymás közelében leszünk, nem is engednélek, nem is engednénk el. Egy nagy család vagyunk. Megvizsgáltuk a kastélyt, folytatta nagymamám, a földszinti és az alagsori személyzeti szobákban nagyon jól elférnénk, mindenki külön, természetesen! Ez, főként az elején, megértheted, igen fontos, hiszen az elmúlt időben, amíg nem kezdtünk figyelni titeket, meglehetősen eltávolodtunk a földi élettől, most emberként nehéz lesz beilleszkednünk, emeleti szobákba például nem is mennénk, időbe telik, amíg elfelejtjük, hogy már nem tudunk repülni, nem vagyunk fénylények! Csupán egy megfelelő épületet kell vásárolnunk a kórházunk számára, de ezt, remélem, Ajtós doktor vagy Kriszti megoldják. Mindketten kiváló menedzserek.
Most egészen másról szeretnék mesélni neked. Az elején, amikor Gertrúd kiválasztott, és a közvetlen környezetébe kerültem, sokat gondoltam rád, magadra hagytalak, egy rossz és idegen világban, Ibolya, a lányom, nem a legmegfelelőbb társaság volt számodra, útjaitok érthetően elég hamar szét is váltak. Gertrúd lebeszélt arról, hogy veletek foglalkozzak, ők a saját életüket élik, Judit, beleszólásod nincs és nem is lehet elképzeléseikbe. Akkor kezdett folyamatosan megismertetni a fénylények történetével. Az elején, évezredekkel ezelőtt, még egy szabad, demokratikus világ volt ez, a folyamatosan érkező görögök saját elhagyott városállamaik mintájára képzelték el! Az utópia respublikájának nevezték, ahol mindenki szabadon képzeleghetett, teremthette önmagának az illúziókat, s egyfajta párkapcsolatok is kialakultak így. Megjelent a fénylények életében a szerelem, ami után leginkább sóvárogtak, és a barátság, amit leginkább igényeltek. Ők akkor még nem voltak képesek emberi formát ölteni, de ezekben az illúziókban mégiscsak megélhették szerelmüket. Illúzió volt csupán, kislányom, de szép illúzió, és erőt adott nekik. Különben sivár és unalmas lett volna időtlenül lebegni a reménytelenül üres űrben. Bizonyos szerveződésre azért volt szükség, mert az erősebb – ez nálunk kizárólag a gondolati erőt jelenti – gátlástalanabb, erőszakosabb fénylények behatoltak a gyengébbek, a nekik kiszolgáltatottak illúzióiba és befolyásolták képzelgéseiket, majdnem azt mondom, rabszolgáikká züllesztették őket. S a védelmet biztosítani kellett, így alakult ki a szervezők akkor még egészen más célokat követő szektája. Azokat a gátlástalan, agresszív lényeket, akiket nem lehetett meggyőzni, száműzték. A Kolóniával párhuzamosan alakult ki a Zóna. Akkor is voltak olyanok, akik teljes, feltétel nélküli szabadságra vágytak, s elmentek közülünk, megalapítva az azilumot. Akik viszont erőszakoskodtak, képtelenek voltak beilleszkedni, és zavarták, befolyásolták, terrorizálták a többieket, azokat száműztük a Zónába. Akkor még nem létezett végső büntetés, nem létezett a Fényfal. Ahogy telt az idő, a Zóna léte is legendássá lett a fénylények körében, akárcsak a menedéket jelentő Kolónia, de tulajdonképpen kevesen tudták már, hogy az űr melyik távoli pontján található az öröm és a száműzetés e két szigete? Fellelésük azért is fontos lenne, mert segítséget kaphatnánk tőlük!
A Kolóniában is és a Zónában is erős lények élnek, akik egyesített szellemi ereje elseperhetné az önjelölt diktátorocskákat. Most ugyanis azok a bürokraták, akik befurakodtak a hatalomba és vezéri szerepre törnek, be akarják vezetni a cenzúrát, az illúziók cenzúrázását, sőt be is akarják tiltani a szerelmi és baráti kapcsolatokat is! Két fénylény bármilyen szövetségét is legszívesebben megszüntetnék, szerintük két szerelmes fénylény vagy két barát erősebb, így kevésbé befolyásolható, s az illúziók, a maguk korlátozhatatlan, önfeledt szabadságával, páni rémülettel töltik el őket! Gertrúd először nevetett. Nem vehetünk el mindent tőlük, ezt ti sem gondolhatjátok komolyan, a szerelmet, a barátságot, a kölcsönös bizalmon alapuló szövetségeket a legkevésbé, és hogy gondoljátok az utópiák és az illúziók cenzúrázását, illetve betiltását, mert akkor már egyesek, mint elborzasztó lehetőségen, ezen is gondolkodtak! A fénylények történetéről és legendáriumáról, majd, remélem, bővebben mesélhetek a férjednek is, hiszen amúgy is regényt akar írni dédapjáról, s így elkerülhetetlenné válik egy műfaját tekintve negatív utópia beépítése is a nagyregénybe, a fénylények világának, az illúziók birodalmának ellentmondásoktól sajnos nem mentes története. Eddig jutott nagymamám, amikor felhangzott a jel, és mehettünk vissza a tűzhöz. Anka nagymamája kifaggatott közös életünk intimitásairól is, arról, hogy hogyan élünk ebben a hatszögben? Beszámoltam neki mindenről, elégedetten nevetve jegyezte meg, hogy életünk számukra is mintául szolgált, hiszen Ödön illúzióteremő képessége páratlan, s így ők, annyi idő után, megint visszakapták a szerelmet, a gyönyört, és a mi példánkat követve repülnek is! Az egyesülés puszta léte csodának tűnik számukra, s őt, akinek igen nehéz, bonyolult munkája van, a rettenetes Fényfal őrzői közé tartozik, hihetetlen erővel, energiával tölti fel, így tudja még, de bevallja, egyre nehezebben elviselni munkáját. A villódzó Fényfal így is állandóan kísérti, és hipnotikus hatással van rá.
Rettegek, drága Rodicám, sóhajtott, hogy egyszer, ha még sokáig tartanak meg­pró­báltatásaink, már nem fogom tudni visszatartani magam, és belerepülök a végső fénybe. Megsemmisülök, és ki tudja, létezik-e számomra még egy harmadik újjászületés is? De most el akarlak képzeletben vinni a Fényfal mellé, hogy láthassad, átél­hessed, milyen is az én utált és gyűlölt munkám, amelynek mégis, legjobb képességeim szerint, eleget kell tennem, meg kell gátolnom a nálam is szerencsétlenebbeket, elkeseredettebbeket, nehogy meggondolatlanul öngyilkosok legyenek, hiszen bármikor változhat a helyzet, s akkor számukra ismét megjelenhet egy normálisabb létezés esélye!
És akkor, kedveseim, csuklik el a Rodi hangja, s egy könnycseppet töröl ki a szeméből, hirtelen ott voltam a rettenetes Fényfal mellett, a beláthatatlan, hideg, sötét űrben. Mellettem ott szikrázott Éva néni, s hallottam, amint velem szemben ülve, a teraszon, bátorítóan mondja, nem szabad félni, kislányom, ha megijedsz, ha átadod magad a rettegésnek, elvesztél, akkor feltartóztathatatlanul húz magához a Fényfal. Lebegtem az űrben, de ugyanakkor ott ültem a székemen is, s e kettősség a látomás ideje alatt végig megmaradt, szívem megtelt szorongással. Féltem. És féltettem őt is.
Újabb, ismeretlen fénylények tűntek fel, szikrázva libbentek el, úgy éreztem, ismerem őket, feltárták énjük legbensőbb titkait. Szorongtak, rettegtek ők is, nem látták értelmét életüknek! Az egyik a szerelmétől való elszakadást, a másik a barátja elítélését, a harmadik az illúzióiba való behatolást, a negyedik gondola­tainak állandó ellenőrzését, az ötödik avilágába való illetéktelen behatolások számának érthetetlen növekedését nehezményezte. Tünékeny, tiszavirág-létezésük legbensőségesebb, legintimebb részének, benső világuknak megsemmisítését egyértelműen énjük megerőszakolásaként értelmezték, de – s azt nem is értettem, hogy miért? – képtelenek voltak összefogni, lázadni, pedig együtt, sugalltuk nekik Éva nénivel, erősebbek lehettek volna. Még képtelenek összefogni, hallottam a teraszon Éva néni hangját, de már felmerült bennük a gondolat, ami bármikor anyagi erővé válhat, s ha egyesülnek és fellázadnak, elsöpörhetik infantilis, gonosz és önző vezetőiket. Amikor felhangzott a jel, amit a teraszon ülve is hallottam, és Éva néni mellett lebegve is, épp egy különösen elkeseredett fénylény akart nekivágódni a sugárzó lángözönnek, és érzékeltem még, hogy Éva néni bátran, minden erejét összeszedve próbálja eltéríteni szándékától, de nem tudtam, hogy ez sikerülhet-e, mert hirtelen a teraszon voltam megint, kikerülve a rémálom látomásából. Rádöbbentem, hogy ők ugyan fénylények, mi még nem, de tulajdonképpen egyek vagyunk, ugyanazon faj két verziójaként. Emberi létezésünk két fázisa találkozott össze, az Éva néni által előidézett vízióban, hogy megérthessem, nem szabad magukra hagynunk őket, segítenünk kell nekik, figyelnünk kell rájuk, és igen, bármilyen furán is hangzik, szeretnünk kell őket, akik mi vagyunk, egy másik, előző vagy, túlozzak, eljövendő alakunkban.”