A malom kísértete

Tavaly novemberben a Sadoveanu könyvesbolt kirakatában pillantottam meg a regényt. Szembetűnő könyv volt, rajta óriás méretű, arial betűtípussal írt cím: Adela Nicolescu titkos élete, elmeséli Florian Pavel. Agyam hirtelen felborzolódott, s tekintetem a kirakatra szögezve ledermedtem. A sötétkék borítón az én nevem állt, és életemben először láttam így, közszemlére bocsátva. Akár véletlen egybeesés is lehetett volna. Újraolvastam a borítón díszelgő címet, és beléptem a könyvesboltba. A polcok csak úgy roskadoztak, de én egyedül a saját nevemet láttam. Kinyitottam a könyvet, és az volt az érzésem, hogy mindenki engem bámul. Koponyámban mintha egy izzó kemence ajtaja tárult volna fel. A könyv rólam szólt. Ez már az első oldalon kiderült számomra, és miután elolvastam a regényt, teljességgel megbizonyosodhattam róla.

Azon a fullasztó novemberi napon megvásároltam hát a könyvet, elindítottam a légkondit, s a fotelbe bevackolódva olvasni kezdtem:

Adela Nicolescu titkos élete

Tavasz körül Del rájött, hogy a világ változik, s ha nem is tudta biztosan, de sejtette, hogy az izgalom, amelyet most újra érez, az alapvető változások veszélyes tájékáról ered. Egyik este, a Nénjével szokás szerint a kerti házikóban töltött nap után azzal az érzéssel lépett be a házba, hogy valami szörnyűség fog történni. A ház üres volt, akárha egytől egyig meghaltak volna. Az előszobai tükörnek hűlt nyoma, és a villany sem égett. Csak a téglafalról nézett le bizalmasan Ion Nicolescu az aranyozott képkeretből, tekintetét diplomatakalapja alól előreszegezve, kezében oroszlánfejű sétapálcával. Del belopózott a sötétben a hálószobába. Nem az ismerős látvány fogadta. Sem az ágyak nem voltak már, sem a háromtükrös ruhásszekrény, csupán egy kerek kisasztal, amelyet mintha már látott volna valahol. És néhány szék. A magas ablakokból nyáresti fény szüremlett be. Del odalépett az egyik padhoz, mely ugyanolyan mélyzöld színű volt, mint a házban levő székek nagy része, és felkuporodott rá, azt remélve, hogy ha lehunyja a szemét, és így ücsörög, csoda történik, mely visszahozza az eltűnt dolgokat. Nem ült így sokáig, vagy csak az idő kapott más kiterjesztést, és egyszer csak idegen jelenlétet érzett, puha lépdelést, osonást a fal mellett. Kinyitotta a szemét, és arra számított, hogy megpillantja anyját vagy nagyanyját vagy más házbelit. Óvatosan kandikált ki a szempillái alól, aztán fél szemmel lesett. Az ablak mellett egy apró termetű, kurta lábú, papírgalacsin-szerű arcú ürge állt. Del beleborzongott a látványba. A kisembernek ragyogó, ám nyugtalan szeme volt, ő maga sem értette, miért látta ilyennek a tekintetét. Rusnya volt. Hatalmas szemű, széles állú, ferde, mintha faragott, fényes orrú, ijesztő emberke. Fény vette körül, úgy ragyogott körülötte aurája, mintha erős reflektorfényben állt volna.

– Talán nem épp olyan vagyok, mint amilyennek elképzeltél – suttogta, mintha nehezére esett volna a beszéd. Szavai úgy hagyták el a száját, mintha hánykolódó puhatestűek által őrzött üregből érkeztek volna. – Talán nem épp olyan vagyok, mint amilyennek elképzeltél – ismételte meg akárha gúnyolódásképpen –, de biztosítalak arról, hogy én vagyok az. Látni akartál, hát eljöttem.

Del minden szavát értette, és ezt követően, egy életen át, magányának nyugodt perceiben újra meg újra átélte a félelem részleteit, a felfedezés melegségét és a szörnyű undort ama gondolatra, hogy minden reménye egy borzalmas törpére korlátozódik, arra a bonyolult helyzetre, amelyet most megélt, és amely a beszéd- meg mozgáskészségének gátat vetett. A törpe elmosolyodott, arcán enyhe rángás futott végig. Feje búbján két kis duzzanatot látott, pontosabban két akkorka fület, mint Del kisujjbegye. Eme felfedezése mosolyt csalt az arcára. Egy pillanatig sem gondolta volna, hogy az ördöggel beszélget. Sőt meg volt győződve arról, hogy a törpe annak ellentéte, jóféle.

– Én vagyok az Isten. El ne felejts – tette hozzá, majd emelkedni kezdett a magas plafon felé, egyre hosszabbá és vékonyabbá válva, áttetsző, leheletvékony fonállá válva, árnyékká, mely a lemenő nappal együtt szertefoszlott a szobában.

Delre a nagyanyja lelt rá kis idő múltán, és vitte át egy másik szobába, ahova nemrég költöztették a gyerekhálót. Kisebb szoba volt, melyben eddig a mosdótál állt meg a fehérneműs szekrény.

– Gyere, no, külön szobát csináltunk neked, nem ülhetsz már a nyakunkon, meg kell tanulnod egyedül aludni, ej, hát nem lesz semmi, s ott az az ajtó is, ami a hálószobájukba nyílik, meg ez is, ami a mienkbe, az ablakon keresztül meg láthatod az embereket az úton – ha pedig jó a szemed, még a Iulica kertjéig is elleshetsz. A legjobb, ha megvan a saját szobád, hogy kiskorodtól tanuld megvetni az ágyad, rendet rakni, éjszaka is vigyázni magadra, betakarózni, magad alá rakni a paplan sarkát, hisz maholnap iskolába mégy, és itt fogod a leckéket csinálni, ide fogod tenni a füzeteidet, a könyveid pedig azon a polcon fognak sorakozni, akkor majd meglásd, hogy fogsz örülni a saját szobádnak, senki nem zavar majd, ej, hányan szeretnének külön szobát, de kénytelenek egymás hegyén-hátán meglenni egyetlen likban, ráadásul olyanban, melyben padló helyett döngölt föld vagy jobb esetben linóleum födte cement van, mert ugye manapság kevés házban látni padlót, hát mégis mit gondolsz, hányan élnek úgy, mint mi, Isten ments attól, ahogy sokan nyomorognak!

– Nem akarok iskolába menni.

– És ki mondta, hogy menj? Vakáción vagyunk. Húsvétig.

– Hát te. Az előbb mondtad. És tudd meg, hogy találkoztam Istennel.

Del nagymamája felsóhajtott, majd folytatta a mondókáját, arról, amit személy szerint fontosnak tartott.

– Gyerünk, no, dolgunk van, kell a segítséged: ki kell válogassuk a diót a halottas kalácshoz. Holnap emlékezünk meg apósomról, és jó korán kimegyünk a temetőbe, mi ketten, mert Nénje náthás, ő is megöregedett szegény, no, zárd be jól az ajtót, s fogdsza meg a szoknyám szélét, amíg leérünk az istállóhoz diót törni.

Krisztina a nyár közepén született, és ezzel a világ új, addig mit sem sejtett és nemkívánatos részletei tárultak fel Del számára. Az egész ház lázban égett azon a napon, amikor Ica világra hozta második gyermekét. Ünnepséget rendeztek, az udvarra terítettek a sok meghívottnak, finom ételeket készítettek. A másik gyerekükről azonban megfeledkeztek. Del ott téblábolt az emberek között, elviselte az összes kérdésüket, az asztalnál pedig Predeasca mellett ült, egy csücsörítő nagysága mellett, aki csak arról tudott beszélni, hogy kell viselkedni: így kell tartanod a villát, oda kell tenned a zsebkendőt, a szoknyácskát időnként végig kell simítani meg hasonlók.

Estefelé az udvaron álló hatalmas kemencéhez osont, amelyben hajnaltól kenyeret sütöttek. Még meleg volt. Belépett a felsöpört tűzhelyre, s nem törődve immár a fehér selyemszoknyácskájával, nekidőlt a hátsó falnak és bámulni kezdte az eget, melyre épphogy felbukott a kerek hold. Akkor szállt alá másodszor az Istene.

SZENKOVICS ENIKŐ fordítása

‍