.svg)
Jakabházi Sándor: Eszmék párbeszéde
„A közeledésekcsak létrehozzák a találkozást,de létével már nem törődnek.” (Tandori – Kék sugarak)
Csapódik az ajtó, gyorsul a busz, a sofőr szokás szerint steppel a pedálokon. Tipikusan olyan alkat, aki a rostos gyümölcslevet is percekig cibálja fogyasztás előtt: pimaszul szeret rázni. A szorítástól, mint túlfeszített taps után, zsibbadás csorog szét a tenyér árkaiban. Kényszeredetten próbálok nem szuszogni, elsietett reggeli leheletem masszív, mintha szurikáták pusztultak volna el a számban. Zsúfolt kirakatok hullámzó visszaverődésein mosódunk el. Gyűröttek vagyunk, álmosak, szépek és komorak. Mint csigák a sót, kerüljük a szemkontaktust. Egy visszafordulásba préselődött figyelemjáték, a csúcsforgalom csípős levegőjében összekoccanó kérdőmondatok.
Ilyenkor torzulnak el a felületek, csúsznak szét a körvonalak, hártyát von magára a lélegzet, mint mocsár a moharéteget. Elrejtenek valamit, amiről mindenki tud, és amiről senki nem akar beszélni. A rendszerváltás kései lábszagát hordozzuk bőrünk alatt, mindegyre felsejlik valahol az átható, fanyarédes szag, bárhogy is szeretnénk letagadni. Szeretném újratanulni az időt, ellazítani ujjaim, de még mindig kicsúszok saját kezeim közül.
Nem kívánom már kifacsarni az éjszakákból az élményhajszolás mosóvizét, egyre inkább elpihen bennem a görcs, hogy lemaradok valamiről. Talpam alatt újra puhítom a várost, egyre több madár köszön vissza rám. Jó néhány cipő ráment, amíg bizonyos értelemben sikerült otthonossá horzsolni a járdák repedéseit és reflexmozdulatokká rendszereződtek a botlások.
Hirtelen fékez a busz, dominóeffektus, nem látom, hol vagyunk pontosan. Le kéne szállni, jót tesz a séta, ennek a testnek amúgy se ártana. Közben volna idő magamhoz édesgetni a felelősség kóbormacskáit: türelemjáték szélviharveszélyben. Hiába körülményeskednék, voltaképp majdnem olyan kényelmes volt ez az út, mint a panaszkodás. Elég messzire jöttem, de most már ideje átadni a helyet az újonnan érkezőknek. Pardon, coborâți?
