A lélegző vonal cselekedetei 2.

Tóth György: Emese
Amikor a „vonalas” jelzőt átvitt értelemben emlegetjük, többnyire az unalmasság, az egyhangúság, a jellegtelenség kategóriája felé igyekszünk terelni a minősítést, holott ez csak részben áll meg a lábán, mivel mindjárt más a helyzet, ha a művészi tartalommal felruházott „vonalasság” esete körül forognak gondolataink. Tudniillik a vizuális képteremtés számára a vonal úgy létszükséglet, mint élet számára az oxigén. Ha van, van; ha nincs, nincs. Persze, a „nagyvonalú” idézetének prizmaképe már behoz némi optimizmust is az áramlásba, míg a „színvonal” lazára ereszti a dilemmát, merthogy a néven nevezett valami lehet akár a magasban, de akár a mélyben is. Születésileg nemcsak a gravitációhoz szoktunk hozzá, hanem ahhoz az evidenciához is, mely szerint vonalhalmaz az egész világ, hiszen ami csak körülhatárolható, ami elválasztható, vagy függetleníthető, mind a vonal megjelenítésével jut érvényre. Ha a világkáoszban élő számtalan vonalfaj közül analízis céljából kiemeljük bármelyiket egy hótiszta papírlapra szemlencsénk nagyítója alá, előtűnik személyiségének valódi karaktere, születése-élete-halála, genealógiai hovatartozása.
Sommásra véve, a vonalcsoportok alapjában két serpenyőbe pakolhatók: az egyikben lennének a vitális, dinamikus, élő vonalak, a másikban a hűvös geometriának mereven megalázkodók. A vitálisak formáik változatosságában tobzódva elárasztják a természet birodalmát, míg a geometrikus csoport főként az emberi elme szüleménye, amiben jutott szerep bőven a fenséges univerzum-rajzolatok lekoppintásának is. S ha a vonal, mint kígyó, önmaga farkába harapva folytonosságot produkál, akkor sík születik. A kör, az ellipszis, az egyenes és az ívelt vonal, mint a makro- és mikrokozmosz rendjének részei – isteni találmányok, mi, a homo technicus viszont ennél már jóval többre vagyunk képesek, hiszen cikcakkos államhatárokat, húsdarálót vagy aknavetőt is tudunk vonallal megjeleníteni.
A hófehér papírlap méhében születik a rajz. Amint a nyomhagyó eszköz megérinti – megtermékenyül. Először csak parányi pont jelentkezik; ennek nincs kiterjedése, nincs irányultsága, ő a rajzi elemek családfájának origója, ami növekedése során indul el a titokzatosság ismeretlene felé. A rajzfelület voltaképpen jelölt és jelöletlen részek együttese, ahol a jelöletlen a megjelöltet emeli ki és ettől kezdve folyamatosan építő vagy romboló viszonyban állnak egymással. Amint a fekete pont tovább lépve elmozdul, teret hódít, kiszorítva egy jelöletlen fehér pontot a rajz sakktáblájáról. Vonallá cseperedve már iránnyal is rendelkezik, mégpedig kettős iránnyal. És jobb esetben akár célja is lehet. Mert a vonal lehet gondolkodó, persze csak akkor, ha kellő inspirációval súgnak neki. Az egymáshoz kapcsolódó pontok halmaza pedig a vastagságot vagy hosszúságot hozza létre, míg eltávolodásuk a megszakítottságot demonstrálja, jelezvén egyben az előző vonal végét és az új kezdetét.
A rajz személyes képi vetülete a látványnak, az elképzeltnek, vagy a tudottnak, ennek megvalósítására akár többféle fogás is alkalmas. Például a „rabszolga” vonalak bevetése, amelyek alázatosan és hitelesen követik le az ábrázolásra szánt formát, míg a „lázadó” vonalak autonóm életet élnek; úgy tesznek, mint a sakál, amely áldozata körül forgolódva keresi a legmegfelelőbb módját, hogy végső célját elérje. Itt viszont nem árt utalni a „firka” fogalmára, mert az egy igencsak hűtlenül kezelt kéznyom, amiben jóval több tisztelni való rejtezik, mintsem azt sokan sejteni vélik. A firka a csorbítatlan képi szabadság megtestesült formája, a kendőzetlen megnyilatkozás letéteménye minden fajta szégyenérzettől és skrupulustól mentesülve. Ma már nem lehet tudni, ki fogalmazta meg legelőször – hiszen annyi művész idézte oktató szavaival a klasszikussá vált megállapítást –, miszerint: aki nem tud firkálni, az rajzolni sem tud… Természetesen az, hogy a firka milyen művészi tartalommal lesz felruházva vagy nem – az elkövető ihletettségén múlik.
Mint fentebb említettük, ha a vonalak jellemtárában kotorászunk, szembe tűnik két végletes csoport képe: az unalmas, rezzenéstelen, már-már vonalzóval meghúzottaké, valamint a kalandszerető és abban láthatóan örömét is lelő poétikus vonalaké. Megjegyzendő: ez nem minőségi különbözőséget testesít meg, hanem sokkal inkább lehetőséget biztosít a megfelelő választék alkalmazására. Míg a rajzos-reszkető vonal általában lassan formálódik, a lendületes vonal gyors születésű. Hasonlóan ahhoz, mint autó óvatos manőverezése a meglepetésekkel teli szerpentinen, vagy futása egyenes pályán, ami voltaképpen jellegtelen és legfeljebb a sebessége az, ami megcsodálható.
A vonalak egymáshoz fűződő viszonya a képi építkezés terrénumába vezet, ahol kapcsolatuk (vagy hiánya) hordozza a forma három karakteres jegyét.
Az egymás érintésénél megálló vonalak a higgadt és tudatos szerkesztés látszatát teremtik meg, mivel a kapcsolódások ott történnek, ahol a találkozások is. Csak addig fut a szál, míg a másikkal össze nem ér.
Az egymáson átvágó, túlhaladó vonalak már egy indulatosabb hangulatot sejtetnek; dinamikusak, mint az a síkfutó, akit saját lendülete röpíti túl a célvonalon.
A harmadik jellegzetes vonalszemélyiség pedig olyan, ahol nincs semmiféle találkozás, nincs keresztezés, azt sugallva, mintha pandémiás vonalak ódzkodnának egymással érintkezni. Légies hatásúak, függetlenek, sejtetők. És éppen sejtető mivoltuk teszi karakteressé a rajzot, ami következetességet, tudatos önfegyelmet és kellő gyakorlatot feltételez elkövetőjétől. Egybevéve úgy is fogalmazhatnánk, hogy a fent említett három vonalstílus három képi nyelvezetet szimbolizál, amelyek közt jó, ha a művész tudással igazodik el. Persze, a gyakorlatlan rajzoló önkontroll hiányában mindhárom nyelvet egyszerre akarja beszélni, így lesz „bábelien sokatmondó” és közben azon csodálkozik, hogy az avatott értő őt miért nem érti. Úgy kotyvaszt a vonalak boszorkánykonyhájában, mintha egyetlen tányérban szolgálná fel a levest, a sültet és a desszertet.
A vonal egyik rejtett képességét jelzi, hogy az általa körülhatárolt formát eltérően fogadhatjuk magunkba, akár pozitív, vagy akár negatív üzenettel is. Példaként: egy megrajzolt ovális szimbolizálhat testes krumplit, de egy lyukat is a falon. A vonalhatáron belüli vagy az azon kívüli területet egyaránt vélhetjük dominánsnak, miközben a szemet már kisebb hangsúly alkalmazásával is reá lehet kényszeríteni valamelyik verzió elfogadására. Így aztán a tovább épített elemek határozzák meg, hogy melyik változat tolakodik erőszakosabban a másik elé. Effajta illúzióképeket bőséggel találunk a képzőművészet nagykönyvében. Kiváló példa a holland Maurits Cornelis Escher, akinek szinte teljes grafikai életműve erre a szempróbáló nemes hazudozásra épült. De a kettősség értelmezhetősége másként is ábrázolható a pozitív-negatív vonalkombinációkkal, valahogy oly módon, mint ahogy a kulcs és a kulcslyuk párosa is feltételezi egymást. A fehér felületen megjelenő fekete rajz vagy a fekete felületen álló fehér rajz a drámaiság szélsőségei közt hordozzák a tartalmat alternatívaként, úgy, hogy mindkét változat fejlődése során eljuthat a döntetlenhez, ahol a sötétek és világosak optikai aránya immár kiegyenlítődik.
És még hosszan lehetne morfondírozni például a visszatérő és menekülő vonalakról, a bizonytalanokról, a határozottakról, az alattomosakról, a simulékonyakról vagy a másként cselekvőkről, ahogy maguk közt konfrontálódva meglepő tüneményekre hajlamosak. És akkor nem szóltunk a zakatoló vagy ringó vonalakról, ezek már-már zenei érzeteket képesek kiváltani; a szándékos vonalhiány megteremtéséről, ami összefügg a szünet jelenlétének hatásfokozó erejével, ahogyan az egyébként más műágazatokban is rendszeresen jelen van; gondoljunk itt a versek szakaszolására, a nagyária előtti feszült némaságra, a szimfóniák tételei közé beiktatott csendre. Aztán ott van a motívumismétlés manővere, hiszen általa születik a ritmusteremtés látványa bizonyos elemek többszöri felidézésével. A szimmetria és az aszimmetria jelenléte határozott szerkezetével tüntet, ugyanúgy a centrális építkezés nyugalmassága is, ami immár klasszikus. Az ilyen és hasonlóan letisztult rendszerek tudatos építkezéseitől vált sajátossá a gótikus művészet függőleges iránti imádata, a reneszánsz fennköltségének háromszögek nyugalmába szőtt komponálása, a manierista nyúlánkság torzulásai, vagy a kubista vonalhálózat hagyományrobbantó ereje. S mindehhez nem kell egyéb, csupán a Vonal. Egy vagy több.