.svg)
Magdalena Abakanowicz: Szörny
A közöttiség hitele Tanácstalanságában heves ajakrágásba kezdhet, akinek szabatosan – de ökonomikusan – el kellene mondania, milyen zenét is játszik valójában Dresch Mihály a vonós kvartettjével. A válasz kulcsát a zenében magában épp úgy keresheti, mint Dresch biográfiai összefoglalójában vagy zenészszakmai (baráti) kötődéseiben.
Még 2017-ben a Fonó Budai Zeneház kiadásában készült egy album (Forrásból), amelynek anyagából a különös „vonósnégyes” azóta is rendszeresen koncertezik szerte a Kárpát-medencében (is) – nemrégiben, november végén a kolozsvári Rhédey Café pincéjében. A kvartett eredeti csapatából ezúttal hiányzott a brácsás Brasnyó Antal, ám a szopránszaxofonon, furulyán és a maga fejlesztette fuhunon játszó Dresch mellett muzsikált a (leg)ifjabb Csoóri Sándor, Sündi brácsán és bolgártamburán, Bognár András bőgőn és a fiatal, de muzikalitásban, technikai tudásban, improvizációs készségben a nála egy nemzedékkel idősebb Lukács Miklóshoz egyre inkább közelítő (ám nagyon is önálló profilú!) Zimber Ferenc cimbalmon.
Bár divatos szó manapság az etnojazz, a Dresch-zenére alkalmazni erősen ellenjavallt. Úgy tűnik, az etnojazz címkével elláthatók jobbára a különb-különb irányzatokban és jazzdialektusokban művelt zenéjükhöz mintegy ürügyként vezetik be a népzenét, és – nem volna szép tagadnunk – olykor a piacosítás motívuma sem hiányzik ebből a jazzkoncepciós sodorból. Végül is itt az oka a bevezető sorokban említett, a meghatározást illető zavart keresgélésnek. Nehéz ugyanis eldönteni – ha kell egyáltalán! –, hogy Dreschék népzenét játszanak-e éppen vagy „jazzt”. (Az előbbi idézőjelet az indokolja, hogy a jazz itt a legkevésbé sem konceptuális tényező, sokkal inkább ritimikai-összhangzati eszköz vagy arculat – akár csak fűszer – a Dresch Mihály által parafrazált vagy írt, népzenei ihletettségű zenében.) Másfelől meg az sem volna igaz, hogy dzsesszesített népzenét játszanának. Bűnösen banális sommázat volna, hiszen a Dresch-zene alapja legtöbbször egy népzenei hagyományra, egy vagy több apró motívumra, őt mélyen megérintő dallamra épített önálló kompozíció; nem pusztán interpretátori, hanem szerzői személyiségen is átviláglott zene. Innen nézve érdekes is, szép is a két nem-vonós hangszerest magába foglaló Dresch Vonós Kvartett muzsikája: a kétségtelen szellemi és esztétikai gócpont maga Dresch, mellette azonban zenésztársainak is módjuk van bizonyos autonómia kibontakoztatására, és nem is kizárólag szólójátékuk során. Sündi tambura-kísérete például több ízben meghatározó színt adott – mégpedig nagyon kifinomult ízlésből fakadó színt! – egyik-másik zenéjüknek. Zimber pedig úgy tud cimbalomvirtuóz lenni, hogy sohasem tolakodik a zene elé a bravúros „mutatvány”.
A Forrásból című album darabjai közül természetesen nem egy, nem is kettő köszönt vissza a kolozsvári koncerten. Dreschék zenéjében az erdélyi és moldvai, magyar és román gyökerek lépten-nyomon feltűnnek. A lemezen a Legényes, a Le az utcán, a Maros partján, a Becei zene, a Moldvai vagy a Karácsony Lázár Héjszája címmel ellátott zenék (trackek) természetesen sokkal mívesebbek, mint egy söröspohár-csilingelésben és kisgyerek-sivalkodásban bővelkedő „klubzenélés” alkalmával. Mégis nagyon átjött – ahogy nájmódilag mondani szokták – e zenék meditatív alapja, a magamutogató show helyett a muzsikába való hiteles befordulás gesztusa. Különösen a lassú tempójú zenéikben egészen bensőséges, megható, sőt intim mélységeket – illetőleg magasságokat – ér el Dreschék muzsikája. S amikor kissé dörmögve, mindenféle elektromos erősítés nélkül, esendően, technikátlanul megszólal Dresch és Csoóri hangján, hogy megyek az utcán lefelé… senki se mondja, gyere bé, vagy épp oly váratlanul az, hogy Maros partján elaludtam (ez már az 1996-os Túl a vizen című albumuknak is emblematikus darabja volt!), a hallgató lélegzet-visszafojtva ámul rá, hogy Dreschék zenéje nem a népzenéhez képest hiteles – vagy másképp: nem az általunk népzenei mérceként felállított standardoknak „felel meg” –, hanem a zenélés mostja, a hangulat, a zene diktálta érzésuniverzum mellé állítva autentikus. Úgy népzene, ahogyan mi vagyunk képesek nép lenni. Más megfogalmazásban (a Fonó lemezajánló szövegének részletével): „Ahogy Garbarek az észak-európai vagy Coltrane az afro zenei tradíciókat, úgy Dresch az erdélyi autentikus folk jellemző elemeit emelte be a jazzbe. Zenéje nem művi, megéli a népi kultúrát, tudatosan képviseli az ebben rejlő örökséget. A muzsikájába épített folk tartása adja azt a fundamentumot, amely biztos alapot nyújt a jazz szárnyalásához, improvizálásához.”
