A kiszámítható alkotói válság

Az Igaz történet alapján című legújabb Polanski-alkotás egy thrillernek álcázott melodráma. Ebben a filmben is (akárcsak jó pár korábbi Polanski-filmben) a rendező feleségét, Emmanuelle Seignert láthatjuk a krízishelyzetet megélő írónő szerepében, a hasonmás-ellenpontját, „Ő”-t pedig Eva Green alakítja. A szerelmi szálat is egy pillanatig megpendítő filmben az ok-okozati elemek nem érvényesülnek kellőképpen, és míg ez akár a társ-forgatókönyvíró, Oliver Assayas kézjegyének is betudható, addig a színészvezetés darabossága egyértelműen az élmény rovására megy. Polanski legutóbbi alkotását csak azért nem érdemes spoilerezni, mert így a maradék feszültség is eltűnhet.
Polanski legutóbbi filmje Delphine de Vigan francia írónő azonos című regényén alapszik. Ebben az írónő dokumentarista jelleggel örökíti meg a családi életét, gyerekei kirepülését, férje munkáját, aki híres írókkal – például Bret Easton Ellissel – beszélget tévéműsorában. A pár nem él együtt, azért, hogy így tartsák frissen kapcsolatukat, viszont amikor találkoznak, inkább szakmainak, mint érzelmi köteléken alapulónak tűnik a kapcsolatuk. Az írónő épp előző könyvének fárasztó hírverését éli meg, végeláthatatlan dedikálások és network-események sorozatában nem találja az őszinte beszélgetéseket.
A filmes adaptációnak már szinte a legelején feltűnik „Ő”, Eva Green személyében. Viszonylag éles kontraszt van a két nő között: míg „Ő” a csábító, mély hangú femme fatale, aki mindenkit meg tudna hódítani macskaszerű kinézetével és mély nézésével, addig az írónő – filmbeli nevén Delphine Dayrieux – mellette kicsit fáradtnak, kiszolgáltatottabbnak és slamposabbnak tűnik. „Ő” (franciául Elle), titokzatosan viselkedik, miközben nagyon érdekli őt Delphine világa, írói metódusa. Folyamatosan véletleneket előidézve végül beköltözik az egyedül élő Delphine-hez, kikérdezi őt az összes biztonsági kódjáról és e-mailjéről, így lassan átveszi az uralmat az élete felett, arra biztatván őt, hogy írjon és csak az „igaz” történetet írja meg az életéről. „Ő”-róla is folyamatosan kiderülnek olyan részletek, mint hogy özvegy és emellett celebritások és politikusok élettörténetét írja, de titoktartási szerződés miatt nem beszélhet eről. Mikor beköltözik Delphine-hez, elkezdődnek aggresszív kirohanásai, főképp ha nem az történik, amit ő szeretne. Nyugtatókat adagol Dayrieux-nek, biztatja, hogy pihenjen, e-mailt ír a barátainak, hogy ne keressék, és azt is felajánlja, hogy elmegy helyette egy iskolai író-olvasó találkozóra, doppelgängerként (bár ez nézői szemmel lehetetlennek tűnik, mivel nem nagy köztük a hasonlóság). A birtoklási vágya mindent elural, aztán házigazdájának ebből elege van és távozásra készteti. Majd egy szerencsétlen balesetnek köszönhetően újra előkerül „Ő”, immár megmentőként és a törött lábú írónővel leindulnak egy vidéki kisházba pihenni és írni.

A folyamatos eső és az elszigetelt vidéki ház tálcán kínálja, hogy itt teljességében kibontakozhasson egy thriller-szerű narráció, de egy olyan csavarral történik mindez, hogy közben már az áldozat is vadásznak érzi magát, és következő könyvének alaptörténetét szerzi meg „vendégétől”, akinek a környezetében mindenki tragikus körülmények között hunyt el. A kamera hosszú elidőzése különböző használati tárgyakon, a túlzottan egyértelmű egérméreg-felmutatás, a folyamatos elővigyázatlanság, titokzatos telefonok és álmosoly, mindehhez pedig a folyamatosan párosuló vésztjósló, disszonáns hangok és feszültségfokozó dallamok – igazi, jó thrillerelemek ezek. Viszont a rendező mégis megengedi, hogy minden hirtelen mozdulatot, támadó cselekedetet (vagy akár a mérgezést) a néző előre megjósolhasson. A film háromnegyedéig nem lehet eldönteni, hogy ez szándékos vagy csak nem kiszámított adagolása az izgalmat jelentő dramaturgiai elemeknek. De amikor a főhősnő már láthatólag nagyon szenved, akkor a néző is elkezdi sejteni, hogy itt más lehet a csavar és az összes thrillerelem kifordítható önmagából.
A színészvezetésben a túlzott színpadiasság dominál, ezáltal darabossá válnak a jelenetek: nincs átmenet a békés beszélgetések és a hirtelen felindulások között, a karakterek azonnal „átkapcsolnak” egy homlokegyenest ellenkező lelkiállapotra. A különböző indíttatások is kevésbé árnyaltak, a főszereplőnőt sokszor nem lehet megérteni, igazából a sodródás válik a fő jellemzőjévé, miközben az elején egy erős karakterű egyéniségnek látjuk.
Egy torz mise en abyme tulajdonképpen Polanskiék adaptációja: a könyvírásról, az inspirációról szól, thrillerelemekkel körbeszőve; a film azt erősíti, hogy minden „igazi” művészi alkotás létrehozása egyfajta áldozatot kér az alkotójától, amely akár az életébe is kerülhet. Viszont az élet papíralapon születik újjá (míg a film során az írónőt szinte egyetlen szót sem látjuk leírni a számítógépébe, csak a jegyzetei és a hangfelvétele szolgál „alapanyagul”). A valóságos és szürreális elemek elegyítése azonban nem válik organikus egységgé a filmben, hanem erőltetett vegyítésnek tűnik. Amiért viszont „polanskisnak” is tekinthető a film, az pontosan a befejezés, amely nagyon hasonlít a Rosemary gyermekének végső csavarjához, ugyanazt a dramaturgiát követi, csak más díszletek között.
A látszólag suspension of disbelief-re (azaz a nézői kétkedés felfüggesztésére) „kényszerítő” elemek miatt viszont érezhető a forgatókönyvíró, Oliver Assayas keze nyoma, aki, mint előző filmjében (a Stylistban), földöntúli elemekre is utal, és olyan feszültségkeltő elemeket használ, amelyek kicsit az abszurd felé is kanyarítják a történetet. A film viszont, karakterek szempontjából, a Sils Mária felhői típusú alkotások közé sorolható, ahol erős női karakterek feszülnek egymásnak, és az alkotás, valamint az alkotói lét válik benne kulcskérdéssé: bár „Ő” eltűnik a végére, karaktere mégis megmarad, és tulajdonképpen átalakul, szó szerint. Az viszont üdítő, hogy bár adta volna magát a két nő közötti szerelmi szál, ez csak egy pillanatig merült fel komolyan, így a film nem fordult át leszbikus szerelmi thrillerbe. Ugyanakkor, ha a feszültségkeltő elemeket lefejtjük és csak a cselekményre koncentrálunk, akkor talán látatlanban is azt lehet mondani, hogy inkább a könyvet érdemes elolvasni.


Igaz történet alapján (D’aprés une histoire vraie / Based On A True Story), színes, francia-lengyel-belga film, 102 perc, 2017. Rendező: Roman Polanski. Író: Delphine de Vigan. Forgatókönyvíró: Olivier Assayas, Roman Polanski. Operatőr: Pawel Edelman. Vágó: Margot Meynier. Zene: Alexandre Desplat. Szereplők: Emmanuelle Seigner, Eva Green, Vincent Perez, Dominique Pinon, Camille Chamoux.