A Kárpát-medencei magyarság jeles címereiről

„Ó, ha kóbor lovag lehetnék!”

Szerb Antal: A Pendragon-legenda

Kedd délutánomat az Egyetemi Könyvtár heraldisztikai szekcióján töltöttem. Mondhatni puszta, gyermeki kedvtelésből. A sorok között tudatosan elveszve bandukoltam, csendesen mormolva az anyanyelvemen jegyzett könyvcímeket, lassan, élvezkedve. Korán sötétedett, és mivel a diákok nyakig voltak a vizsgaidőszakban, zavartalanul kutakodhattam. Leuvenben és Brüsszelben megszoktam, hogy környezet- és szemkímélő lámpák fényénél olvasok kényelmesebbnél kényelmesebb karosszékekbe süppedve, ebben a teremben viszont mintha pár évtizede megállt volna az idő. Zümmögő neonfények pillogtak a mennyezeten, gyéren világítva meg a nyugtalanítóan kihalt épületet. Mutatóujjammat a könyvek alól kilógó, keskeny és poros sávon húztam végig, mintegy leltározva. Így ismerkedtem újra a magyar nyelvvel.

Éppen elkönyveltem volna, hogy az évek során semmi sem kopott ki belőlem, mikor szemem egyszer csak megakadt egy nagy, barna bőrkötésű képes lexikonon. Rögtön le is kaptam a polcról, mert a címet megpillantva majd megtikkadtam nagy tudásszomjamban. A súlyos könyv gerincén aranyozott betűkkel ez állt: A Kárpát-medencei magyarság jeles címerei.

Eme jegyzék megannyi tudósember évtizedes munkája, állt az előszóban. A magyar kultúrtörténet összes számottevő címere, és azoknak magyarázata található meg benne. Eme jegyzék nem csak korkép – közkincs is. Hirtelen végigfutott hátamon a hideg. Mi az, hogy számottevő? Amit nem foglaltak bele, az nem fontos? Ha példának okáért a Kossuth-címer vagy II. Ulászló címere a számottevő halmazba sorolódik, és alulírottak éppenséggel a pesti történettudományi kutatóintézet prominensei, akkor mondjuk a Felcsíki járás uradalmi jelképei teljességgel el vannak felejtve? Le vannak szarva?! Már elnézést a kifejezésért.

Engem sajnos alig köt bármilyen szál a Csíki-medencéhez. A dolog csupán egyszerű gondolatkísérlet volt. Illetve nem egészen. Első és utolsó feleségem, Yolande, akit még sorbonne-i cserediákságom idején ismertem meg, mélyreható antropológiai kutatásokat folytatott az említett térség lokális közösségeiben. A rítus–tánc–identitás témái érdekelték. Sose tudtam meg, mire jutott tanulmányaival, mert nem sokkal házasságunk után elhagyott a témavezető tanára miatt. A férfi egy konferencián bebizonyította neki, hogy a házasság intézménye félreértett, fölösleges hagyomány csupán. Sokszor ma is látom magam előtt Yolande finom vonásait.

Ahogy ott álltam egyedül, a könyvtár egyik eldugott zugában, nagy hévvel lapozva a felháborító, ódon lexikon tartalomjegyzékét, szinte eluralkodott rajtam a keserű tudat, hogy Csík vármegyét bizony kifelejtették. Kolozsvár címerének története, olvasom. Majd: Kecskemét címerének története – tudniillik visszafele haladtam. Már majdnem felhagytam a kutakodással, mire váratlanul azon kaptam magam, hogy a C-Cs alfejezetnél ezt olvasom: Csíkcsicsó község címerének története.

Nagy örömömet magától értetődően nem tudtam fékezni. Eksztatikusan rikkantottam fel, hogy: aztakurva! Be is rontott egyből a könyvtárosnő, hogy csendesebben, pedig rajtunk kívül senki sem volt az épületben. Elnézést kértem, elmondtam neki, hogy nem szokásom szitkozódni meg könyvtárban hangoskodni – könyvtárban hangosan szitkozódni pláne nem. Mikor végre békén hagyott, jártam egy visszafogott örömtáncot, fokozottan figyelve a csendre. Csicsó, Csicsó, hát itt vagy, Csík – kántáltam ujjongva egészen halkan.

Ahogy ott pörögtem csendben, kezemben a vaskos könyvvel, észrevettem, hogy egy óvatlan pillanatban kiszakadt egyik lapja – lassan szállingózott a padló felé. Testem és elmém egyből készenléti állapotba került, mert mielőtt a papírdarab földet érhetett volna, egy ügyes mozdulattal elkaptam azt. Az idő által elsárgult, porladozó fecni volt. Valaki bedughatta a lexikon oldalai közé, állapítottam meg, hiszen a lapot jobban szemügyre véve egy halvány, ceruzával írt lajstrom volt kivehető rajta:

‍

Pipin intelmei ifjú vitézekhez

 I. Már minden szivarvég leborult, és minden forradalom le lett verve. Igyekezz mégis úgy élni, mint aki erről mit sem tud. Kora reggel mosdjál hideg vízben, szeressed asszonyod, tiszteljed önmagad. Szádat soha ne hagyják el istenkáromló szavak. Ha igen, nyelvedet forró pengével szeld ketté, mert csak a kígyó sziszegése méltó hozzád.

II. Szavakban bárki könnyedén tud hazudni, de a test nem képes ilyesféle galádságra. Tartásod egyenes legyen, mellkasod nyitott, karod feszes. Mindig emelt fővel járj a világban! Csak a mező barma kódorog maga elé meredve.

III. Attól, hogy tudatában vagy, mikor rosszat cselekedsz, még nem lesz kevésbé rossz a cselekedet. A bűzölgő páncél sem lesz illatosabb, mikor megszoktad szagát.‍

IV. Végy példát a kutyáról! Az eb tudja, kivel érdemes cimborálni és ki az, akinek kijár, hogy lábát megmarják.‍

V. Az asszony szavát kétszer hallgasd meg: egyszer füllel, egyszer szíveddel. S ha így sem érted, bólints szelíden, mint ló a kovácsnál. Az se érti a dolgot, mégis élve távozik.

VI. Viadalban szerzett sebeiddel sose kérkedj. A seb olyan, mint a rosszul sikerült gyermek: minél többet mutogatják, annál rondább lesz.

‍

Ideje hazamenni, kiáltotta ekkor a könyvtárosnő, én meg gondolkodás nélkül zsebre vágtam újonnan szerzett kincsemet, pedig nem szokásom értékes leleteket lopni. Hazaúton végig azon tűnődtem, hogy ki is lehet az a Pipin? Kis Pipin, a frankok királya? Teljességgel kizárt! Valószínűleg egy titokzatos tanítómester, egy hajdani tudós. Yolande biztos tudná a választ, gondoltam, és betértem egy csendes mellékutcába, hogy diszkréten sírhassam el magam, mint egy rendes úriember.

‍