A kapu lassan tárul

A harmincéves Maja még serdülne, de már felelős döntéseket vár magától, és nemcsak ő, ezt várja tőle az anyja, az élettársa, a kortársai, a lakáshitelező, hovatovább a kerületi önkormányzat is. Túlságosan nagy így a felelősség, Maja tehát szorong, és hogy végképp kibillenjen, egy hullával kényszerül együtt tölteni az éjszakát, s hogy addig se unatkozzon, gyorstalpalót kap gyereknevelésből. Az aradi, vegyes házasságban született és hangját kétnyelvű alkotó nőként kereső Groșan Cristina első nagyjátékfilmje a nemzedékét megbénító kapunyitási pánikról szóló drámavígjáték, címe pedig A legjobb dolgokon bőgni kell, ami egyszersmind az elbeszélésre és az ábrázolási módokra pontosan rímelő ambivalenciát is tolmácsolja.

Groșan alkotása a magyar fel nem növési drámavígjátékok sorában helyezhető el, ahol találjuk a Van valami furcsa és meghatározhatatlant, a Rossz verseket (Reisz Gábor) és az Utóéletet (Zomborácz Virág) is. A nemzetközi porondon jóval nagyobb merítést végezhetnénk el, de a klasszikus „-tól -ig” helytakarékossági szellemben álljon itt mindössze két amerikai művészfilm példája, és ami köztük van: a Diploma előttől (­Mike Nichols, 1967) a Frances Haig (Noah Baumbach, 2012). Félreértés tehát ne essék, nem a felnövés, azaz szakszólva coming-of-age alműfajt idéztem meg, amely filmes eszközökkel a serdülőkorból rövid úton a felnőttkorba jutást dramatizálja életre szóló hétköznapi fordulatok, utazás, korszellemi konyhafilozófia használatával, hanem azokat a filmeket, amelyek főhősei a serdülőkor végét minduntalan elhalasztva késnek felnőttkorba lépni. Lényeges különbség, amelyről az utóbbi két évtizedben az alkalmazott lélektan terén hatalmas szakirodalom született. 2000-ben Jeffrey Jensen Arnett, a massachusettsi Clark Egyetem Pszichológia Tanszékének kutatója felfigyelt rá, bevezette és tudományosan magyarázta az emerging adulthood (Lisznyai Sándor budapesti pszichológiaprofesszor fordításában: készülődő felnőttkor) fogalmát, amelynek első helyen történelmi magyarázatát találta meg, vagyis hogy a 19. és 20. század fordulójához hasonlóan ismét egy átmeneti időszakot élünk. Ebben az oktatási paraméterek a szakmák felsőfokú oklevelet követelő piacával együtt megteremtették azt a kontextust, amelyben a diplomaszerző fiatalok halasztani kényszerülnek az életre szóló szakmai elköteleződést, ezzel összefüggésben a párválasztást és a családalapítást, hovatovább a szülőkről való leválást, és jó egy évtizeden keresztül csak sodródnak. Egyes kutatók a 27. életévet jelölik meg korszakhatárnak, mások jóval idősebb korban állapítják meg a korszak végét. Miközben minden állandóan és rendkívül gyorsan változik körülöttük, a felnőttkorra készülődők a hosszú távra szóló végleges döntés súlya alatt kicsiben prokrasztinálnak (hétköznapi halogatás gyakorlata), nagyban a „kapunyitás” sorsdöntő pillanatát tolják mind későbbre. Az őket felnevelő nemzedékek (akik jóval stabilabb konjunktúrában, fiatalabb korban tudtak végleges döntést hozni) nyomása és a kortársakhoz való állandó önviszonyítás (főként a közösségi média ragyogóan hamis színterében) számukra szinte múlhatatlan pánikot okoz. Az Egyesült Államokon kívül a jelenség másfajta történelmi szükségszerűségekkel is összefüggésbe hozható, például Kelet-Európában a rendszerváltással és az utána bekövetkezett állandó gazdasági bizonytalanság kockázataival. Dióhéjban ez lenne tehát a tudományos érvrendszer, amit azonban James E. Côté amerikai szociológus veszélyes mítosznak tart, mivel szerinte a fiatalok tömeges integrációját célzó politikai döntések hiányát legitimálja, egyszóval az elmélet és annak sajtója arról győzi meg a döntéshozókat, hogy a fiatalok megkéső társadalmi betagozódása tulajdonképpen nemzedéki-kulturális probléma, törődjenek vele tehát ők maguk.

Groșan a filmben pontról pontra leképezi ezt a bizonytalan állapotot, és mivel a forgatókönyvet részben ő maga írta, mondhatni saját bőrén ábrázolja. Ami alapvetően az alkotó tiszta öntudatát és életének éles helyzetfelismeréseit dicséri, ráerősítve ezzel egyik oldalról az önkritika művészi szándékára, másik oldalról a korszellem pontos beazonosítását végzi el, amitől a mű társadalomkritikai minősítést is nyer.

Maja döntésképtelenségének, avagy az odavezető folyamatnak kissé szomorkás alapszituációját megfelelően közvetíti az őt alakító és a forgatókönyvet ugyancsak részben jegyző Rainer-Micsinyei Nóra bizonytalanságot, pajkosságot, lázadást egyszerre árasztó játéka, amelyet kedvesen fellazít huncutan meglepő szóhasználata. Nóra a történet keretei között botladozva halad, rejtőzik, magába fordul, duzzog és megbocsát, játszik és gyászol, azonos mértékben gyermek és felnőtt. A gyermek-elem különben több kulcshelyzet poétikájához kapcsolható. Maja barátnője például a gyereknevelés javára a színészi karriert parkoltatja, míg vele szemben férje a doktori disszertáció írásának alibijét kihasználva éppen a gyerekfelügyelet alól keres kibúvót. Magukhoz mérten, túl korai közös döntésük gyümölcse akadály tehát, ez sem egy élhető minta Maja számára. Vagy például ott van a Maja anyukája, Hernádi Judit jutalomjátékában, aki lányára nyilván gyermekként tekint, de ezt a képet neki is lassan száműzni kell, ahogyan Maja is saját erején felül próbál szabadulni ettől az önképtől. A fordulatokban és a karakterfejlődésben tapasztalható apró begyorsulások vagy törések nem hibák, ha netán valaki úgy értékelné, inkább érzem ezeket a bizonytalanságra ráerősítő tudatos vagy ösztönös alkotói döntésnek.

A játékidő felében az elbeszélés egy dohos lakás belterébe zsúfolódik, ebben a szűk földrajzi és lélektani térben éri utol Maját a múlt, szakad rá a jelen és töredezik szét a képzelt jövő. Kihátrálva és fentről vizsgálva, a lakást tekinthetjük nemzedéki csapdának, a kiöregedő elődök és a társadalmi konvenciók ketrecének, amelynek levegőjét a fiatalok elviselhetetlennek érzik, de mondjuk ha jön egy helyes lakatos, zárcserével kiszabadulhatnak onnan, és friss lendülettel rácsaphatják az ajtót minden bénító kényszerre.

A legjobb dolgokon bőgni kell, színes magyar film, 83 perc, 2021. Rendező: Groșan Cristina. Forgatókönyvíró: Groșan Cristina, Rainer-Micsinyei Nóra. Operatőr: Győri Márk. Vágó: Meller Anna. Zene: iamyank. Szereplők: Rainer-Micsinyei Nóra, Bányai Kelemen Barna, Lőrinc Katalin, Hernádi Judit, Huzella Júlia, Patkós Márton.

‍