A hajnali hangok fontosságáról

Ferdinandy György: Szól a kakas. Magyar Napló, Budapest, 2022.

Álmodni a múltat. Reménykedni az emlékfoszlányok időtállóságában. Úgy élni, szeretni, dolgozni és hinni, mint az otthon komfortjában. De hol az az otthon? Ki vagy mi jelentheti az otthont? Egy városrész, egy dal, egy szó.

Ferdinandy György Szól a kakas című, legutóbbi – tavaly nyáron megjelent – kötete számvetés. Ha úgy tetszik, az író testamentuma. Emberközeli, melengető és őszinte. Az alig százhúsz oldalas kötetet olvasva könnyen azon kaphatjuk magunkat, hogy úgy érezzük, mintha magával a szerzővel folytatnánk levelezést.

A gondosan összeválogatott írások naplószerű gyűjteményében (bár több prózai munkájában kategorikusan leszögezi: nem naplóíró alkat) Ferdinandy úgy próbálja kalauzolni az olvasót, hogy az könnyed, légies legyen. Néha-néha elkalandozásra is hajlamos, viszont ettől válik csak igazán izgalmassá a szöveg textúrája. A „harmincévesen elmulasztott” dolgokról szólva így szól: „Ezeket kellene még összeszednem. Amíg nem késő! Ezeket az elfuserált éveket.” Szerzői instrukciójának eleget téve a legnagyobb gonddal, alázattal és lelkes hozzáállással tollba is mondta a hőn dédelgetett emlékeket. Valamint a „lyukakat”, vagyis botlásokat, amelyek mindannyiunk életét végigkísérik.

A kötet olyan, akár egy hatalmas fehér vászon, amin foltonként és vonalanként áll össze ez az impresszionista festményhez hasonló életút: a mindennapi jelenetek nyíltszívű felelevenítése; a kivágásszerű, összeollózott emlékek, élmények mesélése; az élet véletlenszerűsége, a váratlan mellbevágó ábrázolása.

Ferdinandy az idilli gyermekkort szétromboló második világháború által hamar megtapasztalta a káosz felemésztő erejét. Gyász, félelem, létbizonytalanság. Az ismerős budai és pesti lét, a meleg otthon szétfoszló képei. Kronológiai sorrendben, talán innen és ebből indul ki az a sóvárgás, amely a mára már nyolcvanhét éves írót álmaiban kivetült alakokként, dallamokként, valamint érzésekként hívogatja. Igen, hívogatja-csalogatja, haza. A kötetből kiderül: az 1956-os szabadságharc bukása után többszörös emigrációt megélt író gyökerei megőrzésének és azok permanens újrahegesztése érdekében a folyamatos (de nem kizárólagos) magyar nyelven való munkálkodást választotta.

Tapasztalataiban olyan értékek sejlenek fel, mint például a ránk maradt szokások megőrzése. Az örökölt és/vagy belénk ivódott hagyományok – ha úgy tetszik – az emberek árbócai, amelyek szilárdan meghatározzák és „igazolják” az egyént.

Ferdinandy ebben a rövidpróza-gyűjteményében kiemel és kibont egy másik fontos gondolatot is: az idegenben élő idegenek rokonságát. Az idegenek lélektani egymásra rezo­náltságát. A rokon érzetek és rokon eszmék kifejezését. Hogy mennyire vagyunk képesek lefedni egymás lelkivilágát, hogyan tanítjuk egymás elképzeléseit, emócióit lefordítani; „megtanítani beszélni”.

Tehát nem véletlen, hogy fordítói tevékenységével „ablaknyitogatóként” is hozzátett a vaksötét eloszlatásához.

‍