A folyó dialógusa

Matei Țigăreanu: Swipe Left
A folyó hömpölygő szelleme a dolgok medrében halad. Mindeközben úgy tűnik, nem a folyó halad a dolgokban, hanem a dolgok folynak a folyóban, hérakleitoszi módon. A víz folyékony láncfonalaiból furcsa alakzatok, bizarr rajzok szövődnek, melyek nem állítják meg hömpölygését, hanem egyszerűen belecsúsznak ezen Idő idejébe. Ez a folyó szalad, mivel csak szaladni tud. Szaladásának szaladni-tudása titkos törvény, mely „szeret rejtőzni”. Ki indította el folyását? Ki késztette folyásra a dolgokat, vagy ki késztette arra őket, hogy dolgokként folyjanak? Aki kérdez, választ akar, és a csobogó szellem szóba elegyedik vele. A beszélgetőket a dialógus szelleme és a folyó szelleme hívja szóra, s a két hang összecsap egymással, végeérhetetlenül.
Első Hang: Ez a folyó formákkal és életekkel van tele, miként a tó, melyről Leibniz beszélt,1 és nem létezik, hacsak nem a benne lakó tünékeny formák sokaságaként. Második Hang: Ily módon nem lehet azonos ezen formák egyikével sem! Első Hang: Vagy még inkább, több, mint ezek összessége, mivel egyszerre vagy egymást követően bírja mindegyiküket. Második Hang: Tehát az összes többi folyóval ellentétes irányba folyik? Első Hang: Nem értem a kérdésed. Második Hang: Minden folyó forrásától indul, és a tengerbe ömlik bele, tehát a forrás jelenti a folyók múltját. A folyók forrásaiktól jönnek, és nem afelé haladnak. De ez a folyó egy olyan forrástól jön, ami a jövendő. Ez a forrás tehát a folyó jövője.2 Első Hang: Miféle furcsa dolgokat mondasz? Úgy beszélsz, mintha a Szibillák egyike volnál. Abban egyetértek, hogy ezen folyó vizei valamiféle diagramhoz hasonlatosak, mely mágikus módon a semmiből indulva jelenvalóvá teszi önmagát. Második Hang: Bizonyos, hogy van valami mágikus – a kozmogónia mágiájából jövő – ezen monstrum spontán képződésében. Semmiből keletkező lét ez. Első Hang: Úgy véled, a semmi a lehetséges jövő? Második Hang: Nem; úgy vélem, a jövő, illetve az eljövendő lehetőségek, melyek szerteágazva körbe fonnak egy adott dolgot, teszik lehetővé azon dolog folyamatos létesülését. Első Hang: Az esszenciák, melyekről Platón beszél, azon lehetőségeknek felelnek meg, melyek szakadatlanul újabb és újabb entitásokká szervezik magukat, a jelenlétek jelen-létében.3 Második Hang: Azt hiszem, a világ a jövőből árad ki a jelen felé, majd onnan a jövő felé. Első Hang: Ez esetben a lét-lehetőség valami erősebb és meghatározóbb, mint a valóságos itt-lét.4 Második Hang: A valóság megvalósul; a valóság lényege a megvalósulás. Korunk egyik legnagyobb filozófusa a világ világgá válásáról beszél (die Welt weltet). Első Hang: A világ megtörténése tehát nem egyéb, mint annak a lehetséges horizontjából kiinduló létesülése. Második Hang: A jövőnek a világ struktúrájában betöltött elsőbbségéről beszélünk, de nem szabad felednünk, hogy az időnek három dimenziója van, s ezek mindegyike elengedhetetlen a lét megértéséhez. Első Hang: A jövőt megcélzó pillanat, az eljövendővel-való-előzetes-azonosság – ami elsődleges aspektusa ezen világ ontológiájának – teszi lehetővé a Lét kivetülésként (Entwurf), vagyis kivetülő uralomként való elgondolását. Második Hang: A dolgok formája eredetileg egy transzcendáló képzeletben rajzolódik meg, egy teremtő képzelőerő révén, mely kialakítja önmaga manifesztálódását. Világos, hogy ezen képzelet nem valamiféle emberi erő. Vagyis az ember valami elképzelt: ezen képzelőerő, Imaginatio Divina által adott. Első Hang: Azt állítod tehát, hogy az istenek, a dolgok szabadjára engedésével – a képzelet révén bontakoztatva ki őket – szabadjára engedik és elindítják az időt? Második Hang: Az idő – illetve az idők – folyója, úgy hiszem, oly módon lett megalkotva vagy kiszabadítva, ahogyan megnyitják evilági folyóink zsilipeit, hogy folyjanak. Első Hang: Értem. A mozgó minden mozgása ezen eksztatikus feltárulkozás vagy gátnyitás mozdulatlanságán alapul. A mitologikus kibontakozás mozdulatlan színpadán megy végbe a történések heves váltakozása. Második Hang: Talán a törvény, mely „szeret rejtőzni”, a Lét ezen archetipikus történése, mint a nyitott nyitottsága. Talán a létesülő és tovaszaladó megtestesülés egy titkos felfedésen alapul, mely egy új idő benyomulását jelzi. Első Hang: Talán minden idő egy adott Bűvölet ideje, a dolgok egy adott struktúrájának érvényessége. Születés és romlás nélkül nem élhetnénk át a dolgok tovahaladását. Második Hang: De vajon az eloldozószínpad időbelisége, a maga során nincs-e elmerülve a transzcendencia folyamatában vagy időbeliségében? Vajon Heidegger nem a Lét történetéről beszél? Talán lehetséges egy, az evilági egymásra következésen túli egymásra következés. Első Hang: Egy olyan törvény előtt állunk tehát, mely még titkosabb a rejtőzni-szerető törvénynél. A fundamentum élménye, úgy tűnik nekem, a titkoktól újabb titkok fel vezet bennünket, s az elvek egyre titkosabb láncszemeihez jutunk el ily módon. Második Hang: Ezen a ponton, azt hiszem, a gondolkodás, amikor megkísérli a megalapozott törvényeit a megalapozóra alkalmazni, illúzió áldozata. A Lét eloldozó birodalma, fellobantó erő, egy puszta megnyílás, mely mentes a sokféleségtől. Uralmának transzcendenciája megóvja őt mindenféle átmenetiségtől. Első Hang: Az ezen Hatalom által sugallt tevékenységek lehetőségeinek megvalósulásai a Sugalmazó-Lét által ébresztett sugallatok, de ez a Sugalmazó-Lét a Sugallt sokféleségére céloz. Második Hang: A Sugalmazó-Lét tehát nem irányul semmiféle, a sugalmazottal mint létezővel való együttélésre, metatemporális, tehát az idő alá van vetve hatalmának. A Lét manifesztálódásainak sokfélesége, a világ korszakai, avagy a különféle teofániák nem temporalizálják azok transzendentális-transzcendens Eredetét. A Fény mindig több az általa megvilágítottnál. Első Hang: Amit Heidegger a Lét történetének nevez, valójában nem egyéb, mint a Lét paruziáinak5 egymásra következése, dialektikája. Nem beszélhetünk valami olyasminek a történetiségéről, ami végső soron metahistorikus, illetve az egymásra-következések berobbantója. Második Hang: A Lét azonban minden paruziájában, vagyis felfedésében/megnyilatkozásában jelen van, abból kifolyólag, hogy egyedüli tevékenysége (hogy így fejezzük ki magunkat) a felfedés/megnyilatkozás. De ez a tevékenység nem úgy van jelen, mint tettek sorozata, hanem megmarad tiszta tevékenységnek, túl a tetteken. A Lét ragyogásai ragyogó hatalmából születnek, és nem szennyezik be keletkeztető ragyogásának egységét. Első Hang: Mindazonáltal az általad említett ragyogásokban, melyek végül is a történelem mitikus Mintái, megállapítható egy kisebb vagy nagyobb mértékű hűség A Sugalmazó-léthez. Vagy másként, létezik egy nagyobb vagy kisebb mértékű közelség az eredeztető Igazsághoz.

SZAKÁCS PÉTER fordítása

A fordító jegyzetei: 1 Utalás Leibniz Monadológiájának metaforájára: a tó, mely halakkal van tele, a halak pedig vízcseppekkel, melyek mindegyike olyan, akár egy tó, a végtelen univerzumot, illetve a mikrokozmosz által leképezett makrokozmoszt jelképezi.2 A folyó forrása ebben a kontextusban heideggeri kifejezéssel a kivetülést jelenti, egy meghatározott víziót, mely az adott korban eluralja az emberek képzeletét, meghatározza megismerésüket, cselekvésüket, és – Ferreira da Silva felfogásában – a megismeréshez, illetve cselekvéshez képest bizonyos értelemben elsődleges; egy gyökeresen új történelmi korszak csak egy új kivetülés megjelenésével jöhet létre.3 „no ser-presente das presenças”4 „estar-aí”, vagyis a dasein portugálul használt megfelelője.5 Eljövetel, látogatás, Krisztus második eljövetele.

Vicente Ferreira da Silva (1916–1963), brazil matematikus, egzisztencialista filozófus. Számos filozófiai és logikai tematikájú mű szerzője. Filozófiai munkásságát Heidegger és Schelling határozta meg.