A figyelem térszerkezetei. Interjú Láng Zsolttal

– Mikor végignéztem könyveid listáit, szembetűnő volt az első és az eddigi utolsó könyved címének a sejtető egymásra mutatása. A Fuccsregény egy novelláskötet, ami címével mintha egy kudarcot ismerne be, a Bolyai egy regény, vagy akár kettő, vagy ha a fejezetek számozásából indulunk ki, amelyeket prímszámok jelölnek, akkor önálló szövegek szerkesztett egysége. Mintha ingáznál a különböző formák között, próbálgatnád kihordó erejüket. De mintha már nem lenne érvényes számodra a regény klasszikus formavilága, a lineáris történetmesélés. Hol állsz te ebben a több évtizedes átalakulási folyamatban? Milyen problémákat vet fel számodra a regényírás? – A lineáris történetmesélésben igazából soha nem bíztam. Ma viszont kifejezetten csapdának tartom, jóllehet nem könnyű lemondani róla. Sokszor saját ösztöneinkkel kell szembefordulnunk, vagy a tapasztalatainkat kell lenulláznunk. Történeteinkkel túl sok séma kerül a szövegeinkbe. Hogyan lehet a sémáktól megszabadulni? Beckett nyelvet váltott… És ma láttam egy Jeles András-rajzot, azt írta fölé: „balkezes rajz (hogy a kéz ne hazudjon)”. Zseniális.
– Egy harmincéves írói történetről beszélünk. Nyolcvankilencben jelent meg az első könyved, a legutóbbi tavaly. Változott benned az írás mágiája az évek során? Mit jelent neked ma szépirodalmat írni? – Ha a mágiát a szó eredeti értelmében használjuk, varázslás!, akkor a válaszom nemleges, vagyis nincs változás, ma is ugyanúgy lenyűgöz, hogy betűkből tudok egy belakható világot teremteni. Vagy a mások betűvilágát be tudom lakni. Hogy mit jelent szépirodalmat írni? Számomra az írás az érzetek terében zajlik. Legelső publikált novellámat egy kidőlt jegenye keltette légörvény érkezésének előérzete diktálta. A Bolyait meg az az érzet szülte, hogy valaki ott van a közelemben, nem látom, nem hallom, a leheletét sem érzem a nyakamban, mégis biztos vagyok benne, hogy ott van.
– Mi volt a legkülönlegesebb hatás, amit kiváltottál egy szövegeddel? – A Fuccsregény megjelenése után felhívott valaki, és azt mondta, szeretne a feleségem lenni. Vagy egyszer írtam rendelésre egy halotti búcsúztatót, és a megrendelő nem tudta végigolvasni, mert mindenki zokogni kezdett, lényegében félbeszakadt a temetés. De az ilyesmi nem annyira különleges, ha hiszünk a fent emlegetett mágiában. És miért ne hinnénk, nagy ereje tud lenni egy szövegnek.
– Hogyan válik valami irodalmi témává számodra? Mikortól kezded érezni, hogy valamit meg kell írnod? – Az érzet mellett a drámai erőnek van szerepe. Szóval, hogy az érzet egy olyan erőhöz társulhasson, igen, erőhöz, amely képes mindenütt jelen lenni, mindent átjárni. Az érzet elmozdulása a drámai térben, ez volna számomra a történet fizikája.
– A képzelet, a fikció, a megformálás szabadsága – úgy gondolom, ennek a szabadságnak a működtetése írásmódod egyik legfontosabb jellemzője. De mi van a valósággal? Mennyiben kell egy írónak tekintettel lennie arra, ami megtörtént, vagy ami megtörténik? Van-e valami külső vagy belső mércéje az írói szabadságnak? – A tehetség például. Nem, a mérce az érthetőség. Kerouac bekezdések és központozás nélkül őrült tempóban százhúsz láb hosszú papírtekercsre gépeli az Útont, amit aztán a gondos szerkesztői munka fogyasztható könyvként tesz az olvasó elé. A tehetség felforgató, a mérce a szabványügyi hivatalban őrzött fémrúd.
– Életműved középpontjában a Bestiárium Transylvaniae sorozat áll. Rendhagyó sorozat ez, ami a bestiáriumok (állatkönyvek) középkori műfaját építi magába, ami úgy szól Erdély történetéről, hogy a második és harmadik könyvének cselekménye nagyrészt a Moldvai Vajdaságban játszódik, és ami végül a nyolcvankilences forradalom leírásával fejeződik be. Lezártnak tekinted ezt a sorozatot? Milyen állatokra lenne szükséged, ha megpróbálnál tovább lépni, és mondjuk a ’89 utáni eseményekről írnál regényt? – Mind a négy elemnek, földnek, víznek, tűznek és levegőnek megvan a maga könyve. Ja, hogy van egy ötödik elem is? Ráadásul az egyik kedvenc filmem… Sok állatos szöveget írtak azóta, új szövegterek strukturálódtak, „non-humán világ”, „nem emberközpontú művészet”, a mai állatfigurákba fecskendővel nyomták bele az ideológiát, én nem vagyok ennyire harcias.

Fotó: Rab Zoltán – A Látó folyóirat szerkesztője vagy, de ugyanakkor a kilencvenes években te voltál a kezdeményezője az Éneklő Borz hangos irodalmi folyóiratnak. Miért érezted szükségét egy ilyen, nem hagyományos irodalmi kezdeményezésnek? És mitől volt több egy Borz-est egy szimpla felolvasóestnél? – Egyszer egy kiállítóteremben olvastuk fel a szövegeket, a terem különböző sarkaiban, szimultán, végtelenített módon. A közönség, akárcsak a műtárgyak megtekintésekor, hullámzott egyik felolvasótól a másikig. És volt egy estünk, amikor egy letakart asztal alatt kuporogva, rádiójáték-szerűen adtuk elő a szövegünket. Ha jó a térválasztás, az írást szülő érzet könnyebben áthelyezhető az olvasó oldalára.
– A Látóban a kritikarovatot szerkeszted. Meglepő ennek a rovatnak a műfajbeli sokszínűsége. Hagyományos recenziók, esszék, négykezesek, párhuzamos elemzések fordulnak elő ebben a rovatban. Mire törekedtél, amikor kialakítottad ennek a rovatnak az arculatát? Szerinted mi hiányzik az erdélyi kritikai életből? – A figyelem. A nyári Látó-táborban meglepett, hogy a fellépők közül milyen kevesen maradtak ott mások fellépésein. Mindenki letudta a maga műsorát, aztán elhúzott. Kezdő író voltam, amikor Mészöly Miklóssal találkoztam, és ő tudta, hogy ki vagyok, mert már olvasta az Alföldben megjelent novellámat. Ugyanígy, Gálfalvi Gyurka, Szilágyi István, Kántor Lajos teljesen azsúrban volt a kezdők szövegeivel is. A Látóban a klikkrecek, a könyvhuzamok azért a kedvenceim, mert párbeszédes formák, és úgy hiszem, a figyelemnek szüksége van megfelelő térszerkezetekre. Egészen másképp zajlik egy beszélgetés, ha a résztvevők körben ülnek, és másképp, ha iskolapadokban vagy kocsmai asztaloknál.
– Térjünk rá utolsó munkádra, a nagysikerű, díjazott Bolyai című regényedre, amelyet sokan életműved kulcsművének tekintenek. Sok művészregényt lehet olvasni, de annál kevesebb tudósregényt. Mit jelent számodra Bolyai János alakja, miért gondoltad, hogy egy regényt kell szentelj neki? – Az elején Bolyai Világtana foglalkoztatott, az a mód, ahogy formulák segítségével próbálja leírni a világot, az a mód, ahogy gondolkozik, ahogy bebizonyítja következtetéseit. Például nem írja le azt, hogy párhuzamos, nem használja ezt a szót, ezzel kizárja a szófertőzést, vagyis nem lesz a régi fogalom az új teória kerékkötője. Egészen korszerű az ő szemiotikája, miközben szemiotikáról, jeltudományról csak közel száz évvel később beszélhetünk. Aztán, ahogy olvasni kezdtem a jegyzeteit, egyre erősebb lett az érzet, hogy valaki ott ül a szobámban…
– Mi hiányzott az eddig írt, Bolyaival kapcsolatos művekből? Illetve milyen kihívásokat érzékeltél magad előtt, amikor elkezdted írni a könyvet? – Teljesen másképp nyúl ehhez a könyvhöz egy Bolyai-kutató, és másképp egy emlékőrző, mármint a Bolyaiak emlékét őrző. A kutató derűs levelet ír a szerzőnek, az emlékőrzőt viszont bosszantja a könyvem. Való igaz, én nem az emlékekkel foglalkoztam. Bolyai János jegyzeteit, vázlatait, leveleit olvasva, előttem egy egészen másféle alak jelent meg, nem olyan, mint a korábbi művekben, versekben, színdarabokban, regényekben. De ha megengeded, visszatérnék korábbi kérdésedhez. A Bolyai-érzetről beszéltem, ugyanakkor igyekeztem mindennek alaposan utánanézni, az Appendixet többféle fordításban elolvastam, az összevetésekből nagyon jól érzékelhető, mennyire eltérő Bolyai-értelmezések léteznek. De például kinyomoztam azt is, hogy a hadmérnöki akadémia osztálykönyvei odavesztek ugyan egy tűzvészben, ám a Harvard könyvtárában 2007-ben digitalizáltak egy 1870-es évek végén született történeti kiadványt, amelyben nemcsak a névsor, hanem a tanulók, így János jellemzése is megtalálható. Persze, az én nyomozói munkám csak amolyan watsoni volt, Paul Stäckel, Ács Tibor, Tanács János és a többiek a Sherlock Holmes-ok.
– A regény két párhuzamos síkon zajlik. Egyik Bolyai életének mozaikjait tartalmazza, a másik a Láng Zsolt nevű erdélyi író életének egy fejezetét mutatja be, amint Svájcban írói ösztöndíját tölti. Gondoltál arra, hogy életed tényei így viszonyításba kerülnek egy matematikus zseni életének a tényeivel, s ez egy hamis hübrisz látszatát fogja kelteni? – Csupán a vezetéknév hangzik el, Herr Láng, Zsolt nélkül, de oké, rendben, a viszony megléte és természete egyértelmű. Nem helyezem magam Bolyai fölé. Helyébe, elébe. Ő írja le, hogy ha egy térbe belerajzolok egy kört, akkor az a tér a kör által strukturált. Ha egy négyzetet, akkor a négyzet által. Amikor A tűz és víz állatait írtam, akkor egy moldvai szerzetesből néztem a világra, amikor a Pálcikaembert, akkor meg az ő szemén keresztül. A Bolyai egy viszonyrendszer, nem Bolyairól szól, nem rólam, hanem egyben az egészről, formailag kontúrosan kiemelkedve az egészben uralkodó véletlenszerűség áramából. Másrészt, ahogy Bolyai szétszedi az egészet, ahogy külön-külön fejezetekben tárgyalja a Világtanát, itt is mintegy matematikai formákként illeszkednek egybe a könyv részei. Bolyai jegyzeteiből világosan látszik, hogy szerinte a lényeget a rendszerből kilépő forma jeleníti meg.
– Egy nemeuklideszi regényt akartál írni – mondod a regényben. Mit fed ez az írói program? – Nem mondok ilyet, csupán egy kérdés van erre vonatkozóan. Mert ez a kérdés felvet egy másik lehetőséget. A krimiszál is ezért maradt benne, mert megjelenik ott egy másféle Bolyai-könyv lehetősége. A regény meghalna, ha ismernénk a definícióját. De megint visszatérnék a korábbi kérdésedhez, a Bestiáriumokban másképp működött a viszonyrendszer. Ott volt előtér és volt háttér, és ezek két külön síkban ábrázolódtak. Tulajdonképpen csak az utolsóban, A föld állataiban kerültek ugyanabba a térbe, amikor a világ kihámozta magát a Kékszőrű gyomrából. A Bolyaiban nincs előtér és háttér, alá- és fölérendelődés, ugyanúgy, ahogy egy matematikai képletben is minden egyes betű számít.
– Mit gondolsz, mire taníthat minket Bolyai élete? Mit tartasz továbbgondolásra érdemesnek feljegyzéseiből? – Az ellentétes konvenciók, igen, ez a lényege az Appendixnek is, A tér abszolút igaz tudományának. Ahogy szimultán kezeli az ellentétes konvenciókat, az euklideszit és a nemeuklideszit, ahogy megtalálja szintézisüket. Számára az abszolútum nem az egyetlen, hanem az összes.
– Nagyon érzékletesen írod meg Bolyai figuráját, aki egy hozzá nem méltó közegben a világ legnagyobb kérdésein tépelődik. Mintha kiveszőben lenne ma a világból a meg nem értett zseni figurája. A tudósokból is mintha technokraták lennének, felszívja őket a tudásipar. Kik a mai világ Bolyaii? Min gondolkodnak éppen? – Bolyai idejében is tele volt technokratákkal a tudós társadalom, és a mai világban is élnek Bolyaihoz hasonló tudósok. Emlékszem, amikor Svájcban, vagy utána Amerikában elmeséltem, kivel foglalkozom, nagyon gyakran példálóztak hasonló alakokkal. Egy portugál költővel, aki mellesleg atomtudós, és a CERN intézetben dolgozik, vagy egy Japánban élő magyar szobrásszal, aki új fémmegmunkálási technológiákat és a fényenergiát hasznosító csodás gépeket talált fel, vagy egy orosz matematikussal, aki milliós díjakat visszautasítva anyja olcsó lakótelepi lakásában él teljes visszavonultságban, vagy egy regényíróval, aki a fák közti kommunikációt kutatja. Itt Erdélyben? Itt nem is kell világrengető felfedezéseket tenned, kisebb dolgokért is kiakolbólítanak. Cs. Gyimesi Évára emlékszel? Kicsinálták. És kik? Egyetlen eredeti gondolatuk nincs. András Lórántról tudsz? Nemrég megszűnt a színháza, senki nem tett semmit érte. Vagy ott van Barabás Olga, iskolapéldája, hogyan mellőzzünk egy tehetséges embert, aki nálunk tehetségesebb. Kisgyörgy Réka, olvastad novelláit?
– Meglepő a regény hozzáállása a tudományhoz. A művészek általában negatívan viszonyulnak a tudományos világképhez, úgy érzik, a tudomány a világ varázstalanításához járult hozzá. A te regényedet azonban átjárja a megismerés iránti bizalom, az emberi tudásba vetett hit. A matematika nem az ellenségünk? – A művészek körében igazi rajongói vannak Bolyainak is. Glenn Gould játéka tiszta geometria. A szerkezetet játssza el. Kiemeli a szerkezet által megjelenített formákat, anélkül, hogy előtérbe helyezné őket. Vagy ott vannak Francis Bacon képei, ő az Alakot nem a történethez viszonyítja, hanem a térhez. Nála is mellérendelődés van, az előtér és a háttér ugyanabban a síkban különül el. Mellesleg ő az érzet egyik legnagyobb festője.
– Volt-e valami, ami kimaradt Bolyai életéből, valami olyasmi, amit te fontosnak tartottál, de valamiért nem illeszkedett a regény világába? – Nem, nem hagytam ki semmit. Ez nem olyan, mint egy cekker, hogy ami nem fér bele, azt kihagyjuk. Ezt a cekkert a benne lévő dolgok strukturálják.
– Regényszereplő már lettél. De nem érezted a késztetést, hogy készíts magaddal is egy interjút A jövő emberei képzelt interjúkat tartalmazó kötetedben? S ha készítenél egy ilyen interjút, miket kérdeznél egy húsz évvel idősebb Láng Zsolttól? – Nem szeretném a kirótt feladatot elhárítani, de ha figyelmesen olvasod, A jövő embereiben ott van a húsz évvel idősebb énem is. Bár ha jól emlékszem, épp az általad megjelölt évben haltam meg, ahogy mondani szokták, felettébb tisztázatlan körülmények között.

Láng Zsolt 1958-ban született Szatmárnémetiben. Elemi és középfokú tanulmányait szülővárosában végezte. 1982-ben mérnöki diplomát szerzett a kolozsvári Műegyetemen. Tanulmányai után hét évig helyettesítő tanárként dolgozott több Szatmár megyei faluban. 1990-től a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője, azóta él Marosvásárhelyen. Az 1992-től beindult Éneklő Borz hangos irodalmi folyóirat alapító szerkesztője. Első kötete, a Fuccsregény 1989-ben jelent meg. 2005-ben József Attila-díjjal tüntették ki. Legutóbbi műve a Bolyai című regény, amely elnyerte a Libri irodalmi díjat.