A fényes világ – Davisül

Kétségbevonhatatlan a helye a jazztörténet világantológiájában Miles Davisnek. Történetivé patinásodott felvételeit hallgatva ámulatba ejthet az érintettségből fakadó őszinte érzelmesség, a virtuóz játék és a tudálékosságtól mentes intellektuális igény ízléses arányossága, amely életműve egészén át – fokozatosan érve-nemesedve – védjegyévé lett. A jazztörténet bebop utáni időszakának Davis úgy lett megkerülhetetlen alkotója, hogy a folyamatos változ(tat)ásban hitelesen adta magát; az újabb és újabb szerkesztési vagy harmóniai folyamatelvek, a zenei gondolatok egyre színesebb tűzijátéka trombitájának hangját hallgatva nem a divatokat és különösen nem a divatkényszert juttatja eszünkbe. „Jóval több volt ez, mint meghajlás a korszellem előtt – írja e zenészi karakterjegy kapcsán Rátosi Milán –, Davis váltásai nemcsak új irányt szabtak a jazznek, de bizonyos szempontból betudhatók a műfaj egyszerűsítésére, populárissá tételére irányuló törekvéseknek is – legalábbis az őt gyakran ért vádak szerint. A helyzet sokkal inkább az, hogy mások számára is hallhatóvá akarta tenni a benne lecsapódó változásokat, emellett pedig mindig ott volt, mikor a jazz elkezdett önismétléssé, puszta absztrakcióvá válni.” Nem kizárt, hogy származását, családi közegét is érintő tényeket ugyancsak észre kell vennünk ebben a sajátosságban. Davis több ízben is ingerülten reagált arra a zenészi előítéletre, amely szerint „igazi” jazz-man csakis lepukkant környezetből, szegény, iskolázatlan, ösztönszintű, a családi biztonságot nélkülöző körülmények közül futhat fel. A jazz és a lump-plebejusság közötti kapcsolat szükségszerűségét maga Davis biográfiája cáfolta, hiszen jómódú középosztálybeli családba született – apja fogorvos, anyja zongorista volt –, St. Louisból épp az iskolaválasztás (Juilliard) okán került New Yorkba, amely aztán otthonává vált. De az inaséveket tisztességesen végigjárta, többnyire az 52. utca környékének bárjaiban, ahol olykor maga is beállt a jam session­ekbe. Senki sem egyengette az útját; amit megtanult, azt az általa nagyon tisztelt zenész elődöktől leste el, vagy épp maga kísérletezte ki. Ilyen volt – már a negyvenes évek legvégétől számíthatóan – a cool stílusra való fokozatos rátalálása, miután a bebop válságjelenségeként egyre közhelyesebbé, ugyanakkor mind konfúzabbá vált a kromatikus harmóniaszerkesztési elv, és ugyanígy saját belátására vezethető vissza, hogy az ötvenes évek derekától felhagyott – és néhány zenésztársával is felhagyatott – a zárt akkordfolyamatokba kényszerített improvizációs gyakorlattal, mintegy megágyazva a free jazz évtizedeinek.

Miles Davis zenetörténeti jelentőségére vall az a névsor is, akikkel együtt zenélt. Közöttük mesterek – Charlie Parker, Dizzy Gillespie, Billy Eckstine, Gil Evans és sokan mások –, mint ahogy „követők”, fiatal(abb) pályatársak is – így például Herbie Hancock, Chick Corea vagy Keith Jarrett. És mint minden jelentős életművű alkotó esetében, nála sem egyetlen nyomvonalat vagy ívet kell keresnünk. Számos zenei vonatkozásban (szerkesztésmód, harmóniavilág, improvizációs technika, a standardokhoz való megőrző/megújító viszony, hangszerelés stb.) érdemes a hatását firtatni – mindenekelőtt azonban számait, albumjait értelmezve hallgatni. Már a múlt század közepétől, mondjuk, az 1945-ös, Charlie Parker-féle Now’s the Time-tól vagy a Donna Lee-től fogva szinte mérni lehet, miként épít az akkor hagyományosnak számító dallamvezetési logikára új hangközöket, hogyan bolydítja fel a bevett sémákat úgy, hogy közben csak a legszükségesebbet adja, minden hivalkodás vagy magakelletés nélkül. De az ő újítása volt, hogy a minimális kvartett- vagy kvintettkombóba mind több fúvóst hangszert hívott be, különböző hangfajú szaxofonokat, szárnykürtöt, tubát, ezzel mintegy megidézve a big band-hangzást, csakhogy egész más, sokkal spontánabb, szabadabb, lazább szellemiségben, kottába-ragadás nélkül.

Amit pedig – már az ötvenes években! – a (zenei) líra terén kínált, az a mai napig időtálló és megrendítő. A Yesterdays (Kern-Harbach, 1952) vagy az It Never Entered my Mind (Rodgers-Hart, 1954) hetven év távlatából is maximálisan érvényes és – melodikus volta dacára is! – korszerű. A különféle trombitaszordínók révén a puha, nazális, felhangokban gazdag, hangulatában „külvárosi” énekszerűség hatásától nehéz szabadulni, nincs is miért.

Az ötvenes évek végén s a hatvanasok elején Davis művészetének egyik csúcsa következett el, amikor a modalitás – vagyis a hagyományos hangnemi keretek kiterjesztése a történeti módusokra – mind nyomatékosabb szerephez jut, és a jazz lelkét, az improvizációt is új vitalitással árasztja el. Az 1959-es Kind of Blue az egyik legnépszerűbb jazzalbum lett (elsősorban a hallgatóknak), referencia és megtermékenyítő felszólítás (a jazz művelőinek). Olyan tény a Kind of Blue, amely még évtizedek jazztermésére rányomta a bélyegét, s amelyet csak a nyolcvanas-kilencvenes években írt felül e zenei nyelv sok új, sziporkázó dialektusa.

Miles Davis 2026 májusában lenne százéves.

‍