A banya levelei (Rövidprózák)

A banya levelei

Kettesével veszem a lépcsőket, az utolsó hármat egyszerre ugrom át. Nagyot lökök a vasajtón, kilépek, megnézem a garázsablak párkányánál, hogy ott van-e még a tavalyi titkos jelem, megvan, csak kicsit halványabb, befordulok a ház sarkánál, rohanok a keskeny betoncsíkon, átugrom a széles repedést, amiben moha nő. A ház mögött be a bokrok közé, az arcomba csapódnak az ágak, becsukom a szemem, öt lépés után nyitom ki, ott van a kis tisztás, a legnagyobb tuja tövénél a három lapos kő mögött a kincses doboz, oké, minden megvan. Beleteszem a legújabb szerzeményt, egy csillogó üvegcserepet, liláskék, pengeéles a széle, ahol letört. Vissza a köveket, megyek tovább.

Fél szemmel felpislogok a másodikra, a szélső erkélyen nincs senki, szuper, tuti nincs itthon a Banya. Most nem fog rám üvölteni a rikácsoló hangján, hogy ne mászkáljak a hátsó kertben, ne másszak fel a kukatárolóra, hogy beárul a szüleimnél, mint a múltkor, mert kutyaszart tettem a lábtörlőjére. Ma megkapja. Tegnap döntöttem el, amikor az erkélye alatt labdáztunk és leöntött hideg vízzel.

A betonfal fölém magasodik, a tövénél borostyán fut, a gazok között tégladarabok, óvatosan megyek, fal, fal, fal, végigsimítom a kezemmel, rücskös, kicsit morzsalékosan porlad. Egyre alacsonyabb, mindjárt elérem a tetejét, megyek még két lépést, most elérem, tovább a fenyőfáig, itt fel tudok mászni, fent belekapaszkodom a rozsdás vasrúdba, ami a régi dróthálót tartotta, most már nem tartja, letépve lóg a drót, könnyen átlépem, ugrás, lent vagyok. Futás be a fák közé, a fejem fölött egy rigó csivitel élesen, megijedt tőlem, szaladok tovább, három, kettő, egy, oké, bent vagyok a sűrűben, itt nem látnak a szomszéd házból.

A diófa mögött, a kerítés aljában van az igazi titkos raktár. Az odatámasztott deszkadarabok közül a leghosszabbat kell kihúzni, mögötte van a beszögellés, bedugom a kezemet, pont elérem a csomagot. Kibontom a fehér zacskót. Hetek óta itt gyűjtöm a Banya leveleit. Ma megkapja. Van benne minden, újság, képeslap valami Zsuzsától Németországból, fehér, ablakos borítékok, szerintem hivatalos levelek. Reggelenként szedtem ki a közös postaládából suliba menet, azonnal, amint bedobták, sokszor még láttam a postás hátát. A többi levél zöld, a lépcsőházba kitett növényein nőtt, minden másodikat letéptem, a nagyobbakra halálfejet rajzoltam. A papírleveleket szépen, lassan falevél méretűre tépkedem, be a zacskóba mindet, jól összekeverem. Egy szexújság megy még mellé, csak ezt hagyom egyben. A papírgyűjtő konténerből halásztam ki, hatalmas mellű nők vannak benne. Minden megvan, indulás vissza.

Át a fák között, fel a betonfalra, vasrúd, drótháló, ugrás, be a bokrok közé. Jobb kezemben a fehér zacskó, a ballal tolom el az arcom elől az ágakat. Amikor kiérek a ház elé, rám köszön Tivadar bá, a Banya férje. Nagy csomagot cipel szuszogva. Vörös fejjel próbálom a hátam mögé dugni a zacskót, és azon gondolkozom, átlátszik-e rajta, ami benne van. Kérdezget a suliról, próbálok válaszolni és közben gyorsan eltűnni a parkoló felé. Elbújok két kocsi közé, várok. Lerakja a csomagot, iszonyú lassan nyitja az ajtót, törli a lábát, felveszi a csomagot, bemegy. Még várok egy kicsit, közelről nézem az autó oldalára tapadt sárfoltok mintáját, oválisok, pöttyök és sávok, a Tejútrendszer koszból, egy űrhajós katicabogár száguld el közöttük, minden perc egy órának tűnik.

Elég volt. Bemegyek a lépcsőházba, Tivadar bá még mindig megy fel a lépcsőn, az elsőn járhat, hallom, ahogy szuszog. Gyorsan elő a zacskót, mindent kiveszek belőle, betömködöm a postaláda nyílásán, pár darab a földre hullik, lehajolok, de nyílik egy ajtó a földszinten, felugrok, ki a kertbe, rohanok. 

Mégis forog

Nagymamánál a kamrában mindig félhomály van, a polcok az égig érnek, rajtuk végtelen sorokban befőtt, lekvár, konzerv és egy csomó ki tudja, mit rejtő doboz. A hatalmas bödönben zsírban eltett sült húsok, de soha nem lehet tudni, pontosan merre, úgyhogy fel kell túrni az egészet. Biztos, hogy valahol a legfelső polcon van a csoki, ahhoz fel kellene mászni a tetejéig, de a befőttektől nem fér oda a lábam, lehetne székre állni, de az nem elég magas, csak ha még egy széket teszek a székre, arra meg a kis sámlit. A polc alatt, a sarokban kis fekete rés van, de ott már olyan sűrű a sötét, hogy nem lehet tudni, hogy tényleg lyuk-e, vagy csak kosz. Ha egérlyuk, akkor lehet, hogy valódi egerek is laknak benne. Az egyik üres dobozt vagy befőttesüveget oda lehetne tenni, kicsalogatni az egeret és elkapni. Végre lenne háziállatom, persze titokban, egy jó nagy dobozban elrejtve az alsó polc alatt levő láda mögé. A kamrából mindig kapna ennivalót, végül is biztosan most is azt eszi.

A kisablakon keresztül alig szűrődik be ide fény, pedig Nagymama szerint erre való, ezért néz a lichthofra. Vajon mi az a lichthof, és hogy lehetne kimenni oda? Mik lehetnek ott? Muszáj lenne kideríteni.

Vagy legalább a pincébe kellene lejutni végre. Eddig csak egyszer sikerült, amikor a Nagymama nem figyelt, mert a szomszéd néni mesélt neki valami nagyon hosszút és unalmasat. Akkor be tudtam nézni egy kicsit, olyan sötét volt, hogy alig kaptam levegőt és dobogott a szívem, rettentő hosszú folyosókról nyíltak a sötétnél is sötétebb rekeszek, nem lehetett látni a végét, lehet, hogy nincs is vége. A falakon csövek és hatalmas, tömör, fekete pókhálók, nem olyanok, mint otthon a vécében, ezeket biztosan óriáspók szőtte.

Amikor kint is olyan sötét van, mint a pincében, rengeteg csillag van az égen, nézni szoktuk a fűben fekve. A felnőttek azt mondják, az űr látszik ilyenkor, ami végtelen, és rengeteg csillag meg bolygó van ott, és azt is mondják, hogy a Föld, amin lakunk, az is egy ilyen fénylő pötty messziről, ami folyton forog velünk, de ezt nem hiszem, mert nem szédülök, csak amikor a többiekkel pörgőset játszunk. Azt sem hiszem, hogy végtelen, mert az nem lehet, hogy bármeddig megyünk, mindig ugyanannyi lesz még előttünk vagy még több. Még több feketeség, csillag meg bolygó, és csak megyünk-megyünk, nem fogy el soha, ha megpróbálom elképzelni, akkor tényleg elkezdek szédülni, mintha forogna az ég, amit nézek, és a föld is alattam, mintha mégis forogna.

Bolha és Brunó

Bolhától mindannyian féltünk egy kicsit. Hosszú haja volt, télen-nyáron sötét napszemüvegben és fekete bőrkabátban járt, és soha nem köszönt senkinek. A suliban mindenfélét meséltek róla, hogy húszéves, de nem végezte el az általánost, hogy a kabátja alatt egy patkány él, meg azt is, hogy a bal szeme üveg, és azért nem veszi le soha a napszemüvegét. Nem járt iskolába, nem is dolgozott, néha napokra eltűnt, aztán újra felbukkant a játszótéren, a bolt előtt, az iskolaudvaron. Soha nem láttuk enni vagy inni. Az egyik osztálytársam azt mondta, azért nem kell ennie, mert vámpír, csak a futók vérét issza, akiket este támad meg a parkban. Nem hittem neki, de azért örültem, hogy esténként sötétedésre már rég otthon kell lennem. Minél többet beszéltek róla, annál jobban szerettem volna megismerni. Elhatároztam, hogy kiderítem, mi igaz a Bolháról keringő hírekből és mi nem. Legjobban az üvegszemére voltam kíváncsi. Sokszor elindultam felé, amikor a suliudvaron a kerítésnek támaszkodott, de pár lépés után gyorsan irányt váltottam és inkább az osztálytársaimhoz mentem, vagy a csipkebogyóbokorhoz szüretelni. Féltem, hogy tényleg vámpír és megharap, vagy ami még rosszabb, kinevet, esetleg rám sem néz, mit érdekelné egy copfos kislány, akinek az anyukája macisajtot csomagol a tízóraija mellé. Néha az is eszembe jutott, hogy talán szomorú, amiért folyton egyedül van, de ettől sem lettem bátrabb.

Amikor megszületett a kisöcsém, másnap mehettünk megnézni. A kórházban mindenhol csend volt, kivéve a szülészeten, ahol rengeteg látogató beszélgetett és ordítottak a kisbabák. A folyosó végén láttam meg Bolhát, fekete folt volt a fehér falak között, egy fehér padon üldögélt, a bőrkabátja alja lelógott a földre. Itt is rajta volt a napszemüveg. Amíg a szüleim a kisöcsém ágya fölé hajoltak, kiszöktem a szobából és odamentem hozzá. Te mit csinálsz itt? – kérdeztem tőle. Beteg a nagymamám, fent van az emeleten, őt látogattam meg, válaszolta. Utána mindig átjövök ide egy kicsit üldögélni. És te mit csinálsz itt? – kérdezett vissza. Született egy öcsém, válaszoltam. Erre kicsit mosolygott és azt mondta, az jó lehet. Leültem mellé és azt mondtam, nem tudom, jó-e. Most még csak alszik. De később biztosan sokat fog sírni. Ekkor Bolha kabátgallérja alól előmászott a patkány, remegő bajusszal szaglászott körbe és leszaladt a karján. Ő itt Brúnó, mondta Bolha, egyéves vándorpatkány. De aranyos! – mondtam. Az egereket is szeretem, de ő még szebb, meg nagyobb is. Ugye, hogy szép? – mosolygott újra Bolha. Nagyon okos is, jelzi, ha éhes vagy szomjas, imádja az epret és a metálszámokban a dobszólót. De szerintem most menned kellene, nem apukád integet ott? Igen, megyek, álltam fel. Ott leszel hétfőn a suliudvaron? Ha hozok Brúnónak epret, elmondod majd, mi az a metál?

Hátba lövés első óra előtt

I. A nyolcadikosok

A suli folyosója végtelen hosszú. Ha rohanok, és közben kicsit elfordítom a fejem, látom, hogy ismétlődnek az egyforma, vajszínű ajtók: tanterem, tanterem, tanterem, öltöző, vécé, tanterem, tanterem, tanterem. Ez így menne a végtelenségig, ha nem gáncsolna el egy nyolcadikos. De eddig mindig elgáncsolt, általában a lépcsőnél vagy a rajzteremnél.

Elsőben rögtön feltűnt, hogy a nyolcadikosok hatalmasak. Több méter magasan van a fejük, a kezük akkora, mint egy kinyitott eser­nyő, a lábukban pedig el kell esni. Másodikban megtudtam, hogy erősek, ballagáskor mindegyikük másfél tonna virágcsokrot cipel, és fel tudják emelni a matektanár autóját a fejük fölé akkor is, ha benne ül. Harmadikban észrevettem, hogy felnőttek. A lányok kosztümöt és kontyot hordanak, a fiúk ősz szakállat és vastag keretes szemüveget. Az adókon keseregnek és a választási koalíción vitáznak. Negyedikben már azt is láttam, hogy mindentudók. Fejben integrálnak és több szólamban énekelnek egyszerre, tizenhat különböző nyelven. Ötödikben megértettem, hogy mindenhatók. Gondolattal teremtenek és ölnek le háziállatokat, és a Szaturnuszon gyűjtött kőzetekkel dekorálják az osztálytermüket.

Hatodikban boldog voltam, hogy már csak másfél év, és közéjük tartozom én is. Ekkor jött egy nyolcadikos, felkapott, megpörgetett a feje fölött a hajamnál fogva és messzire hajított. A hatosztályos gimnáziumban tértem magamhoz, ahol megint én voltam a legkisebb.

II. A menza

A menzára csak akkor szabad bemenni, ha az egész osztály sorban áll az ajtó előtt, és a fő konyhásnéni int. Amikor bent felejtettem a tolltartómat, egyedül álltam sorban egy ideig, mielőtt visszaszaladtam érte. A konyhásnéni nem intett, háttal állt egy asztal tetején, és a tarkóján nőtt szemmel csúnyán nézett rám. A plafonról az ételszaggal keveredett mosogatószerszag csápjai lógtak, minden csáp végén szőrös, karmos ujjakkal.

A konyhásnénik nem félnek a csápoktól, nevetgélve, beszélgetve csapják bele az ebédet tányérjainkba ipari alumínium merőkanalukkal. Magas szárú fűzős cipőjük a derekukig ér, a hajuk mozdíthatatlan egység, a hangjuk frekvenciája begyújtja a gázsütőt. A kenyérszeleteket százasával dobják be a dobozba tizenöt méterről.

Ételhordó dobozaik a fal mentén sorakoznak, feltörhetetlen jelszavak védik őket. A dobozok titkos rendszerben keringenek a városban, volt, aki Csepelen találkozott eggyel, más a Gellérthegy sziklás oldalában. Azok a maradék ételek utaznak bennük, amiket a konyhásnénik nemzetközi szervezetének tizenegy tagú főtanácsa megmaradásra ítélt. Ezekből tilos repetázni, főleg a sorjás szélű, fröccsöntött műanyag rántott húsból. A cukros lisztfőzelék a kedvencem, meg a kannás teapótló.

Egyszer láttam a fő konyhásnénit a buszon. Az egyik ételhordóján ült, a feje a plafont súrolta. Csukva volt a szeme, de tudtam, hogy engem néz.

III. Az öltöző

Az első napokban még nagyon tetszett, hogy van külön öltözőnk egyforma, lakattal zárható drapp szekrényekkel, mint az amerikai filmekben. Aztán kiderült, hogy a hosszúkás helyiség igazából egy rovarcsapda félénk, túl jól tanuló gyerekeknek.

A bejárattól az öltözőig két perc az út. Ezalatt minden reggel tizennégyszer végigmondtam magamban a névsort, ki ne legyen ott, amikor bemegyek. A végén mindig hozzátettem: de leginkább senki.

De ott vannak. Köszönni kell, a némaságtól nem leszek láthatatlan, sőt, kész céltábla, sziasztok, na, ez túl halk lett vagy furán hangos? Nézem a szekrényen a lakatot, még két lépés, a kulcs már rég a kezemben. Ki fog beszólni? Mit? Milyen gyorsan tudom nyitni a lakatot, levenni a kabátot, kivenni a vállfát, betenni a kabátot, zárni a lakatot? Megvan. Kifelé, de ne túl gyorsan, az is feltűnő, nem hiányzik egy hátba lövés első óra előtt.

Az öltöző délutánonként megtelik sárga csíkos napfénylével, ebben úszkálunk. A fal mentén keskeny tornapad, hárman pont elférünk rajta Rékával és Borival. Jönnek a fiúk focizásból, izzadtan, egy egész csapatnyi hangzavar, pedig csak ketten vannak, de rögtön betöltik a teret. Lezárul a kiút, késő, nem lehet kimenni, a padról sem lehet felállni. A labdát a falnak rúgják. Keményen. Most Máté. Most Dávid. Megint Máté. Erő. Célzás. A fejünk plusz pontot ér.

‍